Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-12-18 / 51-52. szám

A Csehszlovák Rádió magyar adásának 6s a Nö szerkesztőségének közös riportja Anyuka az ágy mellett áll. Szeretetet sugárzó tekintetével véglgcirágatja az álmában is mosolygó gyermekareot. Sajnálja, de fel kell ébresztenie Zsa­­nettkót, mert elkésik az óvodából. — Szép jóreggelt... az asztalon gő­zölög mór a finom kakaó... ugorj ki az ágyból, kislányom I Ha tudnák, mennyi varázsa, milyen szép csengése van ennek a szónak: Kislányom! És milyen boldog va­gyok, hogy mindenkinek elmondhatom: Nekem is van kislányom I Huszonegy évig vártunk rá. Huszonegy évi házas­ság után újra megfiatalodtunk. Szebb, tartalmasabb lett az életünk. Sokáig reménykedtem, gyógykezelésre jártam, mindent megtettem, amit az orvos taná­csolt. De amikor már ő sem biztatott, az örökbefogadás lehetősége kezdett foglalkoztatni mindkettőnket. Mert mindketten nagyon szerettünk volna gyermeket. A férjem is, én is. — Törülközz meg szépen szárazra, azután megfésüllek Zsonettkám ... Évekig viaskodtunk a gondolattal. Még nem tudtunk dönteni. Még nem tudtuk helyes-e az elhatározásunk, de azt éreztük, hogy mindenünk van, mégis hiányzik valami, ami nagyon kell. Ta­nácsot kérni a íakany-i (Csákány) gyermekotthonba mentem. Az Igazgató­nő szavai minden kételyt eloszlattak bennem. Azt mondta, három gyermeket mutat, akik közül választhatok. Válasz­tásra nem volt szükség .. . Amikor be­léptem a kicsinyek közé, Zsanettka hoz­zámfutott, megfogta a kezemet és nagy bogárszemeit kérőn rámszegezve azt mondta: Ugye, értem jöttél? Érted kis­lányom. Ügy öltöztették fel, hogy a ke­zemet egy pillanatra sem engedte el. — A Morzsi kutya már jóllakott bo­gárkám ... ne add neki a kalácsot... te edd meg ... Akkor háromhónapos próbaidőre vi­hettem haza Zsanettkát, de amikor ott­hon meglátta a férjemet és a nyakába ugrott, tudtam, hogy többé nem viszem vissza a gondozóba. Sírtunk az öröm­től, a férjem Is, én is. Azóta hangos a házunk a kacagástól, a boldogságtól. Az apját talán még jobban szereti, mint engem... Ha napközben csinta­lankodik, fegyelmezni kell, hogy azért egészen ne kényeztessük el. Én szólok rá, hogy ezt máskor nem szabad, én szidom meg, hogy ezt ne csináld, a fér­jem este meg csak ölelgeti, játszik vele Bújj bele a kisbundába ... Melyik sapkát tegyem a fejecskédre? Jó, a pi­rosat I Hagyd most a háromkerekűt Zsa­­nettkám, majd délután biciklizel, ha megjöttünk... Szervusz Morzsi, me­gyünk óvodába ... Azt szeretném, ha egész nap velem TOLLAL JÓ REGGELT, NAPSUGÁR! lehetne, de belátom, hogy jobb neki az óvodában, gyerekek között, míg én el­végzem a munkámat a ház körül. Több­ször mondjo, hogy ma apuka vigye haza az oviból. Vinné szívesen, de ő addig nem tud megjönni a munkából... pedig mindig siet, hogy mielőbb együtt lehes­sünk mindhárman ... Anyuka az óvoda ajtajában megöleli, megcsókolja a kis óvodást és Zanettka ma sem felejti el megkérdezni, mint március óta mindennap: — Ugye, biztosan értem jössz, Anyu­kám?! és MIKROFONNAL Biztosan, kislányom. Szófoszlányok, önfeledt gyermekkaca­gás hallatszik a konyhából. Nyitjuk az ajtót s ahogy belépünk a helyiségbe, a kislány arcára fagy a mosoly. — Én nem megyek el Innen... Én már C. Zsuzsika vagyok... ez az én anyukám — sírja el magát keservesen a hétéves gyermek, és menedéket keres­ve kapaszkodik Anyukába. — Senki sem akar téged visszavinni Zsuzsikám. Mindenki tudja, hogy te a miénk vagy. A nénik azért jöttek, hogy megkérdezzék, jól tanulsz-e az iskolá­ban, ugye... Zsuzsika könnyei egy pillanat alatt felszáradnak. Sietve, kapkodva keresi iskolatáskáját, kiveszi a füzeteket és boldog izgalommal lapozgat, hogy megmutassa a jó jegyeket. Előveszi az olvasókönyvet. Hibátlanul olvas, verse­ket mond. — Énekelni is tudokI Elénekeljem a Látod édesanyámat? és választ sem várva, kristálytiszta gyermekhangon fel­csendül a konyhában a Tv-ből közismert népdal. Anyuka közben elkészíti a reggelit. Gőzölgő virslit és frissen fejt, habos tejet tesz Zsuzsika elé. Noszogatja is, hogy el ne késsen az iskolából. Várat­lanul betoppan Apuka, aki — mint Zsu­zsika tájékoztatott bennünket — szelek­­toroz vagyis vetőmagot tisztít a szövet­kezetben. A kislány megfeledkezik az evésről, sietésről, az Iskoláról — fel­pattan az asztal mellől és két kis tenye­rébe fogja, simogatja a hozzá hajoló, borostás férfiarcot. Apuka karján kell a „nagylányt" felöltöztetni. És közben csacsog, ezernyi kérdéssel ostromolja szüleit. Mennyi fénnyel, mennyi ragyo­gással tölti be a házat egy ilyen kis ele­ven, örökmozgó emberpalánta I Nekünk még egy szuszra elmondta Zsuzsika azt Is, hogy babakocsit és nagy babát kap karácsonyra. Hogy ő már egyedül fel tud öltözködni, egyedül el tud menni az iskolába ... de most, mi­vel megjött Apuka, ő kíséri el. A kislány hátára felkerül az Iskola­táska, megfogja Apuka kezét és elindul­nak. Anyuka utánuk néz, hosszan inte­get. Azután becsukja a kaput és meg­eteti a jószágot. Nagy a háztáji gazda­ság. Van itt rengeteg baromfi — tyúk, csibe, kacsa — három hízó, tehén is az istállóban. Hosszú gyümölcsös és vete­ményes kert. Szép nagy porta. Igyekvő, szorgalmas emberek lakják, akiknek mindenük megvan. Tizennégy évi há­zasság alatt csak az utód, a gyermek hiányzott. De a nyáron megjött Zsuzsika! JANDANÉ H. MAGDA és LÖRINCZ KATÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom