Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-03-03 / 10. szám

Dmitrij Furmanovot úgy képzeljük el elsősorban, mint harcos írót, okos politikai biztost, derék katonát, nagymértékben elvhű embert, aki szilárdan és fenntartás nélkül átadja magát a kommunizmus gondolatának. Ilyenné válik a szemünk előtt, ha olvassuk „Csapajev“-jét, „Lázadás"-át, vagy a „Vörös deszant“-ját — ezeket a sok szempontból csaknem önéletrajzi műveket.

Furmanov értékesen szilárd ember volt magánéletében is és ugyanilyen becsületes, okos, céltudatos és hű társnak mutatkozott a szerelemben és a barátságban is. A barátai nagyon szerették az ő Mityájukat (így nevezték) jószívűségéért, egyenes és körültekintő természetéért. Feleségével, Anna Nyikiticsovával erős szerelem és közös érdeklődési kör fűzte össze. Kéz a kézben viselték el a polgárháború viharait és nehézségeit.

Levele, amelyet annak idején a Komszomolszká Pravda közölt, az olvasók előtt egy adakozó szívű, és nagyfokú erkölcsi szépségben, nagy érzésekben gazdag ember világát nyitja meg.

DMITRIJ FURMANOV

Mindenkinek megvan a maga csillaga. A lelki feszültség pillanataiban szélesre tárt szemmel néz rá, lélekben feléje nyújtja a kezét — szeretettel, reménnyel és a legmélyebb hittel, hogy otf, ezen a csillagon, ebben a távoli világban van az ő élete is.

Az én csillagom te vagy.

Életem legkomolyabb perceiben, amikor gondolataimat és érzéseimet a leginkább összpontosítom, — hozzád fordulok és nem akaródzik semmi másról beszélnem, csak a szerelmünkről. Betölti életem minden óráját és percét. Nélküle nem is tudok az életemre gondolni.

Egyik leveledben azt írtad, hogy mostani szétválásunk a mi próbatételünk. Felteszem néha a kérdést magamnak: 0 Valóban próbatétel ez? Jöhet-e egyáltalán valami, ami minket kettőnket megingathatna? Valami kívülálló, idegen, ami kisiklathatná a mi közös életünket? És újra és újra ezt válaszolom magamnak: Nem, sosem! Sok-sok

asszony járkál körülöttem, a szemem előtt, és mégsem akad egy sem, aki megingathatná érzéseim egyensúlyát. Magasan van a helyed gondolatvilágomban, mélyen gyökeret vertél az érzéseimben. Egyes asszonyokra vagy közömbösen, vagy csodálattal nézek. Szépségüket, alakjukat, vagy más tulajdonságukat úgy csodálom meg, mint ahogy megcsodáljuk a szép növésű jegenyefákat, Gogol emlékművét, vagy a természet és az emberi kéz más csodálatos alkotásait.

Ezért, amikor az új próbatételről írsz, így felelek: Nem, egy fikarcnyi új sincs ebben.

És te? Hiszen ugyanúgy ember vagy, mint én, fiatal, telve az emberi tulajdonságokban rejlő vágyakkal. Meglepő és természetellenes lenne, ha bár csak véletlenül, önkéntelenül, bár csak egy pillanatra — soha semmi és senki nem bilincselné le a tekintetedet, a figyelmedet, az érzéseidet. Ez lehetetlen. Az ilyen közömbösség már nem érzelmi tompaság határán járna, azt mutatná, hogy képtelen vagy a külső világ érzékelésére. Miért ne köthetné le a figyelmedet egy okos, vagy szép férfi személye? Miért kellene hűvösen és részvétlenül járkálni egy nemes szív körül, elmulasztani a komoly, mély gondolatcserét, elkerülni az érdekes, vidám természetű embereket? Úgy gondolod, hogy az irántuk nyilvánított figyelmeddel ártanál a mi kapcsolatunknak, megbánthatnád a szerelmünket. Egyáltalán nem.

Az emberi élet tele van találkozásokkal. Találkozunk új gondolatokkal, új munkával, új emberekkel, sok szépséggel, nyugtalansággal, örömmel. Lehet-e

élni hűvös remeteként és nem reagálni egész szívvel mindenre, ami az embert megtalálja, ami az életét formálja? Nem. Százszor is nem!

Élni az életet és minden ösztönzésére forró szívvel, lelkesen, mélyen és fiatalosan válaszolni — ez tán a legszebb emberi tulajdonság. Ezt lehetetlen eltompitani, vagy magunkba fojtani, — akár mesterséges remetéskedéssel, emberkerüléssel, az emberek megvetésével, az irántuk tanúsított figyelmetlenséggel. És nincs is erre szükség! Hiszen Így az ember örökre kiolthatná az élete világosságát. Felelj mindenre őszintén, amit az élet hoz. Engedd, hogy minden átmenjen az értelmeden és a sziveden, semmi se menjen el melletted úgy, hogy azt ne vennéd észre és ne foglalnál el hozzá állást. Éppen ez elégíti ki az ember olthatatlan vágyát, hogy megismerjen az életben mindent, amit az ész megismerni, a tiszta emberi érzés átérezni képes.

Nem szükséges az új próbatételek elől kitérni, vagy értük szégyenkezni. Csak szükséges okosan megszabni a határukat, ismerni kell a helyes mértéket. Éppen ebben, a mérték és a határ

megérzésében van a lényeg. Nagyon gyengéden lehet szeretni a mi zöld lombos Precsisztyenszkij terünket. Különleges öröm érzésével járhatunk utacskáin, örülhetünk a késő esti sétának, amikor a tér elcsendesedik és elhallgatnak az utolsó sóhajok, esetleg a reggeli sétának, még virradatkor, amikor csend és bűvös szellő uralkodik, a levegő pedig átlátszó, mint a kristály. Helytelen lenne azonban céltalanul csavarogni a Precsisztyenszkij téren naponta öt, nyolc, esetleg tíz órát. Ez már azt jelentené, hogy túlléptük azt a bizonyos határt, vesztegetjük a drága időt, eltompitottuk a felfogásunkat, terméketlenül fecséreltük az energiánkat. Az embernek a világon minden iránt kell érdeklődnie, de nem egyforma mértékben, egyforma mélyen és sokáig. A Precsisztyenszkij térnek is legyen meg a maga ideje — és valami új, érdekes munkának, esetleg a mi fiatal zöldfülűinkkel, a tanoncokkal — szintén megvan az ideje. Erőinket, időnket és figyelmünket arányosan oszszuk el és használjuk tel. Ebben is meg kell találni a határt, a mezsgyét, a mértéket. Bizonyos, hogy nem lesznek egyforma hosszúk a percek, — azok, amelyeket a Precsisztyenszkijnek — és azok, amelyeket a tanoncoknak szentelsz. Ebben az esetben is az okos érzésnek kell diktálnia, kinek és milyen mértékben szenteljük magunkat. És így van ez az életben mindennel. Milliónyi élmény és szükséglet közül kiemelni a legfontosabbakat, és megmaradni mellettük, meghatározni az életben mindennek a megfelelő helyét, idejét, erőmennyiségét, érzését, figyelmét, ez igen nagy művészet, és nehéz, körülményes dolog.

Mindkettőnket érdekel, és valljuk be, néha nyugtalanít is a mi személyes kis (kettőnk számára persze nagy) ügyünk, a mi közös kapcsolatunk, közös belső életünk, szerelmünk.

Nagy kérdések ezek és nem lehet mellettük hallgatagon elmenni, állandóan gondolni kell rájuk, beszélni róluk. Szükséges-e azonban, hogy mi ketten, akiket próbára tettek a szoros és gyengéd barátság és a forró, kölcsönös odaadás évei — hogy komolyan nyugtalankodjunk a kényszerű szétválás néhány hónapja miatt?

/ legfőbb, a legmegbízhatóbb és a legértékesebb soha nem jön hirtelen. Mindennek megvan a világon a maga ideje, a maga próbája. És az emberi kapcsolatok elhomályosodnak bennük. Mi a mi gyengéd kapcsolatunkat a közös élet hosszú évei alatt alakítottuk ki. Nem volt ez üres, egysíkú élet. Tele volt megpróbáltatásokkal, nyugtalansággal, nagy és kis örömökkel és bánatokkal. Annyi sok és annyi komoly dolgot éltünk át ezek alatt az évek alatt, annyi lehetőségünk volt megismerni és kölcsönösen próbára tenni egymást, hogy egymás iránti hajlandóságunkat teljes joggal tekinthetjük kipróbálnak és valódinak. Es ha most, évek múltán kölcsönös érzéseink egyformán mélyek és frissek, ha helyt álltak az élet próbatételeiben, lényegükben érintetlenek maradtak, és ugyanolyan szépek, mint akkor, az elején voltak, — ez talán véletlen? Nem, ilyen véletlenek nem léteznek.

Ezt a mi mélyről fakadó hajlandóságunkat hát őriznünk kell. Mindkettőnknek. Egyszer széttöröd és már soha többet nem tér vissza. Az emberben egész életén át szakadás marad, amit semmivel sem képes kitölteni. A találkozások és közeledések más emberekkel az életben szükségesek és elkerülhetetlenek. Ök éltetik gondolatainkat és érzéseinket. De minden ilyen új emberrel kötött ismeretségnél azonnal, mindjárt az elején meg kell határozni ennek az ismeretségnek a megfelelő helyét, önmagunkban. Meg kell érteni, helyesen értékelni és gondoskodni arról, hogy ne cseréljem fel azzal, ami bennem él, és soha nem hal meg, a közted és köztem levő vonzalommal. Más emberrel való minden új közeledést önállóan el kell határolni és egyúttal önmagunknak becsületesen megmondani: Ez és ez értékes, érdekes és valódi az új kapcsolatban, de soha nem pótolhatja ez az új ismeretség azt a vonzalmat, amely kettőnket a szerelem hosszú évein keresztül összekötött. És jaj bármelyikünknek, ha ezt nem érti meg és ha múló kábulatért kicserélné azt az értékeset és visszavonhatatlant, amely egyszerűen elillan és mindörökre eltűnik.

Az emberekkel való találkozásaim során szüntelenül gondolok erre. Arra törekszem, hogy minél élesebben megkülönböztessem és felbecsüljem az új kapcsolat lényegét, amely közöttem és valaki más között létrejön. Te még csak nemrég tanultad meg az életet komolyabban venni. Magad is tudod, hogy néha szinte naivul hiszékeny voltál. Hidd el, minél igényesebben, éberebben és mélyebben szedsz izekre minden új ismeretséget, annál jobb lesz az a mi szerelmünkre nézve I

Újból megismétlem: mindkettőnknek őriznünk kell szerelmünket. Nem ijesztenek meg minket az emberekkel való találkozások, és az izgalmas érzések, amelyeket az élet hoz. Eljönnek, el kell jönniük. A veszedelem nem ezekben, hanem bennünk van — attól függ, hogyan értékeljük őket, hogyan viselkedünk velük, vajon idejében megerezzük-e és tudatositjuk-e a határt, amit nem lehet átlépni.

Gurzuf, 1924, jún. 30.

Ján Mudroch, az öt évvel ezelőtt elhunyt kiváló szlovák festő költői szépségű nő olajportréja: „Áldott állapotban“ (1959)