Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-06-23 / 26. szám

A balesetről már tudtak a városban, mielőtt még hazaértek volna reggel hét óra felé az első éjjeli műszakosok. Szinte pontban éjjel háromkor történt, hogy a tető az ötödik tárnában, a .Napfény" elnevezésű telep ötödik keleti szakaszán, húsz méter fronthosszon beomlott. Nyolc embert temetett be a kőzet; ötöt három óra alatt sikerült megmenteni; megsebesültek ugyan, de egyébként rendben voltak, órák hosszat tartottak még a mentési munkálatok, a másik három embert keresték. Végre, délelőtt tizenegy óra tájban, őket is megtalálták — holtan.

Egyébként semmi különös nem történt. Baleset — öten életben maradtak, hárman meghaltak; ezúttal tehát még aránylag jól végződött a dolog. Az esti órákban már csak azok beszéltek a városban a balesetről, akiket közvetlenül érintett vagy sújtott. A rádió és a televízió helyi adásában hirt sem adott az ügyről. Mire való az izgalom a három munkás miatt, akit agyonsújtott a bánya?

A Ruhr-vidéken megszokja az ember az effajta hiteket, hozzátartoznak a hétköznapokhoz, akár a por.

Tizenkét óra.

A halottakat {elszállították a napvilágra, az irodában pedig egybegyűlt az üzemvezetőség és az üzemi tanács, hogy megtárgyalják az elodázhatatlan kérdést: ki értesítse a családokat. Olyan feladat ez, amely alól a vezetők éppúgy igyekeznek kibújni, mint a szánalomra méltó családtagok barátai; végtére is senki sem szeret jelen lenni a fájdalom első kitörésénél.

Két család meglátogatására hamar akadt küldött, de a harmadik útra sokáig nem jelentkezett senki, mert a családnak három év alatt két fia maradt ott a bányában, az utolsó pedig, az alig huszonegy éves ifjú. most ott fekszik a halottaskamrában.

A bénult csendben hirtelen megszólalt Brinkhoff, az üzemi tanács tagja: — Majd én elmegyek! V

Határozottan mondta ezt, bár a hangja rekedtes volt, és figyelmesen szemlélte kollégáinak lárvaarcát, vajon nem akad-e az utolsó pillanatban talán egy, aki átvállalná ezt az utat. De a hét arc csupán megkönnyebbülést árult el.

Gyáva banda. Egyre megy, jelentkeztem, és kész; csak el ne mulasszam valahogy a meccset délután a tévében.

A Haugk család, amelyet Brinkhoffnak fel kellett keresnie, a sok városszéli telep egyikén lakott. Haugk papa. aki szilikózisa miatt már tíz éve rokkant volt, kiskertjében dolgozott. Brinkhoff észrevette, hogy az öreg Haugk időnként leereszti a gereblyéjét, felegyenesedik, szeméhez emeli kezét, és végignéz az úton.

Az üzemi tanács tagja megállt a kertajtóban:

— Szervusz, Wilhelm! Ne dolgozz már annyit, máskorra is hagyj valamit. Szép ma az idő. De hát kellett is már.

Brinkhoff lassan és közönyösen beszélt.

Úristen, milyen jó dolga van az öregnek, gondolta Brinkhoff, a maga ura. Csak el ne mulasszam a közvetítést.

— Ja — mondta Haugk —, te vagy az, Fritz? Szervusz. Igen, a gyom az csak nő és nő, egy kicsit mindennap kell törődni a kerttel.

— Vársz valakit? — kérdezte Brinkhoff.

— Hogy várok-e? Igen, a fiam még nem jött meg, éjszakás, és mindjárt két óra. Biztos megint dupla műszakot vállalt az ostoba kölyök. Tudod, most egy olyan kényes kislánynak udvarol, mindenáron motorkerékpárt akar venni. Tudod, hogy van ez a mai fiatalságnál, csak el hazulról, a kert már nem érdekli őket.

— Hát igen — mondta Brinkhoff, és a meccsre gondolt; egy óra múlva kezdődik a közvetítés.

— De hát persze ezek a fiatalok fejjel mennének a falnak — mondta az öreg Haugk kissé bosszúsan.

— Milyen gyártmányút akar venni? — kérdezte Brinkhoff. Motorkerékpár, gondolta, micsoda marhaság. KI vesz ma motorkerékpárt. Négy kerék, mégiscsak négy kerék. Vajon játszik-e ma Uwe?

— Engem ne kérdezz, Fritz, én aztán el nem igazodom ezeken a dolgokon. Valami olasz gyártmány. Mondhatom, most már hetek óta folyton csak katalógusokat meg prospektusokat böngésznek, a fiam, meg a kislány. Hátul, ahol régen az istálló volt, garázst épített magának, remek, mondhatom. Még ki is tapétázta, mindenféle maradék tapétával.

MAX VON DER GRÜN

ÜZEMI TANÁCS TAGJA

Ha így folytatjuk ezt a locsogást, még elmulasztom a nemzetközi mérkőzést, gondolta Brinkhoff, de ezt mondta:

— Hát igen. És tulajdonképpen mikor akarja megvenni azt a berregőt? Sokba kerül?

— Azt mondta, jövő héten. Én is örülök már, megígérte, hogy elvisz majd mindenféle galamb- meg baromfikiállitásra.

Uramisten, gondolta Brinkhoff, hogy is lehet ilyen gyanútlan, körülötte mindenki tudja a dolgot. Vajon játszik-e ma Uwe?

— Tulajdonképpen mit keresel itt mifelénk? — kérdezte az öreg Haugk hirtelen. — Galambokat akarsz venni?

Brinkhoff az órájára nézett. Ha ez Így megy tovább, gondolta, egész biztosan elmulasztom a meccset.

— Szabadságon vagy? — kérdezősködött tovább az öreg Haugk.

— Nem, Wilhelm, az már márciusban megvolt, rendbe kellett hoznom a kis házamat.

— Hát persze, Fritz, Így legalább elvégezheti az ember a dolgát. Azelőtt én is mindig igy csináltam. De most van időm, sok idő van . . .

Igen, gondolta Brinkhoff, rokkantnak kellene lenni.

— ... el se hinnéd, mi mindent lehet megcsinálni egy ilyen hosszú nap alatt. Nincs többé hajsza, se hajcsárok, se „mozgás! mozgás!“, se azt nem mondják többé, hogy ne színleljek fáradtságot. Igaz, most viszont kész vagyok teljesen, a tüdőm már nem bírja szusszal. Nem sok haszna van az embernek a nyugdijából. Kifacsartak, elhasználtak vagyunk, mire megöregszünk.

— Hát igen, munkások vagyunk — mondta Brinkhoff, és magában azt gondolta, hogy nem mindig a hajcsárok a vétkesek, hanem azok is, akik hagyják, hogy hajtsák őket. Remélem, nem mulasztom el a nemzetközi mérkőzést.

— Niggemeier eladja az egész dúcát, beköltözik a városba. De galambot nem tarthat ott. Így aztán olcsón hozzájutsz. ’

— Mennyit kér a galambjaiért? — kérdezte Brinkhoff.

Ha tovább locsogok, elmulasztom a közvetítést.

— Ha akarod, beszélek vele. Vagy akár mindjárt oda is mehetünk.

— Nem, Wilhelm — mondta Brinkhoff gyorsan —, # tudniillik megint van egy olyan utam, hisz tudod . . .

— Az istenért, Fritz, történt valami a bányában?

Az öreg Haugk végigmérte Brinkhoffot.

Istenem, gondolta Brinkhoff, milyen gyanútlan, amikor pedig százan is tudják itt a környéken, hogy a fia a halottak között van. Micsoda gyáva banda lehet az egész szomszédság. Vajon Uwe játszik-e?

— Igen, Wilhelm, a Napfény-telepen, az ötödik keleti szakaszon. Hiszen ismerős vagy ott még régről. ..

— Micsoda? A Napfény-telepen, az ötödik keleti szakaszon? Hát persze, ott mindig is rossz volt a kőzet. Az én időmben . . . minden héten beomlott, mintha megbabonázták volna, akárhogy biztosítottad, mindig lejött valami. És mégse zárták le azt az átkozott telepet, mert ott volt a legjobb és a legolcsóbb a szén. Mit számít az a néhány halott vagy sebesült! Fődolog, hogy sok legyen a szén és olcsó. Így volt ez mindig, és igy is marad. Jó, hogy már semmi dolgom azzal a bandával.

Haugk egy ölyvpárt szemlélt. — Szépek — mondta.

Az újságban az állt, kérdéses, játszik-e Uwe, érzi megint a régi sérülést, gondolta Brinkhoff.

— De hiszen ... — kiáltott fel hirtelen az öreg — mit is mondtál? Az ötödik tárnában? De hiszen ... az én fiam is ott van! Te! Fritz! Most már mondd meg, mi történt?

— Nyolcat temetett be, Wilhelm — Wilhelm — mondta az üzemi tanács tagja, nehezen forgó nyelvvel, és közben az ölyvek körözését szemlélte,

— Igen, nyolcat temetett be, ötöt nemsokára ki tudtunk hozni, hármat elkapott. Hiszen tudod . . .

Az öreg Haugk pipára akart gyújtani. Nem volt benne dohány, de az öreg egyik gyufát gyújtotta meg a másik után.

— Szóval hármat elkapott, azt mondod? Hármat! Fritz! Miért hármat? Igen, szóval ezért nincs még itt a fiam, ezért. Hát igy vagyunk. — És néhány percnyi nyomasztó csend után felnevetett, mintha az év legjobb viccét hallotta volna.

— Szóval igy vagyunk, Fritz. Te kezdettől fogva hozzám készültél. És én hülye, még azt hittem, hogy galambot akarsz vásárolni Niggemeiertől.

Vajon felfogta-e már? Most már a meccs is kezdődik. Vajon Uwe játszik-e?

— Szóval hármat kapott el, azt mondod ... De miért hármat .., miért nem kettőt ... vagy egyet . ,. vagy egyet se. — És hirtelen felorditott: — Miért nem egyet se!? Miért? Miért? Fritz! Miért? Mert az urak nem akarják megérteni, hogy egy ember többet ér, mint egy tonna szén? Mi?! Így van? Vagy nem?

Uramisten, mennyire igaza van az öregnek, gondolta Brinkhoff, de mennyire. De mit tegyen az ember ellene?

Haugk a házat nézte; éppen kijött a felesége, végignézett az úton, de ügyet sem vetett a kertajtónál álló két férfira. Az utcán már feltűntek az első reggeli műszakosok.

Ezek még mind elérik a közvetítést, gondolta Brinkhoff.

— De Fritz, hogy mondjam én ezt meg a feleségemnek? Hogyan? Hogyan? — kérdezte az öreg kétségbeesetten. — Különben köszönöm, Fritz, hogy eljöttél. De hogy mondjam én ezt meg a feleségemnek? Hogyan?

— Bemegyek hozzá — mondta Brinkhoff.

Megbolondultam én? Úristen, hát hogy jövök én

ehhez . . . Most kezdődik a meccs.

Az öreg Haugk ollót fogott, és elindult az embermagasságúra nőtt szarkalábak felé.

Brinkhoff bevárta, amíg az asszony visszament a házba, aztán lassan utánaindult. Az előszobát sült hal szaga töltötte meg. Hallotta, amint az asszony fazekakat, serpenyőket tologat. Sokáig álldogált Brinkhoff az előszobában, nehezen lélegzett. Aztán gyorsan belökte a betámasztott ajtót; az asszony kissé meglepődött.

— Tessék! A férjemet keresi? A kertben van ... De hiszen . . . nem beszélt vele az imént?

Most meg kell mondanom, gondolta Brinkhoff, gyorsan, hogy mielőbb túl legyünk rajta. Gyorsan, gyorsan.

Nem szólt. El akart indulni az asszony felé, de mégis állva maradt a küszöbön, és forgatta a kalapját.

Brinkhoff üzemi tanácstag észrevette, hogy az asszony szeme egyre nagyobbra tágul, majd azt is látta, hogy az asszony leroskad a székre. Aztán kiáltozni kezdett az asszony: — Nem! Nemnemnemm! Nem igaz!

Brinkhoffnak: — Mindjárt jön a sógornőm, tulajdonképpen már itt kellene lennie. Virágért jön meg az ásómért.

— Bemehetsz! — kiáltotta Brinkhoff, miközben elfutott mellette.

— Bizony, Fritz, tudod . . . olyan kényes kislánynak udvarol, olyan . . .

Az ölyvpár eltűnt.

Amikor az üzemi tanács tagja ismét kint állt az utcán, csurgott róla a veríték, inge a testéhez tapadt, még a szemöldöke is gyöngyözött. Végigcsoszogott az utcán. Egy lelket se lehetett látni, a telep néptelen volt, a végén pedig, ahol az utca véget ért. az útszéli poros fűbe ült le Brinkhoff, és megtörölte az arcát.

Istenem, micsoda emberek, ülnek a képernyő előtt, és meresztik a szemüket a labdára. Micsoda emberek, csak bámulnak és bámulnak, és rekedtre ordítják magukat.

És én? . ..

Vajon Uwe játszik-e?

Lukács Katalin fordítása