Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-09-23 / 39. szám
történt, az meg negyvenháromban, mégis ezek az összefonódó évek egyetlen tömbbé állnak össze, ólomnehéz tömbbé. Lehetetlen, hogy valaha is elfelejtsük! Bemard esete néhány héttel a felszabadulás elótt történt. Az öreg igencsak megroggyant. Pislákolt benne a láng. Apránként lett ilyenné. Senki sem vette észre. Egyre szűkszavúbbá vált, alig hagyta el házát, kertjét. Időnként a földet kapirgálta reszketős apró mozdulatokkal görbedve a kapára. Vagy leült a völggyel szemben s pipáját szíva gubbasztott. Feje mind soványabb lett, öklömnyi. Egészen eltűnt a nagy hegyi sapka alatt. Mondogatták az emberek: az öreg Bernard-nak sincs már sok hátra. Én egy kevés dohányt dugdostam neki. Ez hiányzott neki a legjobban. Azt hiszem, szivott mindent, gesztenyefa-levelet, hársfáét, fekete ürömét . . Az események azért érdekelték, kérdezősködött tőlem. Megmagyarizgattam neki a helyzetet, fejét szótlanul hajtotta le, rágódott mit tudom én min. S ekkor, tessék, néhány héttel a felszabadulás előtt rátörtek az SS-ek a mi vidékünkre. Földúlták a falvakat a hegy túloldalán. Idelent nem okoztak keservesebb kárt, mert rövid ideig maradtak. Féltek. A „Das Reich“ hadtest emberei voltak, azé a hadtestté, amelyet aztán végigmasíroztattak Délnyugat-Franciaország minden zegében-zugában . . . Azon a reggelen én éppen kaszáltam a hegyoldalban. Onnan láthattam magam alatt az utat, az öreg házát, a völgyet. Hány óra lehetett? Tiz, fél tizenegy, amikor azok ketten jöttek fölfelé. Odaértek az öreg háza elé. Jó darab ideje észrevettem már őket. A falunak tartottak. A ház előtt tétováztak, valamit mondhattak egymásnak, nevettek. Fegyverben voltak. Mindegyiknél géppisztoly, mindegyiken szürke ing, poros csizma. Az öreg a kövén üldögélt és a völgybe bámult, úgy pöfékelt. Hallotta őket viháncolni, odasandított, de amúgy meg se moccant. Az ösvény szélén tyúk kotyogott. Bemard egyik tyúkja. Kövér tyúkocska, rőttollú, kodácsolva csipekedett a gyepen. Azok ketten nézték, tárgyaltak egymással, megint nevettek, majd az egyik a baromfi felé ugrott, hogy elkapja. A tyúk persze vartyogva-csapkodva menekült, a másik német is hajkurászására indult. Én a rétem szélén. Néztem azokat ketten, ahogy a rőt tyúkot kergetik. Verőfényes reggel volt, a nap elterpeszkedett az ösvényen. Láttam a két ipsét, csizmás nagy árnyakat vetettek a fehér porra. Röhögtek. Szinte belém hasított. Mondom, figyeltem tovább a kettőt meg a tyúkot. Az nem hagyta magát. Ideoda röpködött, futkosott. Végül is elcsípték, egyik üldözője kitekerte a nyakát. Szálas fickó volt, nyitott nyakú ing lobogta körül. Elkapta a jószágot, feje fölé emelte s abban nem hagyva a nevetést, krakk, egyből megfojtotta. Közben elfeledkeztem Bernard-ról. Ekkor vettem csak ismét észre. A házból lépett ki, csoszogó léptekkel tartott az SS-eknek. Az ösvény széléhez ért. Az SS-ek háttal álltak neki. Nagyon elégedetten. Rettenetes érzés tört rám. Tudtam, hogy valami baj lesz, valami borzalmas fog történni, de nem tehettem ellene semmit, váratlanul ért, ami bekövetkezőben volt. Féltem igen, a félelemhez — hogy is mondjam? — öröm keveredett, nem mégse lehet örömnek nevezni az érzést, hogy azok ketten nem sokáig vihognak már. Igen ám, de tudtam azt is, hogy nem fejeződhet be kedvem szerint a dolog. Képzelje el, ez az isten háta mögötti falu a hegyek torkában. Voltak szabadságharcosaink, voltak, egyelőre azonban a helyzet egyoldalúan egyszerű: a két SS géppisztollyal és Bemard apó megy egyenest rájuk és én, aki a hegyoldalról vagyok Janú, kezemben a kasza . . . Mit lehetett volna tenni? SS-ek voltak odalent, talán többen is jöttek fölfelé az úton Villámgyorsan játszódott le. Sokkal gyorsabban, semmint magának elmesélem. Első szempillantásra nem értettem meg, mi lesz. Azt gondoltam: az öreg lepiszkolja őket. Talán nem különösebben okos dolog szedtevettézni, de hát olyanok, mint a mérges kutyák, ha rájuk dörrennek, vicsorognak aztán meghátrálnak ... Mit is beszéltem? Igen, az öreg odaért, a két briganti visszafordult. Meglátták. Bemard magasra emelte a karját. Mi volt a kezében? A cséphadarót fogta, a régiek ócska cséphadaróját, amellyel a búzát csépelte egykoron, meg a hajdinát, a szérűkön, arra szolgált. Ez volt az ő egy szál fegyvere. Csakhogy, említettem, tudott vele bánni, vérében volt a módja. Láttam az öreget magasra nyúlva, mintha egyszerre levetné az öregséget. Dereka ismét ruganyos leit, hajléko t)'. Nehéz a cséphadarót forgatni. Ö értette hogyan kell, csuklóból. Lélegzethez se juthattam. A csapó fütyült. A bőr még mindig erősen tartotta magát, a csapó fája kemény volt. Mennyi kalászt csépelt az a fa! Az első németet halántékon találta. A másodiknak nem volt már ideje a fegyverét használni. Az öreg egyet csavart a derekán és megint csépelt. Eltalálta a második németet. Meginogtak, csetlettek, mintha újborból nyakaltak volna be. Az öreg óriásivá nőtt. Nem hagyta abba. Egy ütést az egyikre, egy ütést a másikra. Nem bírom én ezt érzékeltetni. Festőnek kellene ahhoz lenni. Az öreg Bemard pontos cséplőmozdulatokkal dolgozott. Egyik ütést a másik után, lankadatlanul, megállás nélkül. A csapó sivított, dörrent az elnyúlt testeken. Az öreg nem tágított. Csépelt, csépelt. . Mondom magamnak, miszlikbe aprítja, kásává zúzza őket. Akkor lerohantam. Ezek után észnél kell lenni. A két pasast keresni fogják odalent. El kell kapni őket, foglyul ejteni . . . Ugyan már! Foglyul? Az öregtől, aki a fejüket kalapálta? Talán nem is volt eszénél. Minden dühe egyszer és mindenkorra kitört belőle, minden olyan sokáig magába gyűrt bánata .. . Kaphatott volna kézre botot vagy villát. Nem, ő a cséphadarót ragadta meg a régiek szerszámát, amit maga is annyiszor haszált, hogy a búzánkat kimagozza. Most másfajta termésre meredt az öreg. Szomorú egy termésre, ugye? Mire melléje értem, abbahagyta. Leült a fűbe, kezében a csép, szemlélte azokat ketten. Nem volt épületes látvány, elhiheti nekem. Egyenesen borzalmas volt. Az öreg elcsépelte őket. Elcsépelte, érti, ahogy a termést. Odasomfordáltam. Ismét öreges lett a képe, tartása megtört, kimerültség áradt belőle. Arcán verejték csörgött, megakadt a ráncoknál. Fehér haja összeborzolódott, csapzott volt. Bevezettem a házba, hagyta magát, akár a gyerek. Lefektettem. Estére láz kezdte rázni.. Akármilyen elnyűhetetlennek tetszett, az az erőfeszítés úgy látszik, végzett vele. Napokig húzta, talán tudatába sem hatolt, hogy bekövetkezett a felszabadulás. Úgy halt meg. A másik kettőt a hegyekbe vittük egy szénás szánon. Mi történhetett, mi nem, társaik nem jöttek utánuk. Még aznap este parancsot kaphattak, hogy vonuljanak másfelé. Nem maradt idejük nyomozni az után a kettő után, akiket ott hántoltunk el a hegyekben. A németek nem mertek feljönni. Ezt sem szabad elfelejteni. A félelmüket . .. Hát enriyi. Magamhoz vettem az öreg cséphadaróját. Őrzöm, mint egy ereklyét. Megmutatom az embereknek, amikor mesélem nekik ezt a históriát. Értsen jól meg, esze szerint az öreg nem volt bolond. Fölkapta a cséphadarót és fegyverként használta, mert nem hagyták, hogy a maga módján lehessen boldog. És az 6 módján boldognak lenni annyit jelentett: itt élni ezen a tájon, jó búzát vetni, aratni, csépelni. A cséphadarók búzához valók. Jaj azoknak, akik a búzához nyúlnak. Rószszül fejezem ki magamat, de maga érti, mit akarok mondani. Azt az esetet nem egyhamar felejtem el. Az öreg nem olyan termést akart elcsépelnl. Tagadhatatlan, sok mindent megélt ez a cséphadaró. Ha mesélni tudna, néhány estét eltartana. A háború borzalmas dolog. Vegyük föl a poharat. Ne törődjék semmivel. Van még egy lefejtett üveggel. Bátran, bátran . . . Végeredményben egészen elviselhető ez a borocska, ugye? Persze, nem burgundi. No, egészségére, áldás, békesség! Komoly Péter fordítóra SIMKŐ TIBOR versei MESEKÖNYV Üsd föl könyvem, itt a nyár: füstöl szörnyen titka már. Messze — messze valahol fehér hajó zakatol, ég az erdő, dörg az ég, kincs is van vagy öt fazék, tevehóton összegyűjtöm, tavi réten visszanyújtom alkonyodik, mese száll, ablakodig meg se all — itt is, ott is zene kel, fészkén ? álya elepel, csip-csip, csóka, vak varjú, csörgő, pörgő sarkantyú... Mór csak puha pihe leng, nincs csöpp kincs több idelent, nem harsognak trombiták, s míg ellátnám bajukat, a jó hajó kilyukad. Kedves gyerekek! Lapunk 34. számában a játékos majom a kővetkező állatok fülét rajzolta le: nyúl, zsiráf, elefánt, majom. Jutalomban részesülnek: Czirla Szilvia, Kvetná (Kéty, levleei járás). Botka Ferenc, Stúrovo, (Párkány, Nővé Zámky-i járás), Szűcs Ágnes, Cicarovee) Cslcser. trebiSovi járás). ÜT Orszóg —úgy áml— Tiklrikitakarak, országútján csiribiri szamarak, csillog szőrük, szira, dara szemereg, csőngettyűznek csigabiga szekerek. SZEPTEMBER Hol a csali csőrű feketerigó, bazsalikom üdepiros ágán csevegői Dilldali lomb közt lebeg a dió, fölül, alul öleli a párás levegő. Hol a teli-nótás fülemüle már? Oalagonyabokor akar őrt állni neki. Jön a helyi szellő, elinal a nyár, csiszecsosza, öreguras ősz jár ideki. Rejtvényünk: Ha figyelmesen megnézitek ezt a rajzot, egy hibát találtok rajta. Mi az? A megfejtést küldjétek be elmünkre: Nő szerkesztősége. Bratislava, Praiská 5. Gyermekeknek.
