Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-03-25 / 13. szám
*üg4!*j A mai napon, március harmincadikán, délelőtt tíz órakor a hátam mögött kinyílt az aranyfa első virága. Három napig lestem a legduzzadtabb rtt^et — olyan volt, mint egy apró aranyhüvely — hogy el ne szalasszam a történelmi pillanatot, nos, akkor következett be, amikor épp felnéztem az égre, nem lesz-e eső. Holnapra már aranycsillagok borítják az aranyfa vesszőit. Nincs megállás. A legjobban persze az orgonabokrok siettek, mire az ember felocsúdik, már kész is a könnyű, finom levélruhájuk. Hiába állunk résen, az orgonát ugyan ki nem leshetjük. Az aranyribiszke is bontogatja már gyűrött csipkefodrait, de a többi cserje és' fa még vár, vár egy „rajta“ vezényszóra, amit a föld vagy az ég lehel feléjük. Mikor elhangzott, minden rügy, minden bimbó kifeslik. Rajta! Itt az idő ... A rügyfakadáskor azt mondjuk, megindult egy „természeti folyamat“. Csakhogy a rügyfakadás valójában induló díszmenet. A korhadás is természeti folyamat, mégsem juttat eszünkbe zengő indulót, a korhadáshoz nem volna kedvem tempo di marciát komponálni. De megírnám a rügyek és a bimbók indulóját, ha zeneszerző volnék. Elsőnek az orgonazászlóaljak könnyed, halk indulója csendülne fel, aztán következnék a ribiszkeosztagok felvonulása, ehhez csatlakoznék a körte- és almafák rügyeinek nehézkesebb menete, s közben a zsenge fűszálak cincognának és ciripelnének minden húron, amit csak össze lehet hordani. S e zenekari kíséret mellett menetelnének a fegyelmezett rügyek és bimbók ezredei, előre, szünet nélkül, megállás nélkül, előre, pompás díszmenetben, ahogy a katonai díszszemléken szokás. Egy, kettő, egy, kettő, micsoda pompás díszmenet! Azt mondják, hogy tavasszal a természet kizöldül. Ez nem egészen igaz, mert egyúttal piroslik is a barnásvörös és rózsaszín bimbóktól, rügyektől. Vannak sötétvörös és halványan pirosló bimbók, rügyek, vannak olyan barnásfeketék és ragadósak, mint a szurok. Más rügyek puhán fehérek, mint a pihe az anyanyúl hasán, de akadnak lilásak és lenszínűek, meg olyan sötétek is, mint a cserzett bőr. Egyikből hegyes végű csipkék kandikálnak ki, a másik ujj vagy nyelv formájú, s van, amelyik szemölcshöz hasonlít. Némelyik húsosán duzzadt, pihésen szőrös és tömzsi, mint egy kölyökkutya, a másik kemény, vékonyka tüskévé nyúlt, s akad, amelyiknek csúcsából finom kis borzas bojt kukucskál ki. Lelkemre mondom, a bimbók és rügyek éppoly csodálatosak és sokfélék, akárcsak a levelek és a virágok. Az ember mindig felfedez köztük valami újabb különbséget. De ahhoz, hogy megtalálja őket, egy kis darab földet kell szemügyre vennie. Mert aki elMárciusi részlet Karel Capek „A szenvedelmes kertész“ című könyvéből. gyalogol Prágától Pilsenig, kevesebbet lát a tavaszból, mint aki leül otthon a kertjében. Állj meg, ember! Akkor látsz majd kinyílt ajkakat, titkos pillantásokat, gyengéd ujjakat, előreszegzett fegyvereket, látod a csecsemő gyámoltalanságát, az élni akarás dacos-szilaj lendületét, s hallod, amint csendesen dübörög az induló dallamára a bimbók és rügyek véget nem érő menete. íme! Mialatt mindezt megírtam, úgy látszik, elhangzott a titokzatos „rajta". A reggel még szorosan bepólyált rügyekből kibújt a levél piciny finom csúcsa, az aranyfa vesszőin felragyogtak az apró aranycsillagok, a körtefák duzzadó rügyei egy kissé szétterpeszkedtek, a nem is tudom, milyen rügyek hegyén aranyzöld szemek szikráznak. A gyantás pikkelyek közül zsenge zöld kandikál ki, a pufók rügyek felhasadtak, s parányi fodrok, csipkék bújnak elő belőlük. Ne restelkedj, piruló kis levél, tárulj szét, összezárt csepp legyező, nyújtózkodj, pelyhes állú hétalvó, megjött a parancs az indulásra! Zendítsetek rá a le nem kottázott indulóra! Ragyogjatok az aranyló napfényben, ti réz hangszerek, zendüljetek meg, üstdobok, daloljatok, fuvolák, áradjon húrjaitokból hangözön, ti hegedűk: mert a néma, barna-zöld kert ezzel a győzelmi indulóval vonul a diadalmenetre.
