Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-22 / 4. szám
Mi az Ön véleménye A magam és sok betegtársam nevében, akik orvosi kezelésen estek át, nagyon helyesnek és időszerűnek találom az ismeretlen levélírónak ezt a kezdeményezését. Az idősebb korosztályhoz tartozom, ezért már többször meggyőződhettem róla, hogy egyes orvosok nagyon visszaélnek az orvosi hivatással és inkább csak anyagi forrásnak tekintik azt. A leírt tények alapján egyetértek a levélíróval, mert magam is voltam olyan helyzetben, amikor bizony adni kellett. S fültanúja voltam olyan beszélgetéseknek a rendelőben várakozva, amikor a betegek egymásnak panaszkodták, hogy 50— 100—200 koronát adtak, mert csak úgy kaptak injekciót vagy hatásosabb gyógyszert. A szomszédasszonyom, négy gyermek édesanyja, mivel szűkösen élnek, csak 25 koronát tudott adni a nőgyógyásznak és az megkérdezte tőle: Mit vegyek rajta, rágógumit? Vannak esetek, amikor az orvosnak illik külön is meghálálni fáradozását, törődését, gondoskodását, de szerintem, aki az orvosi hivatást választotta életcélul az ne csak borravalóért, pénzért gyógyítson, hanem mindenekelőtt hivatástudatból. „Szívbeteg“ Egyetértek a NO 50. számában közölt cikk tartalmával és mint beteg, bátran állíthatom, hogy ez a kritika a városi egészségügyi dolgozókra is vonatkozik. Persze hozzá kell tennünk azt is mindig és minden esetben, hogy tisztelet a kivételnek. Nemrég kórházban feküdtem. Szobatársnőm 50 koronát akart adni kezelőorvosának, mire az azt mondta: „Várja meg, míg kizöldell“. Én már tizenöt éve nehéz beteg vagyok. Egy keresetből ötödmagammal élek. Így is nehéz azt a kevés pénzt beosztani, nemhogy még nagyobb összeget adni egy orvosnak azért, hogy lelkiismeretesen kezeljen. Minden évben háromszor-négyszer kórházban vagyok kivizsgáláson. Hangsúlyozom, hogy kivizsgáláson és nem kezelésen, mert nem adnak olyan hatásos gyógyszert, ami segítene, ami enyhítené vesepanaszaimat. Egyfajta gyógyszert ismerek, amire nagy szükségem lenne, de egyétlen orvos sem akarja előírni, mert 120 koronába kerül. (Ha meg akarok gyógyulni, vegyem meg a saját pénzemen.) Egymás között zúgolódnak az emberek, de senki sem mer nyíltan szólni, mert fél a következményektől — írta az egyik olvasó. Sajnos, igaza van és ha szembe nézünk a tényekkel, láthatjuk, hogy ennél az ügynél ez így van. „Egy 39 éves anya" egy méter távolságról sem lehetett megkülönböztetni az eredetitől. A reprodukálást lehetővé tevő ofszetet, illetőleg a fénynyomást egyébként éppen Prágában találták fel több mint száz évvel ezelőtt, 1865-ben. Azóta már sokat fejlődött a polygráfia. Eleinte nem világi tárgyú képeket reprodukáltak, hanem főleg bibliai témákat. Ezek persze hamis képzetet támasztottak az emberekben a való világról, sőt a túlvilágról is. Sajnos, sok lakásban még ma is ilyen képekkel díszítik a falakat, főleg a falusi otthonokban. Így van ez nálunk Németországban, és bizonyára önöknél is. Ezért tesszük a reprodukciók árait hozzáférhetővé, hogy a tömegek fokozatosan áttérjenek a színvonalas műalkotások beszerzésére. Ha pedig vallásos tárgyú képeket keresnek, értékes ikon-képek reprodukcióit kínálhatjuk fel, nem pedig a régi, giccses szentképeket. — Ha már Liebelt elvtárs az árakat emlegeti, szeretném kiegészíteni azzal, hogy a reprodukciók ára csak nálunk, a szocialista országokban ilyen alacsony — mondja Stanová elvtársnő. — Egy Modigliani reprodukció ára nálunk rámával 140—150 korona, míg a nyugati kapitalista országokban, pl. Franciaországban, ráma nélkül 50 frank, ami átszámítva az ötszöröse. Nyugat-Németországban 45 márka, ami a háromszorosa a mi eladási árunknak. Mi igazán közkinccsé akarjuk tenni a reprodukciók útján a képzőművészetet. Hogy ehhez a legjobb úton vagyunk, azt tanúsítja több mint 100 ezer koronás múlt évi forgalmunk. L. GÄLY OLGA ■ ■■■■■ ÉRDEMES MEGNÉZNI Lány puskával A napsugoras Szicíliában nagyon komolyan veszik a szerelmet és bár a megkövesedett formák csodálkozásra is késztetik az ezen a téren emancipáltabb európai szemlélőt, van ezekben a kissé középkori hagyományokban valami mély is tiszteletreméltó — a női becsület védelme, és a nyomorúságban élő emberek határtalan összetartozása. Lássuk csak: A szép, fiatal Assuntának nagyon tetszik a nőhódító Vincenzo és az övé lesz. Reggelre azonban Vincenzo eltűnik mellőle. E becstelenség ősi szokások szerint vérért kiált! Nemcsak a lány, a család, de az egész falu becsületéről van szó, és mivel férfi nincs a családban, tehát Assunta kezébe nyomnak egy revolvert és 6 megy megkeresni az Angliába szökött Vincenzot. Meg is találja, többször is, de ez, akár egy gyík, kisiklik kötelezettsége elől. A falusi lány azonban ügyes és elszánt. Állást vállal, cseléd lesz, majd ápolónő, végül keresett manöken — de a szicíliai törvényt nem veszti szem elől. A végén újra összetalálkozik Vincenzoval, aki most már halálosan beleszeret a nagy dámává lett Assuntába. A lány nem fegyverrel, hanem női okossággal A halott szemek tanúskodnak Hogy a krimi rajongói is találjanak egy nekik kedves filmet, beszámolunk a Bűnügyi történet című filmről, amely a barrandovi stúdióban készült Zdenko Vesely és Jifí Brabanec Bearanyozott rács című regénye alapján. Már a film első pillanatai is lenyűgözők. Egy nyugdíjas rendőrtanácsos sétája közben észreveszi, hogy két személyautó megáll szorosan egymás mellett és a két vezető helyet cserél. Az öregúr az egyiket jól ismeri: unokahúga férje, egyetemi tanár. Bűnügyet szimatol, ezért jelenti a dolgot egyik volt kollégájának. Azonban másról van szó: egy gyakran előforduló házassági háromszög van a háttérben. A férj a vagyona miatt elvette a nála idősebb, jó állásban levő szerkesztőnőt és — természetesen titokban — szeretőt tart, aki már gyermeket vár. Az asszony rájön és a legkilótástalanabb utat választja — nem akar válni. A férj — Jirí Adamíra, az asszony — Slavko Budínová, a nagybácsi Vladimír Smeral. Mindhárman kitűnő alakítást nyújtanak. A fényképezés, mint minden cseh filmben, egészen kiváló, ez esetben Jozef Hanus jóvoltából. SIMKO MARGIT .., aztán Vincenzo eltűnik. Assunta — Monica Vitti, Vincenzo Carlo Giuffre Jelenet a Japán filmből, az anya — Nabuko Otowa, a lánya Eiko Jamagisi teríti le. Együtt tölt vele egy éjszakát, — ám reggel ő hagyja el búcsú nélkül, és egy orvosprofesszor felesége lesz. Assunta — Monica Vitti, a nagy olasz rendező Antonioni felesége. Eddig férje különös, modern, szenzibilis nőalakjainak megszemélyesítője volt. E filmkomédiában, Monicelli rendezésében mint vígjátékszínésznő mutatkozik be. A színes, látványos, nagyon szórakoztató film szereplői mind az olaszok, mind az angolok — elsőrendűek. Operáció pongyolában A kiváló japán rendező, Kaneto Sindo szokatlan módon reagál a munkanélküliség és következményeinek problémájára. Anya és lánya, hogy a család kilátástalan munkanélküliségén segítsen, magukat ajánlják fel egy még kapható állásra: „hosztesszek" lesznek egy nagyvárosi bárban. Uniformisuk egy tüll hálóing, alatta majdnem semmi. A cél nem kétséges. A film első része komikus beállítású, hogy annál erősebb legyen a tragikus kontraszt, mely bizonyítja, hogy a rossz szociális viszonyok milyen lealjasítóan hatnak az emberi méltóságra és értékre. A bár vezetője csak azért alkalmazza a két nőt, mert „anya és lánya együtt" remek újdonság lesz a gazdag vendégek számára! Fumiko és lánya megtanul inni, a vendégektől pénzt kicsalni, az anya lánya kerítőnőjévé válik, véres verekedésekben lesz részük. Az asszony férjétől látszólag elválik, hogy a rendőrséget és a bíróságot kijátssza — aztán lányával együtt újra elutazik, új területet keresni, mint Nippon sok más éjjeli pillangója. Fumiko — Nabuko Otowa — kiváló színésznő, nem ok nélkül kapta meg e szerepért a Kritikusok nagydíját. Sindo rendezésében a nálunk is bemutatott Kopár sziget c. filmremekben is felejthetetlen alakítást nyújtott. Az a bizonyos villanyóra,.. A feleség — Slavka Budinová
