Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-06-10 / 24. szám
LIDICE ÉL! A ------------TOVISKOSZORI) KÖTELEZ Az ember életében vannak percek, amelyeket sohasem felejt el. Az emlékképek olyan élesek, mintha minden tegnap történt volna. És csak az egymást kővető évek juttatják eszUnkbe, hogy az, ami az egyén számára folyamatosan élő valóság, lassan, de biztosan történelemmé válik. Nekünk, Udicei asszonyoknak ma is elevenen él emlékezetünkben mindaz, amit harminc évvel ezelőtt átéltünk. Időtlen képek sorozata, mint egy hosszú, gyászos filmszalag pereg le újból és újból szemünk előtt. Én is sokszor látom magam előtt gyermekem arcát, akinek az élete brutális kegyetlenséggel ért véget, — a gázkamrában. Vissza-visszatérő emlék a régi falu képe, közepén a templommal, az iskola, ütött-kopott padsoraival, amelyekben nemzedékek nőttek föl, s amelyekben éppen a mi generációnknak kellett átélnie azokat a szörnyűségeket, amelyeket a köztudatban egyetlen szóvá zsugorodott fogalom jelent: Lidice. Lidice tragédiája 1942. június 9-én következett be. Amikor az egész napi munka után hazatértünk a földekről, szokatlan zaj riasztotta föl az esti csöndet: a levegő szinte rezgett a motorok zúgásától és a pattogó német vezényszavaktól. A faluba katonákkal teli teherautók robogtak be, s a katonák egy pillanat alatt elözönlötték az egész falut. Még éjfél előtt kiparancsolták az embereket a házukból. Az asszonyokat a gyerekekkel az iskolába, a férfiakat a Horák-majorba vitték. Hogy mi történt a férfiakkal, azt mi nem tudtuk. Ránk nehezedett és gyötört a bizonytalanság, a gyermeksírás. Csakhamar teherautókra raktak bennünket. így hagytuk el a falunkat. Még láttuk, hogy a ház ablakai az elsötétítési rendelet ellenére is kitártan világítottak, s a katonák hordták ki a házak elé a varrógépeket, a rádiókat, a ruhaneműt, az élelmiszereket. A Horákmajor udvarán pedig ott ácsorogtak a férfiak. Három napig a kladnói reáliskola tornatermében szállásoltak el. Itt szakították el tőlünk gyermekeinket. Sohasem felejtem el a kis Maruäka Hocková sikoltását: „Édesanyám, ne adjon, ezek megölnek!" És halálom órájáig hallani fogom a kisfiam sírását: „Mama, menjünk hazat" Gyermekeinket soha többé nem láttuk viszont. Minket a ravensbrücki koncentrációs táborba hurcoltak. Itt tizennyolc nemzet százharmincezer asszonya szenvedett. Kilencvenkét ezren sohasem tértek vissza otthonukba. Énnek a tábornak a kapuit a lidicei asszonyok előtt a szovjet hadsereg nyitotta meg 1945-ben. És akkor, amikor Európa valamennyi fővárosában harangzúgás hirdette a békét, a lidicei asszonyok felszabadulás feletti örömét keserű kétségbeeséssé változtatta a rádöbbenés a fájdalmas valóságra: már nincs többé otthonunk. Csak álltunk a falu helyén ringó búzatáblák előtt, és а piros pipacsok nem tudhatták, hogy most számunkra az ártatlanok kiontott vérét jelképezik. Pedig akkor még nem sejtettük, hogy többé sohasem látjuk sem a férjünket, sem a gyermekeinket. Viszont azt csakhamar megtudtuk, hogy Lidice tragédiáját Pála, slanéi gyáros okozta azzal, hogy egyik alkalmazottjának magánlevelét átadta a „hivataloknak". A feljelentést nem sokkal a Heydrich elleni merénylet után tette, s ennek a kapcsán irtotta ki a Gestapo a falunkat. К. H. Frank parancsára a lidicei férfiakat agyonlőtték, a nőket koncentrációs táborba hurcolták és a gyermekeket, egynéhány kivételével, gázkamrákban ölték meg. Azon a véráztatta földön, ahol a régi Lidice állt, ma már új házak sorakoznak, amelyekben új nemzedékek nőnek. Mi pedig igyekszünk mindenütt ott lenni, ahol a világbékéért harcolnak. Mert mi már régen tudjuk, hogy a békét nem kérni kell, hanem ki kell harcolnunk, s hogy a béke arcvonala nincs berajzolva a világ térképén, hanem ott van az emberek szívében. És azt is tudjuk, hogy ezért a békefrontért még nagyon sokat kell tennünk. Erre kötelez bennünket az a töviskorona, amelyet 1945-ben helyeztek el a szovjet katonák a fasizmus lidicei áldozatainak sírján álló, a fölégett falu egyik tüzmarta fájából ácsolt keresztre. S hogy a békéért még nehéz küzdelmet kell vívnunk, azt ml sem bizonyítja jobban, mint a nap nap után Vietnamból érkező hírek... Idén februárban a csehszlovák küldöttség tagjaként én is részt vettem az indokínai népek függetlenségéért és békéjéért Párizsban megtartott világkongresszuson. Itt megemlékeztek Lidicéről is. Romes Csandra, a Béke-világtanács főtitkára a következőket mondotta: „Nem kell külön szólnom arról, hogy mi volt Lidice. Ezt mindnyájan tudjuk. Soha többet Lidicét! Soha többet és sehol sem, tehát Indokínában sem szabad ennek a gaztettnek megismétlődnie!" MARIE JAROSOVÁ a Cseh Nőszövetség Központi Bizottságának elnöke, a Cseh Nemzeti Tanács képviselője, a Lidicei hnb elnöke A lidicei gyermekek gyermekkorának utolsó állomása A falu már lángokban áll ... ezt a „hőstettet" meg Is örökítették! öntelten és diadalmasan mosolyognak az SS gyilkosok a Horák-major előtt Százkilencvenkllenc férfi sorsa beteljesedett ... a fasiszta horogkereszt árnyékában • о» ' «terét veOtUaéif айв Iff II Alim trweoHta. НИ леем Те ем Keaeeettebo—If BmeM I' Preeea » eas nriiesigrftaaii Tkareaitarttét, 4 lámfm Freute _ Г" Kteakmkeat ie Free. Я weder ее* I hear..........él iMUn. ••hraet “ 7 kinétr eater eletet Jtir le ele Halai aaék heg ukrtAi «terére. 3 Kéért ***éea tar flalteeétei le éaa Mlreiétpélil ftétaté*. bet rrfcetrkreakt Free lieft été iailbaahwbaae le Kkéee.
