Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-12-10 / 50. szám
HERBERT OTTO a gólyák költöznek — Én is csak. az apám szeszélye folytán kerültem oda — mesélte Christian. — A Tudományos Akadémia meghívta, és 6 azt akarta, hogy anyám kísérje el. De anyámat az orvos nem engedte utazni. Hogy miért, azt nem tudom. Elég az hozzá: apám megajándékozott ezzel az utazással. Miért itt, a te szobádban, a te hatásodra jutnak eszembe a legtávolabbi dolgok, gondolta Christian. Eső után gőzölögtek a Bajkál menti erdők. Ismered a mondát Bajkál apóról és az Angara iránt táplált szerelméről? Mikor az Angara titokban elhagyta, a Bajkál utána hajította azt a nagy sziklát, amelyik még ma is ott fekszik a vízben. Én pedig tegnap nem elég pontosan fejeztem ki magam. Persze hogy tudok embereket is tisztelni. Akkor is, ha alig ismerem őket. Megmutattak nekünk Irkutszkban egy új alumíniumüzemet, százméteres csarnokokkal. Mielőtt bementünk volna, figyelmeztettek, hogy csatoljuk le az óránkat, és hagyjuk az autóban. Mert az alumíniumot elektrolízissel olvasztják, és a csarnokban, a majdnem teljesen zajtalanul dolgozó modern olvasztókemencék közötti széles úton, fantasztikus erőterek érvényesülnek. Egyetlen pillanat, és az órád már nem óra. Hanem egy darab mágnes. A tolmácsnőnek, aki minket kísért, égnek álltak a fején a hajtűi. Az üzem igazgatója elővett a zsebéből néhány kulcsot, aztán mint valami késdobáló, eldobálta őket, és mind úgy maradt, azonmód, ahogy a padlóra esett, függőlegesen vagy egy kicsit ferdén, de mindenesetre álló helyzetben, beékelve a láthatatlan, egymással ellentétes mágneses erőterek közé. Bratszkban egy ennél is nagyobb alumíniumművet építenek, közvetlenül az óriási vízi erőmű közelében, amely akár egy húszmilliós várost is el tudna látni árammal. A kitermelt energiának több mint felét az új üzem használja majd fel, ezért is építik az áramforrás mellé, nem pedig oda, ahol a bauxitot bányásszák. Az érc szállítása kevesebbe kerül, mint ezé az irtózatos mennyiségű elektromos áramé. Akik mindezt kiszámítják, megtervezik, és a tajga kellős közepén fölépítik, hallgatag megszállott és szívélyes emberek, őszintén csodáltam őket, az erejükért és a szerénységükért. Hiszen nem vagyok én szakbarbár, még ha ritkán nyilvánítok is lelkesedést vagy csodálatot, és aki nem ismer, bízvást tekintheti tartózkodásomat gőgnek vagy elbizakodottságnak. De hogy miért épp most jut eszembe, hogy erről meséljek, azt nem tudom. Hallod, hogy veri az eső a fákat és a tetőt? Ha eláll, mennem kell, mondod. Nem nagyon akarod ugyan, hogy elmenjek, de mégis jobb volna, ha egész éjjel és holnap reggel és délelőtt zuhogna, gondolta Christian. Később Susanne feküdt, ő pedig mellette ült, beérte annyi örömmel, hogy nézheti, és nem tudja, mit jelent a szemében az a kutató kifejezés. — Mindig más a szemed. — A tied is — felelte Susanne. — Milyen színű a szemed? — Te milyennek látod? — Mindig másnak. — Anyám azt mondta, egészen határozott színe van. — Egy festék színe? — Nem. — Divatszín? — Nem. Apró állatkák készítik. — Mi a nevük? — Szárnyuk van. Akkor angyalok, gondolta Christian, de nem mondta ki. Sosem hallott róla, hogy az angyalok valamit termelnének. — Milyen nagyok azok az állatkák? Susanne a hüvelyk- és mutatóujjával mutatta az állatkák nagyságát, és hozzátette: szorgalmasak, és amit készítenek, a reggelinél szokott az asztalra kerülni. — Méz — vágta rá Christian. Susanne elmosolyodott, és könnyedén meg— mondtc csókolta. A megfontolt nézésű, mézszín szemű Susanne. — Elállt az eső, menned kell. — Szeretnélek megérinteni Christian. Susanne hallotta, ahogy odakünn a faleveleken és a tetőn koppan az eső. Neki eddig senki sem mondta: szeretnélek megérinteni Megtették. És Christian sem mondta soha egyetlen más lánynak sem: szeretnélek megérinteni. Próbálkozott egyszer, aztán újra próbálkozott. Most komoly ellenállásba ütközött de ez nem szórakoztatta, nem is bosszantotta: ezúttal nem a rég elhatározott odaadás tervszerű halogatásával állt szemben, nem a jó hír miatti kicsinyes aggályoskodással, amit a szokványos kérdés követ: most nagyon rossz véleményed van rólam? Susanne ellenkezése abból fakadt, hogy bizonyos igényeket támaszt vele szemben. Mintha meg kellene ütnie valamiféle mértéket. De miféle mértéket? És mit tegyen, hogy megfeleljen? Szerette volna, hogy Susanne fogja meg a kezét, vagy hogy ő mondja: érints meg. Segítenie kellene a tulajdon ellenállása leküzdésében. Christian nem akarta egyedül vállalni, mint máskor. Nem kér, gondolta Susanne, és nem követelőzik. Akkor, ott a vasúti állomáson úgy éreztem, ő is azok közé a diadalmas férfiak közé tartozik, akik megszokták a követelőzést, engedelmességet várnak, és dühbe gurulnak, ha az első este befejezéséül nem fekszel le velük. Ilyenkor kijelentik: az én szememben meghaltál. El vagy intézve. Holnaptól fogva nem ismerlek; mert megsértettél. Nem hagyom büntetlenül a férfiasságomon esett sérelmet, nevezd, ahogy akarod, felőlem akár éretlenségnek vagy önzésnek. Csak tessék. Mindenesetre ez az érzékeny pontom. Jó éjszakát. Hát Christian nem ebből a fajtából való. Meg akar érinteni, tudni akarja, ki vagyok, és ezt meg is mondja. Be akar lépni. — Menned kell — szólalt meg Susanne. — Nem hallod, hogy esik? — Csakhogy te azt mondtad, elmégy, amikor én akarom. — És akarod? — Nem tudom, mi lesz, ha hozzám érsz, töprengett Susanne. Lent a kapuban nem gondoltam Wolfgangra. Petrusszal már rég mindennek vége volt, mégis mindig rá kellett gondolnom, valahányszor Wolfgang megcsókolt. Ha te csókolsz, nem gondolok semmi másra. Kicsit érdes a kezed, de várakozáson felül könnyű: jó volt a bőrömön érezni. Azt hiszed talán, hogy kényeskedő vagy félénk vagyok. Most megfogom a kezedet. Egyedül vagyunk, az ablak kitárva. Közvetlenül az esőben fekszünk. — Érints meg — szólalt meg Susanne. Egymás mellett feküdtek akkor is, amikor kivilágosodott. Már nem esett. Susanne kénytelen volt néha erővel lefogni Christian kezét. A fiúnak nagy megerőltetésébe került olyan illedelmesen viselkedni, ahogy könnyeműen megígérte. Pedig de gyakran tett már hasonló ígéretet! Hozzátartozott a szertartáshoz, de sohasem kényszerítették rá, hogy megtartsa, Nem ismerte el, hogy lehangolt. A keze is lehangolódott. Nem űzött már varázslatot. — Miért haragudnék? — De jókedvű sem vagy éppen — mondta Susanne. — Szeretném tudni, mi gátolt téged, és miért ragaszkodsz ehhez a félmegoldáshoz? — Nekem ez nem félmegoldás. — Megcsókolta a szeme fölött, ahol a forradás yplt— — Ez is attól a bukástól van? — kérdezte. — Nem. Az óriáskeréktől — válaszolta Christian. — Kint voltam a vurstliban, meglehetősen beszeszelve, és felültem az óriáskerékre, aztán nagyon kihajoltam, és neki ütöttem a fejemet az állványnak. — Feltétlenül az óriáskerékre kell felülnöd, amikor leittad magad? — De hiszen józan fejjel sosem szálltam volna fel az óriáskerékre. — Miért iszol olyan sokat? Unalomból. Mi mást csinálhat itt az ember? — Gyönge legény vagy — korholta Susanne. — A körülmények áldozata vagyok. — Úrrá kell lenni a körülményeken, úgy tanultam. — Én is. Mégis áldozat vagyok. — Ó, te szegény áldozat. — Tessék, itt a bizonyíték — bizonygatott Christian. — Egész éjszaka potom két üveg sört ittam. Miért? Mert a körülmények kedvezőbbek voltak. Hanem most szomjas vagyok. — Nem — tiltakozott Susanne. — De igen. — Nem. — Tudsz valami jobbat? (folytatjuk) Valahol összegyűlve vár rám föld és sugárzás, jóság és szabadság s hétköznapi mágia. Ezt a várost holnap ködök kövébe, füst lángjába, költöző madarak rabságába, árnyékok születésébe, zuhanó kötéltáncosok tekintetébe csomagolja az alkonyat s elküldi nekem, szelek vonatján a volt feladónak, s táviratozik, mint a létezés reflex élményei kallódások idején a kifáradó szívnek, mint a káprázatok unalma a befelé szóló dobogás a valódi indulatnak. Ezt a várost holnap kibontom, megformázom tenyeredből, s az ujjak főutcáiban, a pórusok harangszavában bőröd aszfaltja szigetel el a végtelen terektől: s minden percben kettős baleset történhetik . velem. > 0 >tn < 1 < z ш —I Zászlók, felvonulások, papírgirlandok. Nagy ünneplés a kerek évfordulón. Negyedszázad, az bizony nem gyerekjáték. Azt mondták neki, helyezze magát kényelembe és várjon a feldíszített szalonban. Elmennek a vendégekért a repülőtérre, és ő majd itt üdvözli őket. Talán azt akarták, hogy egy kicsit megpihenjen — alig fél órája futottak be a kocsival. Vagy talán már nem is várták. Útközben kezdte magáról lefejteni a jelent, a hivatásos katona egyhangú életét. Gyűlések, gyakorlatok, inspekciók. A szüntelenül megrövidített család és az ő teljesíthetetlen ígéretei nekik és önmagának, hogy egyszer kárpótolja őket mindenért. Talán jövőre. És azután megint csak jövőre ... Mikor a hegyek közé értek, elhessegette a gondokat, terveket, kötelességeket. Hagyjatok békében, most nincs időm rátok. Ha itt lesz az ideje, visszatérek hozzátok. Hiszen itt van a vízmosás, amelyen keresztül támadtunk .., Vajon Ondra eljön-e ... és Genya. Állítólag civilben van már. Egész küldöttség érkezik. Nem is képzelte, hogy ennyire a hatalmába keríti az emlékezés. Hej, hegyek, fekete hegyek, mennyit bolyongtam közietek . . . És mennyien elestek... Az évek folyamán vajon hányán haltak meg? . . . „Kedves barátaim, csak itt ne hagyjatok a zöld hársak alatt..." Halkan dudorászott és a volánnál ülő kis katona elmosolyodott. A tábornoknak jó kedve van, ez kitűnő dolog, leeshet ezért az útért egy kis szabadság is. — No, megkapja, ha baj nélkül teszik meg az utat. Bizonyára valami kislány’ után megy majd. Ő maga is, amikor még ilyen fiatal volt ÖNNYEK Vajon eljön-e? — Irina! Milyen régen nem gondolt ró. A gödrös arcú, rövid varkocsos, csaknem gyermeki jelenségre. A haját egy német nagysága vágta le, nehogy esetleg tetűt hozzon a házba az orosz cselédlány. Talp nélküli cipőben jött hozzájuk a hegyekbe, elkoptak a cipők a Drezdától gyalog megtett úton. Egyszerre csak mindenütt ott volt és mintha a napsugár vándorolt volna az osztaggal. Mindent megvarrogatott, főzött, ha volt miből, elmosta az edényt. Senki sem mert ejptte panaszkodni. A fiúk teli morékkal hordták neki a málnát, egyenest a kezükből ette, és ők sután nézték a tenyerük fölé hajló fejet, eltitkolva a rezzenést, amit ajka érintése okozott a bőrükön. Akkor narancsszínű bogyókkal díszes ga-
