Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-12-18 / 51-52. szám
Ügy értettem, egészségileg Ügy príma. N evettek. A szobalány leszedte a tányérokat, kivitte a maradék pulykát, salátákat. A tálalón ott volt már a mogyorókrém torta, két tál aprósütemény. Nem várta meg, amíg a szobalány visszajön, felkelt, ő rakta az asztalra. És tett kinek-kinek a tányériára. Némán ettek, a család is, ó is. Néha a karosszékbe húzódó Violára mosolygott. A hatalmas tócsát a tornacipő alatt már beszívta a szőnyeg. — Prímán vagyok — mondta a csendben Viola. — Tudod, Annuska, ahogy valakinek príma szokott lenni, mielőtt kinyírnák. Ez ellen tiltakoznia kellett. Vágott egy szelet tortát, a férje tányérjára tette. — Ugyan! Ha eddig sikerült Erzsi néninek — Igazad van. Ha eddig. De az eddig után, szívem, az ezután szokott következni. Megint a csend, a fekete angyal. A férfi rágyújtott. Egyet-kettőt szippantott. Aztán felállt a cigarettás dobozzal. Dohányzik? Mióta élek — mondta Viola. K ivett egy cigarettát, rágyújtott a kínált öngyújtóról. Az első slukktól kicsit eltorzult az arca. A férfi gyorsan visszaült. Jött a szobalány, leszedte a kistányérokat, feladta a feketés csészéket, a feketét. Viola kicsit köhögött, krákogott. Erős. — Levente — mondta a férfi. — Szimfóniát már nem tudtunk szerezni. — Mindegy. Cigaretta. Az apám sokat szívott. 0 szoktatott rá. — A drága papa! — kiáltott fel. Aztán megbánta. Minek így lelkendezni? Alig ismerte. — Miért nem hozta magával? Viola mosolygott, most is, egyre csak mosolygott: Egy halottat nem lehet. De Erzsi néni! Viola takarékosan szívta a cigarettát: — Egy hete halt meg — mondta, — Kint bújtunk a Kece utcában. Pirkónál. Ismered, nem? — Dehogy ismerte! De azért bólintott. — Kocsis Piroska, együtt jártatok, vagy 6 egy évvel fölötted. — Most sem emlékezett rá. Mondtam apusnak, ne menjen az utcára, majd én. Tejet lehetett kapni, és nem kívánhattam, hogy mindent Pirkó csináljon. Majd kimegyek én, egyedül. De az apám erósködött. Ismered az öregeket, hogy 6 mégis megy, mondta, menjek vele, ha úgy féltem. Mindig nyűgös volt, szeretett mászkálni, azok a nagy túrák régen a hegyekben. És most ott Pirkónál, akik maguk is szűkén, szegényesen voltak a három gyerekkel, bezárva, egy ferslóban az udvarban, amit fűteni se lehetett nagyon. — Hirtelen a férfihoz fordult: — Ad még egy cigarettát? A férfi már pattant is. Cigaretta. Egy skatulya gyufa. — Hogyne. Parancsoljon. Ne egyet, többet. — Egyszerre csak egyre gyújthatok rá — mondta Viola. És rágyújtott, a férfi visszaült az asztalhoz. Itták a feketét. Viola egyre csak niosolygott, kicsit fáradtan, szinte együgyűen. — És öltözött, kiment, kezében a kanna. Persze szaladtam utána! Egy sarkot se mentünk, ott a tejesbolt, társzekérről rakták le a tejesüvegeket, képzelheted, Annuskám, mekkora tömeg. Mi is odafurakodtunk, apám topogott, idegeskedett. A hó is hullani' kezdett, vastagon. Mérték már a tejet, amikor arra jött valami *8, járőr, velük emberek, később megtudtam, Pirkóék házát is átkutatták katonaszökevényekért, zsidókért meg aki nem volt ínyükre. Én menekülni akartam, toltam befelé a tömegbe az apámat, meg ne lássanak minket. De az egyik járőr rákiáltott, hogy mit, azt nem tudom, nem is szabad rá emlékezni, nem is akaro^, és cibálta ki a tömegből, lökte a többi közé a sorba. És én ... — Eddig nyugodtan beszélt. — Most egyszerre eltorzult a hangja. Se sírás, se nevetés, valami sarokbaszorított szűkölés. — És én önkéntelenül hátrébb húzódtam, amilyen pici vt egy terebélyes asszof nem futottam az a húztam ki abból a c tam, mert csak én vj fontos abban a pilla nül, megalázóan csa kültem, láttam az (Я úton, a havazásban. Г sza, csak előre. Jól I hogy a járőr gyanúi is keres, kit hagyol bajom legyen. Eltl Hazavittem a fél kJ tem. És csak ültenrl magamra. Hidd el.l idegen ült a helyem! azt az idegent, aki n||gamnak lettem. Akkor sortűz hallataott, közel a Rákospatak, onnan. Mfg ültem, hagytam a tejet, aztán öltöztem, elmentem. Nem szóltam elmentem. Az a tej, íjiondoltam, úgysem vész kárba. Előbb-utóbb keresnek és megtalálják^Az a kanna jó lesz nekik is. Mind a négyen mozdulatlanul ültek. Mit is mondhatfilk volna? A kisebbik fiú felkelt, hű húzta a zenélő szerkezetet, újra forgott az a szép karácsonyfa, fényt, jenyőillatot, fenyőtűket lengetve, fórva maga kö- Irül.B — Hagyd! — ugrt^t a fiút. — Hagyd. De a fa forgott, f Jíylett, illatozott. — Ugyan, Erzsi néni, dehogy halt meg. Majd előkerül. — Láttam — mól patak partján. — És ... és ... —I most, az csak ostobi azóta? A szobalány kezd ketés csészéket. — Éhes vagyok derűsen. Éhes?! A kiáltás megdern edt benne. Éhes! Ez eddig eszébe se j Éhes. — És én! Én ban|n lányhoz fordult, rákit felelősségre vonná: e Pirkóhoz, csak jdta Viola — Bármit kérdez ág lehet! — í leszedni a mondta Viola A szobatott, mintha Kati! Valami Vság mögött. És lám után, nem soportból, hagy>ltam magamnak fiatban. Esztelek én. Megmenejegemet a havas sem nézett visz■dom, azért, nelogjon, hogy kit I ott, és nekem bitek a hóban. Ima tejet, letet& Nem ismertem “Annuskám, egy iii. Szinte láttam fel. És ellökte ennivalót a nagyságos asszonynak. Gyorsan, gyorsan! A szobalány várta, mit is hozzon? És akkor követte el azt, amit huszonöt év óta nem tud elfelejteni, megbocsájtani magának. Mert ezt mondta: — Szereti a mákos tésztát, Erzsi néni? Most mindent szeretek. És máris, szélsebesen, a szobalányhoz — melegítse meg, hozza be gyorsan a szentestéről, tegnapról maradt mákos tésztát, van még egy leveses tányérra való. Az a mákos tészta! Nem kell a macskáknak adni, szemétbe dobni — sosem ettek másnapos ételt, még káposztát sem — most már van helye. És közben tudta: odahívhatta volna az ünnepi asztalhoz, vagy mással is kínálhatná, abból a rengeteg, vastag apróléklevesből is maradt, a hatkilós pulykát sem ették meg, fele még a jégszekrényben, maradt a tortából, aprósüteményekből. szólna, engedné. De most a férje sem szólt, ő sem figyelmeztette. Védtek valamit, magukat, azt a nyugalmat, biztonságot, amit egy nehéz és kétséges időkre jól felszerelt éléskamra, dugig töltött jégszekrény jelent. Viola habzsolta, kanállal, a mákos tésztát. Jó — mondta. — Csak kicsit langyos. önmagát szerette volna arcul csapni, de a szobalányra üvöltött: Mondtam, hogy melegítse meg! — Hagyd — csitította Viola. Tele mákos tésztával a szája: ami kilógott, a két ujjával tömködte magába, nyalta le az ajkára tévedt mákszemeket, cukrot. Habzsolt, fuldoklott az evéstől. Hiába kérte a tányért a szobalány, mind a tíz körmével ragaszkodott hozzá, belékapaszkodott szinte. — Hagyd! Hagyd, Annuskám. Ült a kályha mellett, a mély karos*szék melegében, ölében az a pléh levesestányér, és evett, kanállal, kézzel, ette a langyos, édes maradékot, az üres tányérból megnyálazott ujjával szedegette össze a mákszemeket. — Jó ez így — mondta még — langyosan is. Aztán szedelőzködött, elbúcsúzott, indult. Mind a négyen, bénán álltak, mozdulni sem tudtak, nem küldték és nem tartóztatták. Már az előszobában volt, amikor utánaszaladt, belesegítette az apja barnaprémes téli-Jöjjön máskor is. Jövök, Annuskám, jövök. És még sürgetni is szerette volna, jöjjön, minél előbb, hplnap, mindennap, ide jöhef „ ’ ' De többet nem г ment. Azóta nem látta. Nem is beszéltek róla, sem erről a látogatásról, sem arról, hogy Viola egyáltalában létezett és létezik. Csak ünnep táján, újév után kellett emlékezni rá, amikor megérkezett a színes-havas, karácsonyfás, pezsgősüveges üdvözlő kártya, és rajta mind öregebb betűkkel: „Hálával gondol rátok — Erzsi néni." 1EKETE ANGYAL) a karácsonyfán
