Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-03-31 / 14. szám

EGON ERWIN KISCH PRÁGAI PITAVAL (Részlet) VESZTETTE EL KARDJÁT A KAROLY­­HlD TÖRÖKJE Már esküvője éjjelén is félelemtől reszketve fúrta fejét Miluska a párnái közé, amikor urának és parancsolójá­­nak ruhái alatt megpillantotta a bőr- i övét s benne a görbe kést. Zadriades Patkanian úr nyugtatóan simogatta meg felesége kibontott aranyszőke haját: — Csak nem félsz tőlem, Miluska? Nem, nem, dehogyis, miért is félne tőle. — Dehát akkor miért reszketsz? Némi habozás után elárulta Milus­ka, miért reszket: a kés miatt... Zadriades Patkanian úr jegyessége idején olyan gálánson viselkedett, mintha Miluska nem is egy nyerges és szíjgyártó lánya volna, ö pedig Prága leggazdagabb szőnyegkereske­dője, mintha nem egy negyvenhat éves jól megtermett, testes, hosszú, kacskaringós bajuszú férfi volna, Mi­luska pedig csupán egy tizenkilenc éves tapasztalatlan leányka. Attól a naptól kezdve, hogy Milus­ka, egy apjának szóló üzenettel be­lépett Patkanian házának udvarába — apja ott a hintó üléseit javította éppen — és Patkanian úr a Szultán kutyának fütyült, mert a leány félt a kutyától — szóval attól a naptól kezd­ve Patkanian úr Miluska meghódítá­sán fáradozott. A jegyesség alatt sohasem kért vő­legényétől semmit, fehasem állt meg vele séta közben a kirakatok előtt, hogy alkalmat ne adjon arra az enél­­kül is gyakori kérdésre, milyen aján­dékot szeretne. Ezek után viszont biztosra vehette Miluska, hogy a férfi, immáron hit­vese, leteszi a kést, hiszen az ő sür­getésének engedve vallotta be végül félelme okát. és bár Miluska sok ta­pasztalattal még nem, de annyi női ösztönnel mégiscsak rendelkezett, hogy tudja: a férfiak ilyen pillanatok­ban egészen más áldozatokra is készek. De tévedett. — Ú, a handzsártól félsz, — mond­ta Patkanian úr fölényes mosollyal és tovább simogatta szűzi hitvesének selymes szőkeségét — majd megszo­kod I És valóban, egész házassága alatt egyetlenegyszer sem kapcsolta le az övét, amelyet testén, az ing alatt viselt i _ és amelybe a rövid, görbe kard be volt szúrva. Miluska asszony azonban nem tud­ta megszokni. Sohasem tudta elfeled­ni, hogy férje, életének abban a leg­érzékenyebb pillanatában nem teljesí­tette első kívánságát, Még egy Malá Strana-i szíjgyártó bájos leányának is vannak ilyenkor idegei, amiket nem szabad egy görbe késsel egyszerűen átvágni. Nem is kért többé soha semmit, bármennyire is szerette volna például a Szultán vackát kirakni a hálószobából. Bizonyos, hogy eleget tett köteles­ségeinek. Nem voltak túl megerőlte­tők, hiszen Patkanian úr gazdag, ,A negyvenhat éves férfi volt, aki már \ régen kialakitotta a maga háztartását és a maga életmódját, feleségének csupán bele kellett illeszkednie. Kedden és pénteken kocsmába járt örmény barátaival, fűszeres bort ivott és összehúzott szemmel nézett a fe­kete hajú, fekete szemű pincérlány után; pontban éjfélkor ért mindig haza. Szombatonként a feleségét is magával vitte, színházba, kávéházba vagy mulatóba. A mulatóban egyszer majdnem rendezett egy csúnya jele­netet, az elsőt és az utolsó előttit há­zasságuk alatt. Miluska asszony ugyanis átmosolygott a szomszéd asztalhoz, még oda is bólintott vala­kinek, habár annál az asztalnál egyetlen ismerős sem ült, és nem is köszöntötte öt senki. Patkanian úr fal­­fehér lett, érthetetlen szavak tolultak ajkára s mellényét és ingét feltépve, megmarkolta kését, és ha ebben a pillanatban nem lép a szomszédos asztal felöl egy hölgy Miluska elé, — egykori osztálytársnője, akivel rég elfeledett okok miatt haragban volt, s az előbbi összenevetés hozta meg köztük a békét — akkor Patkanian úr leszúrta volna feleségét. Igenis, leszúrta volna. Zadriades Patkanian huszonöt évvel ezelőtt Er­­zerumban megölte első feleségét. Fél­tékenységből. Azzal a görbe késsel, amelyet ma is testén visel. A dolgot ő maga beszélte el Miluskának, annak a négy napnak az egyikén, amelyet a hétből együtt töltöttek oda­haza. Ezeken az estéken Miluska va­csora után nyomban lefeküdt ágyába, Patkanian úr pedig, bő hálóköntösé­ben adaállt melléje, karját az ágy fa­ragott támlájára, arcát pedig bal ke­zére támasztotta, jobbját viszont a háta mögé dugta, S Keletről mesélt. Miluska látta már valahol ezt a mozdulatot. Nem tudott hirtelenében visszaemlékezni, hogy ezt a férfit, aki arcát bal kezére támasztja és jobbját a háta mögé dugja, hol látta már, mi­előtt még Patkaniant ismerte volna. Először a táj merült fel emlékezeté­ben, kis körben, akárcsak a mozi­vászon jobb oldalán. ó, a török! Attól valóban tartott a kis Miluska. Félénken lopakodik el mellette, valahányszor át kell mennie a hídon. \ Nagyon gonosz ember az a török a Károly-hidon. Szűk sziklaodújában három embert is tart fogva. Az odút az egyik oldalon egy nagy kutya őrzi, a másik oldalon pedig maga a török áll, bajusza a melléig ér, háta mö­gött dugott jobbjában korbácsot tart, kilencágú kancsukát, arcát bal kezére támasztja. A hasa körül szíjat hord, s azon görbe kard lóg. Félénken, de mégis kíváncsian pil­lant Miluska oldalvást. íme, a török, a hid mellvédjéről, a sziklaodú elől, ahol azt a három szerencsétlent őrzi, s most az ágy támlájára könyököl ... Igen, itt áll az ágya mellett . . . Arcát bal kezére tá­masztja ... Oldalán a szobivá ... több karja a háta mögött ... És még a kutya is itt van ... Bolondság, nyugtatja magát Milus­ka asszony, nem kell félnem. Bántotta őt valaha az a török? Lehunyja sze­mét és tovább pergeti a filmet; ismét gyermeknek látja magát, amint a tö­rököt figyeli. Nincs is annál szebb, mint behunyt szemmel ülni a kőkorláton a kifeszitett két karra támaszkodva felemelkedni kissé, és a lábát hintáztatva szállni, szállni, hussI — mig szálltában hátul­ról meg nem ragadta a török. Rette­netesen megijedt. Hátra sem mert nézni. Pedig nem is a török volt, ha­nem az apja. Alaposan összeszidta, azután odaparancsolta az inasgyere­­let, Tónikát, vigyázzon kissé a kis­lányára. CHöl Miluska ettől kezdve gyakran ját­szott Tonikkal. Voltaképpen az még sokkal érdekesebb volt. Felettük ott állt a török, de nem láthatta őket, mivel a szikla, a szentek szobrai és a kereszttel díszített szarvastehén elvá­lasztotta tőlük. Tonik egyszer azt mondta neki: — Helyes kislány vagy, Miluska — mire ő elpirult és a szive gyorsabban kezdett dobogni. Más alkalommal pedig, amikor a diófa alatt ültek, azt Ígérte neki Tonik: — Ha adsz egy puszit, nagy titkot árutok el neked. S mielőtt még meggondolhatta volna a dolgot, Tonik hirtelen átölelte és olyan hosszú csókot nyomott a szá­jára, hogy még a lélegzete is elállt tőle. — jézus Mária, a török felénk for­dul — kiált lel Miluska rémülten. De Tonik megnyugtatja: — Bolondság, hiszen az egy öreg kővé vált törökbasa. Nem árt ez már régen senkinek! És a török ott áll a hid mellvértjén, a szentek meg a szarvastehén társa­ságában, könyökével Miluska asszony ágyának faragására támaszkodik, és olyan, mint máskor. Vasárnap, hétfőn, kedden és csü­törtökön, valahányszor Zadriades Pat­kanian esténkint a felesége ágyára támaszkodva mesélt, Miluska szender­­gésében mindig a Károly-hidi törökre gondolt, aki megragadta őt, amikor a korlátról a levegőbe lendült, aki megfordult, amikor a felesége Erze­­rumban a Tonikkal a diófa alatt ült és eltűrte, hogy megcsókolják; akko­riban le is szúrta görbe kardjával a feleségét, hogy aztán újra odaálljon az odú elé, amelyben a vértanúk szenvednek megvasalva, és arra vár­jon, amíg Miluska elalszik. És Miluska apja azt meséli egy szép napon: — Talán emlékszel még Tonikra, aki Cetlovskyéknál az inasom volt? Neki adtam el a műhelyemet. Ó, hogyne, Miluska még emlékszik; Miluska segít apjának a költözésnél és találkozik Tonikkal. ö sem felej­tette el Miluskát, sem a diófát, sem a Velkoprevori téri átjáróházat, sem a törököt. A következő napon ismét találkoz­nak az apa műhelyében. Véletlenül. A rákövetkező napon ismét találkoz­tak. De már nem véletlenül. Sétálni mennek. A Velkoprevori térre. Át a Máltai lovagok terén. Át a szűk utcá­kon. Fel az örök lépcsőn. Egészen a Pet'rinig. A rácsos kapu zárva. Leülnek hát az alacsony falra. Kedden és pénteken, valahányszor Patkanian úr örmény barátaival kocs­mába jár, Tonik úr és Patkanianné elballag az örök lépcsőn fel a petrini rácsos kapuig és ott üldögél. Amikor fél tizenkettőt üt a Miklós templom órája, Miluska feláll, lesimitja ruháját és hazasiet, hogy még férje előtt ha­zaérjen. A kutya kissé dühösen morog, és csak miután Miluska asszony már az ágyába osont, nyugszik meg Szul­tán. Egyszer azonban, Tonik és Miluska még javában egymás mellett üldögél, amikor a Szent Miklós templom órája éjfélt konqat. Kétségbeesetten ugrik tel helyéről az asszony és még azzal sem gondol, hogy ruháját lesimitsa. Az az érzése, hogy a török a hidon feléje fordult. — Jaj, megöl az uram! — Bolondság, — nyugtatja meg Tonik, akárcsak annak idején is —, „nem bánt az már régen senkit sem". Miluska azonban tudja, hogy megöli. Végigrohan a szűk utcákon, át a Malá Strana-i hídrészen. Ott áll a török, aki ma megfosztja életétől. Mi­ii _ jw. lusko megragadja a kardját, hogy eltörje — el kell törnie! A kard azon­ban szilárd, nem mozdul, ahogyan a török sem mozdul. Miluskában felül­kerekedik a düh. Körülnéz. A hid túl­só oldalán, ahol az úttestet javították, vörös lámpás ég: hogy az éjjeli járó­kelők meg ne botoljanak az off heve­rő utcakövehben. Miluska felkapja a legnagyobb követ, visszarohan vele és közvetlen közelről, teljes erejéből a szobor oldalához vágja. Darabokra törve hull a török kardja a járdára. Már csak az öv, s benne a markolat, övezi továbbra is a muzul­mán vastag derekát. A görbe kard­nak alig egy darabkája látszik még ki a burnuszból. A kard maga a föl­dön hever. Szilánkokban. Izgatottan és mégis megnyugodva szalad Miluska tovább. Hazafelé. Ugyanezen az estén Zadriades Pat­kanian úr a szokottnál valamivel töb­bet ivott a kocsmában a fűszeres bor­ból, valamivel mélyebben belecsodál­kozott a fekete hajú pincérnő bogár­szemébe és valamivel tovább is ma­radt a szokottnál. Már elütötte a ti­zenkettőt is, amikor Patkanian fel­­emelkedett és megpróbált belebújni a kabátjába. A fekete hajú pincérnő éppen az asztalterítőt szedte le. Pat­kanian úr hozzálép, hogy megölelje. De a nő visszahőköl, az asztal mögé ugrik. Patkanin úr üldözi és sikerül is az egyik sarokba szorítania; már-már ráveti magát, de a nő hirtelen egy széket tol önmaga és tüzesvérű udvar­lója közé. Patkanian úr hevesen neki­vágódik a szék támlájának. Egy recs­­csenés hallatszott, mintha egyik bor­dáját törte volna el. Ijedten hagyta abba a cicázást és lihegve, sajgó de­rékkal távozott. A hálószobában azt kell látnia, hogy felesége még nincs qfthon. Ekkor lép be Miluska. A férfi djkára érthe­tetlen szavak tolulnak és még az asz­­szonynál is sápadtabb. Feltépi kabát­ját, mellényét, és tébolyult lendülettel rántja ki a handzsárt... Nem, nem a handzsárt. Csupán a markolatát. Letört a pengéje. Zadria­des Patkanian úr rámered csonka fegyverére. Es arcára kiül a beletörődés kény­szerű mosolya. Brokoff szobrászművész Szent Jánost és a Valoisi Szent Félixet ábrázoló szoborcsoportjai alatt, a prágai Ká­roly-hidon ott áll a török a kutyájával. Övében csupán kardmarkolat van. A pengéje letört. Bárki meggyőződ­hetik róla s egyben arról is, hogy a fenti történet hiteles.

Next

/
Oldalképek
Tartalom