Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-03-04 / 10. szám

lemetlen hangon fog rájuk kiáltani: „Nem lopom én a pénzt, hallja!“

De az új lánynak még ez sem volt elég. Mosolyogva, tetszelegve nézegette a csatot és elindult vele a főnök úr felé. Nehezen nyomatodon át az asztalok között. Hogy átjusson, az kellett, hogy a szeplős, rövidlátó Juci maga alá húzza jobban a széket, és a kis inas, aki állva kenegette a béleléshez készített öveket, arrébb húzódjon, kezében a ragadós ecsettel. így aztán a főnök úr mellé került és odatarthatta elé a csatot.

— Ezt tessék megnézni! — mondta és a hangja diadalmas volt.

A főnök úr úgy nézett rá, mint aki csodát lát. És furcsa, valahogy nem találta a hangját.

— Menjen a helyére — mondta neki, de azért megnézte a csatot.

• — Add ide öcsém a benzint — mondta a gyereknek jó hangosan, itt már évek óta nem hallottak ilyen hangos beszédet.

— Add ide kisöcsém! — tette hozzá és rámosolygott a vézna gyerekre, aki ijedten nyújtotta felé a benzines üveget.

— Mi az — nevetett a lány —, félsz tőlem? Ne félj, nem harapom le az orrod!

— És nevetett a szavain, mintha valami remek tréfát mondott volna. A lányok idegesen dolgoztak. A beidegződött szokások hatalma félelmet ébresztett bennük. Gépiesen dolgoztak.

A lány nevetett, és a főnök úr már erős hangon szólt rá az inasra:

— Csukd be az ajtót! — mondta, pedig az ajtó csukva volt. De valamit kellett mondania, hogy mutassa: a hangja már élesen vág, és csak egy apró alkalom kell hozzá, hogy ordítva beborítson mindent. Ezzel a kiabálással megfélemlítette a munkásnőket.

A régi munkások mégis megmaradtak. Itt állandó volt a kereset egész éven át. És ez sokat jelentett. De el kell adniok érte az életörömöt, jókedvüket, fiatalságukat.

Az új lány magasról öntötte a benzint. Letette az üveget és ecsettel kezdte kavargatni a ragasztót, hogy a benzin elkeveredve jól feloldhassa a megsűrűsödött masszát. Kevergette. Fölé hajolt. Figyelmesen nézte.

Aztán elkezdett énekelni, mintha annak a csudának örülne, hogy a ragasztó higabb lett és finoman szétkenhető a szürke vascsaton. Vékonyka hangja volt. Kellemesen, lágyan énekelte az érzelmes dalt, amit a mozi szüneteiben énekelt a divatos színésznő. De itt ez az ismerős dal idegenül és furcsán szólott.

A főnök úr arca vörös volt, és fejében forrtak a szavak: A lány nagyon ügyes, a legjobb műhelyből került ide, sok hasznot hozhat, sok fogásra taníthatja meg a többieket, amit előző helyén sajátított el, senki ennél jobban nem csinálhatja a kényes munkát, de nevet, beszél, mozog. Ma

csak 6 énekel, holnap egy másik is rázendít. Akkor pedig a figyelem megoszlik, az ének ellágyítja a megmerevedett munkaszokásokat és kevesebb öv készül „Nem. Vagy beletörik a szokásokba, vagy elmegy." így döntött és máris rákiáltott a lányra:

— Ne énekeljen! Ez nem színház!

— Még énekelni sem szabad? Azzal igazán nem ártok senkinek és jobban megy a munka.

— Ne vitatkozzon — kiáltott rá a főnök úr furcsa belső ellenérzéssel, de kiabálnia kellett a többiek miatt.

— Jó, azért nem kell kiabálni mondta sértődötten a lány.

Csend lett. A fekete Rózsi szánakozva pillantott oldalt a lehajló szőke fej elé. Kedvetlen volt az új lány arca. Nyomogatta a csatra a vékony szövetet, forgatta a kezében és nézte. Látni lehetett rajta, hogy nincsen kedve hozzá. Megfogta az ecsetet és a felálló szélek alá még egy kevés ragasztót kent. De mikor visszatette a doboz tetejére, az ecset megmozdult és legurult az előbb elkészített szép csatra, amely a kis asztalon, közvetlenül a másik asztal széle alatt feküdt.

Az új lány utána kapott, de úgy meglökte a székét, hogy mindenki odanézett. A főnök úr is. Egy szempillantás alatt meglátta az összekent csatot, és az arca lilavörösre sötétedett.

— Mit csinál, szerencsétlen?! — ordította.

Persze — felelt panaszosan a lány —, mert olyan csend van itt, hogy az embernek elmegy a kedve a munkától.

Mintha a fekete Rózsi beljebb húzta volna a nyakát e szavakra. Mindenki azt hitte, hogy már vihar tör ki, zúduló, fekete vihar.

De nem így történt. A főnök úr tehetetlenül kapkodott szavak után.

— Dolgozzon és ne beszéljen olyan sokat! — csak ennyit mondott és látszott, hogy örül az ajtó nyílásának. Kis cselédlány dugta be a fejét:

— Tessék szíves ebédelni gyünni!

Ilyenkor maradtak csak magukra. Az

ebédidő félórája alatt a főnök úr is erőt gyűjtött odafönt. A féligkész övékben megálltak a géptűk.

— Nekem párizsit hozzál és egy uborkát! — mondta Juci és szeméhez közeltartva, egyenként nézte meg az aprópénzt, mielőtt a fiú tenyerébe tette. A gyerek már loholt, rövid az ebédidő . . .

Az új lány kis lábast vett elő. Elgondolkozva kanalazgatta belőle a főzeléket és a fekete Rózsihoz fordult.

— Mi baja a főnök úrnak? Vagy mindig ilyen mérges?

— Mindig ilyen.

— És maguk ezt bírják?

Pillantása végigszaladt az arcokon.

— Mindent meg lehet szokni. Itt ez a szokás.

— De hát miért? Miért ne lehetne énekelni, ha az embernek kedve van hozzá?

Miért?

Elgondolkozva néztek az ételre, amit ettek. Miért is?

Még nem telt le a fél óra, de főnök úr lejött. Nyugtalan volt. Az új lány nyugtalanította. Még elrontja a többit.

Nehéz csendben indult meg újra a munka. A fejekben gondolatok motoztak, régen nem gondolt gondolatok. Miért is?

A főnök úr haragszik. Mindenki érezte ezt, pedig még egyetlen szót sem szólt, mióta lejött.

Az új lány fejti az összeragasztózott csatról az anyagot, még egyszer be kell húzni, így használhatatlan. Máris kész és éppen olyan szép, mint az előző volt. Diadalmasan néz körül, de senki sem emeli fel szemét a munkájáról. Izegmozog a helyén. A haragos férfi felé néz, valami nevethetnék csiklandozza belülről. „Majompofa“ — gondolja magában és önkéntelenül összecsücsörítve a száját, halk sziszegő hangon dúdolni kezd.

A főnök úr felkapja a fejét.

— Hallgasson! — ordít olyan hirtelen kiszabaduló hangon, hogy mindnyájan megrezzennek. — Azonnal hallgasson! Mit gondol maga?

— Nem hallgatok — feleli nyugodt szemtelenséggel a lány. — Mikor felvettek, nem mondták, hogy itt meg kell némulni.

. . . me-Ha nem hallgat, mehet is hét, de mindjárt.

— Ó, nagyon szívesen, akár máris — mondja a lány és mintha véletlenül tenné, rálöki az ecsetet a kész csatra.

Nagy csend van. A gépek surranó zajának egyenletességén át még a lélegzeteket is hallani. A kis inas lesúnyja a fejét, úgy les alulról az új lányra imádó csodálattal.

Lassan veti le a köpenyét és a táskájába gyömöszöli. Aztán a kabátját hámozza ki az egymásra akasztott kabátok alól. Apró tükrébe nézve igazítja kopott sapkája alá a haját. A kisinas leejt valamit, de nem meri felvenni.

— Hát akkor kérem a béremet! — szólal meg a lány.

A főnök úr a zsebe felé kapkod, megnézi az óráját és leszámolja a pár óráért járó bért.

— Alászolgája — áll meg még az ajtóban a lány —, jónapot lányok! — Jó hangosan beszél, de csak mormogó válaszokat kap. „Még köszönni sem mernek“ — gondolja. „Szegények!“

Becsapja maga mögött az ajtót és az üvegen át még egyszer visszainteget.

— Bolond — mormogja a főnök úr maga elé. A lányok a gép fölé hajolva dolgoznak, és a kisinas megkönnyebbülve hajol le a hulladékokkal és piszokkal teleragadt ecsetért, melyet az előbb leejtett.

(1942)

JEMELJANOV

A bátor kiscsibe

Vettünk egyszer az állatkereskedésben egy pici sárga csibét, vattába csomagoltuk, hazavittük, és elneveztük Csípnek.

Csip icipici volt és nagyon gyönge. Vékony hangon csipogott, és csak puha kását tudott csipegetni.

Volt nekünk egy nagy vadászkutyánk is, Zenta. Rögtön megérezte, hogy a közelben megjelent valami furcsa madár. Természetesen Zenta nagyon jól tudta, hogy ez a madár se nem fürj, se nem fogoly, de mégis már oly sok év óta végezte kiválóan vadász szolgálatát, hogy nem tűrhette nyugodtan ezt a madárszagot.

Óvatosan belopakodott az ebédlőbe, és megállt a szegény ki Csip előtt. Egészen közel dugta a kiscsirkéhez okos, félelmetes fejét. Zenta mozdulatlanul meredt rá, mint akit kőbe véstek. „Állta" a vadat.

Nyugodtan vártuk, mi lesz ebből.

Csip egyet csipogott, és égnek emelte rózsaszínű kis csőrét. Ekkor észrevettük, hogy Zenta orra hegyére egy szem kása ragadt. Zenta éppen ebédelt, amikor Csip megjelent a lakásban.

Csip is észrevette a kásaszemet, Nekifutott, nagyot ugrott, és lecsippentette a kásaszemet Zenta orráról.

Sose látott még Zenta ilyen bátor kis madarat. Nem, Zenta nem ijedt meg, csak megdöbbent, és zavarba jött. Leengedte jobb első lábát, ránk pislantott, és csendesen kisomfordált a szobából.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre.

Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet,

Kérő kis fiának enged inni egyet;

Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:

О a legnagyobb s szebb ... a hajnali csillag. Vasalót tüzesít: új ruhája készen,

Csak vasalás híja, . . . s reggel ünnep lészen. Körűi az apróság, vidám mese mellett,

Zörgős héjú borsót, vagy babot szemelget, Héjából időnként tűzre tesznek sokat:

Ez világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol; üszköt csókái néha: tűzkígyókat rajzol. Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra E fiúból pap lesz, akárki meglássa! Legalább így szokta mondani az apjok, Noha a fiú nem imádságon kapkod: Jobban kedveli a verseket, nótákat, Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, létévé a gazda; Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja; Kutat az apró nép, örülne, ha benne Madárlátta kenyér-darabocskát lelne. Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:

Jaj! valami ördög .. . vagy ha nem hát ..

. kis nyúl!

Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel Kínálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével:

Mélyre van az szántva az élet-ekével.

De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondűző pipáját a tűzbe meríti;

Nyájas szavú nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,

Illő, hogy urának ennivalót hozzon,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket,

Arra tálalja fel az egyszerű étket.

Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,

De a férj unszolja: „Gyér közelebb, édes!" Jobb Ízű a falat, ha mindnyájan esznek, — Egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára: Valami szegény két helyet éjszakára:

Mért ne fogadnák be, ha tanyája nincsen, Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!" Visszajő a lyánka, az utast behívón.

Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:

„Isten áldja meg a kendtek ételét is,

(így végezi a szót), meg az emberét is."

Köszöni a gazda: „Része legyen benne: Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne." Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb —

Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb. Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel, Szomjukat a korsó csillapítja vízzel; Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek, Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,

Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde; Megered lassanként s valamint a patak, Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad, Az idősb fiú is leteszi a könyvet,

Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;

És mihelyt a koldus megáll a beszédben:' „Meséljen még egyet" — rimánkodik szépen

„Nem mese ez gyermek", — így feddi az apja, Rátekint a vándor és tovább folytatja:

Néma kegyelettel függenek a szaván Mind az egész háznép, de kivált a leány:

Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják, Pirulva kérdezi tőle . . . testvérbátyját:

Három éve múlik, hogy utána kérdez,

Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van ... a tűz sem világít,

Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;

A gyermek is álmos, — egy már alszik épen, Félrebillent fejjel, az anyja ölében.

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol; Közbe-közbe csupán a macska dorombol. Majd a földre hintik a zizegő szalmát...

S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

Arany János