Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-12-18 / 51-52. szám
ELVARÁZSOLT SZÉPSÉG. Zemplin vidéke, annak agyagszagú dombjai ma is úgy ismertek a köztudatban, mint a „fazekasok földje". Innen indult világhódító útjára az agyagból, emberi munkával és képzelettel formált csodás népművészeti olkotás, a pozdi- Sovcei kerámia. Fél évezrede forognak e vidéken a fazekaskorongok és ritkán hűltek ki az égetőkemencék. A négyszázhuszonöt évvel ezelőtt megalapított pozdisovcei fazekas céh mesterei között apóról fiúra, nagyapáról unokára szállt az ősi mesterség titka. Andrej Antal is apjától örökölte tehetségét. Gyakorlott kézmozdulatai nyomón kapnak formát az agyagvázák, tányérok, gyertyatartók, melyekre felesége, Anna asszony festi a szebbnél szebb mintákat. Kezemunkájukat dicsérik a táncoló párokkal díszített legszebb alkotások, ök jóformán a szövetkezet legfiatalabb dolgozói, pedig már ők is sok mindenre emlékeznek. A fiatalokat nem vonzza még a villanyhajtású fazekaskorong csendes forgása sem, de ha mégis akadnak a mesterségnek ifjú követői, azokat is megfutamodásra kényszerítik a mostoha munkafeltételek. Mégis, a mostoha feltételek között születnek a pozdisovcei kerámia legszebb példányai, mégpedig nem kis mennyiségben, hanem évente egymillió hatszázötvenezer korona értékben. A pozdisovcei kerámia híre meghódította a világot. Jó lenne, ha meghódítaná azokat is, akik kezük ügyességével, szépérzékükkel tovább ápolhatnák ezt a csodálatos hagyományt. Hosszúra nyúltak a téli esték. Az otthonok ablakaiban korán kigyúlnak a fények. Több idő jut a beszélgetésre, szórakozásra. Az egyedül élő embereknek talán ilyenkor nyomasztóbb, fájóbb a magány is... A nagy, szárnyas kapu körül, a bejáratnál üldögélnek, vagy botjukra támaszkodva álldogálnak az öregek. Pipázgotnak, a felhőket nézik. Csak néha-néha szólalnok meg: — No, úgy látszik, havozni fog! Hát az idén is megértük a teleti — mondja egyik nyolcvan körüli bácsi, aztán újra csend A gabcíkovói (Bős) szociális otthonnak százötvenhat lakója van. Nagymamák, nagyapók, dédanyák, dédapák ... A legtöbbjük már háromszor, sőt négyszer húsz esztendőt is megérte. Az élettől nem sokat várnak. Megelégszenek egy tányér főtt étellel, tiszta fekhellyel és pár meleg emberi szóval. Ebből nincs is hiányl Brandl Sándor 1965-től, a megalakulásától „gazdája" ennek az otthonnak. A lamunkáznak, szorgoskodnak. Színes, szép kiállításukról elsősorban a járás területén, de már azon kívül is (nemrég luéenecen — Losonc) ismerték meg a bősi szociális otthon lakóinak nevét. Olyan „ki mit tud" alapon dolgozgatnak, ha kedvük tortja. Ügy, mint otthon tennék. — Amit kérnek, — munkalehetőséget, helyiséget és munkaeszközöket, — mindent megadunk nekik, — kapcsolódik a beszélgetésbe az igazgató elvtárs. — Mellékgazdaságunkban zöldségtermeléssel és sertéstenyésztéssel foglalkozunk. Minden két hétben ölünk egy disznót. Igazi házi koszton élünk. Ki-ki talál magának munkát, amivel hasznosan töltheti idejét: Végh András szabó kabátokat, öltönyöket varr, javít, vasal. Az asszonyok tollat fosztanak a hosszú téli estéken. Gróf Péter bácsi kosarakat fon a kosariskái szövetkezet részére. „Inasa" is van, Vörös Lajos bácsi mellette tanulta meg a kosárfonás mesterségét. Migasz József, egyik legrégibb lakónk, ki tudná megmondani, hány öl fát hasogatott már föl... özv. Nagy Arpádnéhoz, a szociális otthon igazgatóhelyetteséhez fordulnak a lakók ügyes-bajos dolgaikkal ' kőket név szerint ismeri. De még a sorsáról is tudna beszélni mindenkinek külön-külön. Az egykori grófi kastélyból ma kedves, barátságos öregek otthona várja itt az elhagyatott szülőket, nagyszülőket. Olyanokat, akiknek mór senkijük sincs, vagy akik nem akarnak gyermeküknél teher lenni. Mert, sajnos, ilyen is van közöttük szép számmal . .. Az egyik szobába lépve barátságosan invitálnak bennünket: Ez a mi otthonunk, tessék megnézni, — mondja a hetvenhat éves Kiss Ilonka néni. Körülnézek. Tiszta, fehér ágyhuzatok, takarók, terített asztal, képek a falon. Családi képek. A szeretett gyermekekről, a férjről. Ami nem került a falra, azt féltve őrzik egy kis kazettában és büszkeséggel mutogatják egymásnak is, az idegennek is. — A férjem — mutat egy megfakult képet Dubán Zsófi néni. — Drága, jó ember volt. Kilenc nap hiányzott már csak ahhoz, hogy megtarthassuk az aranylakodalmunkat... Aztán ide kerültem. özvegy Nagy Arpódné, az otthon igazgatóhelyettese kedves szóval megvigasztalja, aztán az otthonról szól: Mindenki elhozhatta otthonából a számára legszükségesebb vagy legkedvesebb tárgyat. Van itt több rádió, televízió, térítők, ágyneműk... S főleg varródoboz, mert a nagymamák szeretnek kézimunkázni, kivarrni... Szó szót követ, mindenkinek van mondanivalója, örülnek, ha valaki meghallgatja őket. Szomorú emberi sorsok ... fájó anyai bánatok ... S milyen különös, szinte valamennyien megkérnek: ne említsem rossz értelemben a gyermekük nevéti (Engem ezúttal csak az ígéretem kötelez, nem az egyetértés!) Ám nemcsak saját örömükre kézi-Kelolvasnak — egymásnak Tollfosztóban Most az otthonban is ünnepre készülnek. Úgy, mint valamikor régen családi körben. Fenyőfát állítanak, teleaggatják ezüst dióval, fehér cukorral, csillogó díszekkel. Ajándékot is adnak — kapnak. Vannak olyanok, akikre volt munkahelyük is gondol ilyenkor... A jó hangulat sem hiányzik. Vörös bácsi, Latkóczy néni gondoskodnak arról, hogy műsorral tegyék színesebbé, emlékezetesebbé az emberi békesség, a szeretet ünnepét. Hiszen elveszített otthonuk helyett mindannyian ezt keresik — itt, közös otthonukban. MEGYERI ANDREA AMI OTTHONUNK Ez a mi otthonunk Vörös Lajos ba itt tanulta meg kosárfonás most« ségét
