Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-02-26 / 9. szám
HERBERT OTTO a gólyák költöznek — Korábban kellett volna elutazni — szólalt meg Wolfgang. — Ki tudja ilyen marad-e az idő. Talán már a sündisznó is vár ránk. Azt tervezték, hogy megint végigmennek a Miritz- és Kolpin-tó partján, arra a félreeső félszigetre, amelyet előző nyáron fedeztek fel. Három hétig nem láttak embert. Csak csónakokat kint a vizen. Később csatlakozott hozzájuk egy sündisznó, amely sárgarépát és felvágottat evett, és utána elaludt. Nem volt előtte titkuk. A sündisznó azt is tudta, hol tartják az élelmiszert, és egy szép napon, visszaélve a bizalmukkal, felfalt egy negyedkiló vajat. Megbánást nem mutatott. Susannét mélységesen kiábrándította ez a viselkedés, ám Wolfgang kitartott amellett, hogy a sün ártatlan. Azt fogod mondani, egy hét nem sokat jelenthet, gondolta Susanne. Mi kis híján két éve ismerjük egymást, egy héttel szemben száz. Előfordulhat persze, hogy az ember beleszeret valakibe, ezt fogod mondani, de elképzelhetetlennek tartod, hogy a kettőnk kapcsolatát komoly megrázkódtatás érhetné. Csak a legfontosabbakat fogom megmondani. De mi a legfontosabb? Igyekeztél megtanítani rá, hogy milyen kevés szóval lehet a lényeget kifejezni. Akár sok a szó, akár kevés: a fájdalom ugyanolyan nagy lesz. Nem fogod mutatni. — Megismertem Krempenben egy fiatalembert — szólalt meg végre Susanne. — Alaposan megismertem. Olyan alaposan, amenynyire egy hét alatt csak lehet. Mindennap együtt voltunk. Hétfőn is. Nem voltunk meghíva semmiféle ismerősökhöz. Gisela hazudott, mert azt hitte, így jár kedvemben. És mert nyilván úgy gondolja, közöttünk úgysem változik meg semmi, nem is említem majd neked. De mégis úgy alakult a dolog, hogy most minden megváltozik. Megmondtam volna neked már eddig is, ha korábban tudom. Wolfgang nem válaszolt. Susanne nem nézett rá. Sokáig hallgattak. — Hétfőn a telefonban arra akartalak kérni, hogy ne gyere értem. De gyáva voltam. Meg nem is telefontéma. Wolfgang hirtelen kikanyarodott az út szélére, és megállította a kocsit. Rágyújtott. Mikor egy-egy gépkocsi szembejött, Susanne láthatta az arcát. A fényszórók éles fényét mintha észre sem vette volna. Jobb lett volna levélben, gondolta Susanne. Elolvassa, egyedül van, nem kell uralkodnia magán, nem kell éjszaka megállni az országúton, és válaszon töprengenie, amelynek úgy sincs értelme. Vagy többet kellett volna mondanom, gondolta, talán éppen ez a tárgyilagos rövidség az, ami a legjobban fáj. Visszavigyelek? — kérdezte most Wolfgang. — Nem. Wolfgang leeresztette az ablakot. Mit kérdezhetett volna? Hivatkozzék az együtt leélt két évre, a kettejük közti összhangra, tervekre, a boldogságra? Vagy azt keresse, hol mulasztott? Nem hitte, hogy Susanne könnyelmű kalandba bocsátkozott volna. Valami tehát nem lehetett rendjén. De micsoda és mióta? A Siebelné két albérlője, akiket a lakáshivatal véletlenül egy lakásba utalt be, egyszerre csak házaséletet kezd élni. A két és fél szobát összevonják és újra felosztják. Siebelné rég megszokta. Tudomásul vette, és tiszteletben tartja a ház többi lakója is. A barátok és a kollégák úgyszintén. Eleinte, ha Wolfgang olykor meghívta, Susanne mindig bekopogtatott. Wolfgang olvasott, de várta már a neszezést a folyosón, és hogy a háziasszony meg ne hallja, Susanne mindig szinte hangtalanul kopogott az ajtón, és lábujjhegyen lépett be. Majd suttogva azt mondta: át akartam jönni a kutatóhoz, aki olyan töméntelen teát iszik, és ha eltörik egy székláb, csupa vastag könyvvel polcolja fel. — Volt idő, amikor tizenöt évesnek látszott. Nem tudta volna megmondani, mikor változott ez meg és miáltal, és hogy azóta hiányzott-e valami. Egyszerűen érettebbé vált a kapcsolatuk. Mindegyikük igyekezett olyan komolyan venni a másik világát, mint a magáét: Wolfgang a lány gondjait két-három gyerekkel, vagy a hozzá beosztott gyakorló tanítónővel, aki az osztályt j-vel írta; Susanne pedig azt, hogy Wolfgang örül a fái egészséges és gyors növekedésének. Egyszer hazahozott egy darab fát az általa ültetett egyik mammutfenyőból. A tűzifával együtt betette a kályhába, majd később kivette. Csak a kérge szenesedett el, maga a fa épségben maradt. Susanne úgy bámult rá, mint valami varázslóra: Zossen mellett és a Türingiai-erdőben olyan fát nevel, amely nem ég el. Wolfgang viszont majdnem minden gyereket ismert. Tudod, mit mondott ma Michael a harmadik órán? Odakint olyan szép volt az idő, neki meg semmi kedve a tanuláshoz, és egyszer csak azt mondja: „Krug kisasszony, magának van még kedve hozzá?“ — Később a terveik. Hogyan rendezzük be a lakást? Milyen legyen a konyha? Határozat a nők helyzetéről; a mi konyhánk, nem pedig a tied. Kiderült, hogy mindketten Sziléziából származunk. A szüléink szülőföldje, nem a mienk. Vagy talán féltékeny lettem volna? Egyik kolléganőd a tornaóra után elfelejti az ujjára húzni a gyűrűjét, és ez már ok a házassági viszályra. Tapasztaltál nálam valaha is effélét? Bárhol rejlett is a hiba, Susanne kijelentette, hogy mától fogva másként lesz minden. Ezt kellett most megemésztenie. És mihez kezdjen a jó tanácsokkal, amiket másoknak szokott adni hasonló helyzetekben? Csak türelem, nem szabad elveszteni a fejét, az élet megy tovább. Segíthetett ez valakin? Vagy inkább pofont érdemel az ember minden egyes hasonló közhelyért? — Nem megyünk el nyaralni — kezdte Wolfgang idegenszerű hangon. — Nem. Nem tudok. És elköltözöl? Nem tudom, hogy elköltözöm-e. És átrendezzük a szobákat. Susanne erre nem válaszolt. — Megint Siebelné két albérlője leszünk. Wolfgang kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Átbandukolt az út túlsó oldalára. Ott megállt. Természetes dolog, hogy Susanne sajnálja őt, előre tudta, hogy így lesz, de azt már nem tudta, hogy mit tegyen a részvét ellen. Wolfgang sokáig állt egy helyben. A távolból halk kattogás hallatszott. Egy vonat hangja. A részvét semmin sem változtat, Hibáztatásról szó sem lehet. Mikor Wolfgang ismét beszállt, megkérdezte : Szóval mehetünk tovább? — Menjünk. Nem kérdezőskdött Christian felöl, Susanne pedig nem kívánt semmit hozzátenni a mondottakhoz. Siebelnénél teljes sötétség honolt. Ki-ki bement a saját szobájába. Es kifelé ügyelt a másikra. Egyikük sem fog aludni, de azért jc éjszakát kívántak egymásnak, és észre se vették, milyen nevetséges. Susanne szobája, ahol aludt is, közös nappali szobául szolgált, mert két szobájuk közül ez volt a szebb és a világosabb, mert délre nézett, és a kertre nyílt. És ennek volt erkélye. Susanne rekamiéját könnyen át lehetett alakítani. A szőnyeg, a televízió és a klubasztal Wolfgangé volt. Wolfgang a saját szobájában dolgozott, amelyet betöltött a könyvek és régi folyóiratok szaga; a sarokban vaságy állt, a két támlája zöld műselyemmel bevonva. Az ódon bútorok nemigen zavarták, újak beszerzésére pedig már csak azért sem gondolhatott, mivel Siebelné nem tudta volna hova rakni a régit. Az íróasztalnál ült, és hallotta, hogy Susanne kijön a fürdőszobából, eloltja a lámpát, és végigmegy a folyosón. Lépteiből nem hallott ki tétovázást. Itt lakik a kutató, aki a könyveken ül? Susanne bement a szobájába, de az ajtót nem zárta magára. Annak idején, amikor beköltözött, esténként mindig bezárkózott. Egy délután meghívta Wolfgangot teára az erkélyre. Két méterre tőlük, a házfal és egy csőhajlat között rigófészek volt; Susanne elmesélte a fehér nőstényrigó történetét, akié a fészek volt, és teljesen egyedül élt. A fekete hím rigók tudni sem akartak róla. Egyikük ugyan elszórakozott vele egy kis ideig, a továbbiakban azonban fütyült rá. A fehér rigó egyedül ült a tojásain, kiköltötte a fiókákat, és egyedül táplálta és melengette őket. Június végén volt ez, azóta másodszor is költött. De hímje most sincs. (folytatjuk) GÁRDONYI GÉZA fÉ titkos kis levél Kedves Marim! Mielőtt ezt a levelet elolvasnád, emeld föl a kezedet, és esküdj meg, hogy soha senkinek el nem mondasz belőle egy szót se! Hát tudd meg, hogy egy fiatalember az őrülésig szerelmes belém. Ma láttuk egymást először. Én az ablaknál ültem, ű az utcán sétáit. Eleinte nem is vettem észre. Cilinder, cilinder. De azután, hogy sokszor elment előttem a cilinder, akaratlanul is megnéztem. Egy szép barna, ábrándos szemű fiú. Rám nézett hosszan. S a tekintete azt mondta: Szeretlek! Egész éjjel nem tudtam aludni. Találgattam, hogy: mi lehet a neve? Hol lakik? Honnan ismer engem? És mikor szeretett belém? Egy belső sugallat azt mondta nekem, hogy Jenő a neve, mint a Fekete kesztyűs grófnő halovány hercegének. Azután a paplanom gombjain azt számítottam ki, hogy ő lesz-e a férjem? Ötször igen, négyszer nem. De tudom ez nem bizonyos. Azt hiszem, holnap ismét eljön, mert mikor az ablak előtt sétált, éo melegen néztem rá, és azt mondtam a tekintetemmel: Legyen bátor, drága Jenőm: remélheti 2. Reszketek az izgalmaktól, midőn neked ezeket a sorokat írom. Egy hétig vártam, hogy bejön hozzánk. De ő nem mert. Azt hitte, hogy a kegyetlen szívű hölgyek osztályába tartozom. Végre ma éjjel a jó Isten segített rajtam. Azt álmodtam ugyanis, hogy 6 Adóm, én pedig Éva vagyok. De ruhában. Azonnal megértettem, mit jelent ez az álom: a szokott órában, ahelyett hogy az ablakhoz ültem volna, felöltözködtem, és mintha a Nepomukl Szent János litániájára mennék, a sétatérre siettem. Az álom igaz volt, Mari! A fasor közepén ő jött velem szemben. Annyira megijedtem, hogy egy pillanatra meg kellett állnom. Vissza akartam futni, magam se tudom miért — de aztán nyugodtságot parancsoltam a szívemnek, és olyan rideg arccal sétáltam el mellette, mintha márványfejem volna. Nem tudom, köszönt-e. Én nem pillantottam föl a földről. Csak mikor már vagy ötven lépésnyire voltam, akkor hallgatóztam, hogy jön-e utánam? A kavicsok ropogtak. Jött. Meglassítottam a lépéseimet, hogy hadd érjen utol. Észrevettem, hogy ő is lassabban jön: nem mer utolérni. Megálltam. Ö is megállt. Elindultam. ö is elindult. A legnagyobb néger költő volt Az idén február elsején lett volna hetvenéves a legnagyobb amerikai néger költő és drámaíró — James Langston Hughes. A Missouri állambeli Joplin városkában született, és élete végéig az N. А. А. С. P. (a színesbőrűek haladásáért alakult szövetség) harcosa volt. 1967-ben bekövetkezett halála óta gyászolják Őt 'Amerika négerei, mert 1926-ban kiadott első kötete óta írta népének és általában a szabadság eszméjének szentelt poémáit és drámáit, bennük az amerikai négereknek az élethez való jogát hirdetve. Az alábbiakban két verset közlünk Langston Hughestól L. Gály Olga fordításában: A fekete nép siratása A bőröm egykor vörös volt De jöttek a fehér emberek. És fekete is volt a bőröm De jöttek a fehér emberek Kiszakítottak erdeimből Messze hurcoltak dzsungelemtől. Elvesztettem a fákat S velük ezüst holdjaimat.
