Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-05-19 / 21. szám
I I MINDENKI ÖRÖMÉRE A Pohronsky Ruskov-i (oroszkai) Helyi Nemzeti Bizottság sikeresen teljesíti a választási programot. Ennek bizonyítéka a társadalmi munkával épült szép áruház, amelyet a közelmúltban adtak át rendeltetésének. Az áruválasztékkal és kiszolgálással nagyon elégedettek a vásárlók, sok olyan árucikket kapni, amelynek beszerzéséért azelőtt a városba utaztak az emberek. Megérdemelt vásárlóközpont ez, a falu lakossága sokat tett azért, hogy felépüljön. Mácsaj Júlia „PÖTANYUKA" Budapesten tanult műtősnővérnek, de a leiszabadulás után hazatért szülőföldjére és Stúrovon (Párkányban) vállalt munkát. Udvari Anna hosszú évek óta a bölcsőde vezetője, harminchét pict gyermek második édesanyja. Az apró emberkék körül sok a tennivaló. Sok szeretetet, türelmet és gondoskodást igényel ez a munka, a szülőkkel és a társadalommal szemben pedig nagy felelősséget jelent. A vezetőnő, dr. Mihaliková orvosnő segítségével mindebből jelesre vizsgázik. Udvariné sokoldalú, fáradhatatlan funkcionárius, jó kommunista, aktiv tagja a helyi nőszervezetnek, olyan ember, aki sohasem mond nemet, ha a társadalom javára dolgozhat. Száraz Mária EZÜSTÖSÖK... Tvrdosovcén (Tardoskedden) nemrég felejthetetlen eseményre került sor. A helyi nemzeti bizottság dolgozói és a polgári ügyekkel foglalkozó bizottság tagjai nagy körültekintéssel és szeretettel rendezték meg negyvenkét, ezüstlakodalmát ünneplő házaspár találkozóját. Az esküdtető teremben Bogyó Géza elvtárs, a hnb elnöke köszöntötte a jelenlevőket, majd Kollár Antalné, a polgári ügyekkel foglalkozó bizottság tagja üdvözölte a jubilánsokat. A sok elismerő jó szó után az ünnepeltek beírták nevüket az emlékkönyvbe. Az ajándékok átvétele után gazdag kulturális műsorral kedveskedtek a vendégeknek. Bogdány Géza // A VIRÁG IS MÁSKÉPPEN ÉL MINT RÉGEN..." A szövetkezet irodája előtt állunk meg. Szép, új épület. Pár méterrel odébb vaskapu, s mellette az őrház. Az őr kíváncsian tekint ránk. Vajon kik lehetünk? — De látni rajta; bárkik is vagyunk, engedély nélkül a gazdasági udvarba be nem tesszük a lábunkat. Megkerestetjük hát az elnököt. Léko István megkérdi: mi járatban vagyunk? Mert a fővárosi vendég ritka itt, mint a fehér holló. Az újságírót pedig csak hírből ismerik — nem gyakran járnak ilyen messze, az ország legkeletibb csücskébe. Mondom: szeretnék megismerkedni szövetkezeti dolgozókkal, munkájukkal, felmérni életszínvonaluk emelkedését, azokat a változásokat, melyek életükben történtek. — Azt lehet. Van miről beszélni — mondja az elnök. Szavai még kimértek, de a bizalmatlanság árnyéka már eltűnt belőlük. Kapuianské Klaíany (Kaposkelecsény) lakosságának a háború előtt 10—15 százaléka középparaszt, a falu többsége 4—5 hektáros kisparaszt volt; a nincstelenek a lakosság egyharmadót képezték. Messze a környéken nem volt egyetlen ipari üzem sem; aki csak tehette a földön dolgozott. A szegények nyáron harmadában kapáltak, télen háton hordták a fát, hogy a hideg elől a meleg kemence mellé húzódhassanak. Nehéz volt az élet. A termést sokszor még csirájában elvitte a Latorca vize, s ami megmaradt belőle, az az egy hónapi kenyérszükségletet is csak nehezen fedezte. A megkönnyebbülés, az emberhez méltó élet a felszabadulás után, a szövetkezet megalakulása után kezdődött. Persze az első évek akkor is nehezek voltak. Az idősebbek bizalmatlanok voltak a gépekkel szemben. Inkább háromszor annyit dolgoztak, de a gépeket nem engedték a földre. Nem szánt elég mélyen a traktor, sok szemet hullajt az önkötözőgép — mennyi kifogást találtakI... De a fiatalok hamar megtanulták, hogyan kell beállítani az ekét, hogy mély barázdát szántson, hogyan kell bánni az önkötözőgéppel, hogy a szem ne hulljon ki a kalászból. Evekig tartott, amig az ötkoronás hol van hol nincs munkaegység értékét tíz koronával felemelték. Sokan elhagyták ez alatt az idő alatt a falut; csábított a biztos jövedelmű Cierna n/Tisou-i (csernői) rakodó állomás, az épülő vajányi villanyerömű. A 850 lakosú községben 142 szövetkezeti tagra maradt a 1320 hektáros gazdaság. Ma már ennyien is megbirkóznak vele, hiszen a gépek, a gyomirtószerek segítségükre vannak. Jelenleg huszonöt koronát fizetnek egy munkaegységre, s a szövetkezeti dolgozók átlagos havi keresete 1800 korona körül van. A tartalékok, melyek a Latorca folyó szabályozásában, a talajvíz levezetésében, a trágyázásban és öntözésben rejlenek — még nagyon nagyok. Tíz éven belül reálisan elérhető a terméshozam százszázalékos emelése. S ez nagyon sok Sápos Katalin, az óvoda iaazaatónőie mindent rejt magában. Mindenekelőtt a szövetkezeti dolgozók életszínvonalának lényeges növekedését. — Ennyi bevezető után maguktól a dolgozóktól kérdezzék meg, hogyan érzik magukat a szövetkezetben — fejezi be a beszélgetést az elnök. Elindultunk hát, hogy körsétát tegyünk a gazdasági udvarban. Az őr már barátságos mosolygással nyit kaput, s hangos jó napottal tessékel beljebb. A műhely felé tartunk. Kopogás, zaj, hangos beszéd fogad. Olajos munkaruháié fiatalemberek férfias kézfogással üdvözölnek. Ok a gépek orvosai, őrangyalai. Pörge Sándor műhelyvezető beszél mindnyájuk nevében: — Mi megtaláltuk számításunkat a szövetkezetben. Itt is megkeresünk annyit, mint az ipari üzemben, de emellett kevesebbet költünk, mert nem kell naponta utazni, otthon étkezhetünk. A jövedelmünk szinte évről évre emelkedik, de ezzel párhuzamosan emelkednie kell szakképzettségünknek is, mert évente újabb gépeket, egyre bonyolultabb szerkezetű berendezéseket vásárol a szövetkezet, s ha ezt nekünk kell megjavítani — értenünk is kell hozzá. A technika gyors fejlődése miatt nem elég az alaptudás megszerzése. Legyen az villanyerömű, cipőgyár vagy mezőgazdasági üzem; az ott dolgozók ismereteit napról napra bővíteni kell. A fiatalok, akiknek kezében van a gépesítés jövője — csak igy tudnak kellőképpen helytállni. A raktár felől fiatalos léptekkel egy nagy bajuszú, fehér hajú bácsi siet felénk. — A szövetkezet első elnöke: Ferenc Lajos bácsi. A hetvenharmadik életévét tapossa, de el nem telik nap anélkül, hogy itt ne lenne — mutatja be az elnök, mielőtt még találkoznánk. — Kezdettől fogva itt vagyok. Szemem láttára, kezem nyomán nőtt, gazdagodott a szövetkezet. Hát hogy tudnék én most otthon ülni karba tett kézzel?!... Tudom, nem sok hasznát veszik már a munkámnak, de legalább itt vagyok közöttük, tanácsot adok, ha szükség van rá, s velük örülök minden Huszár Tibor felvételei
