Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-09-24 / 39. szám
HERBERT OTTO a gólyák költöznek Fél óra hosszat vagy még tovább ódöngött Christian a ház körül, fülelt, a túlsó oldalon a templomkapuban álldogált, felnézett az első emeleti ablakokra, majd megindult megint a dűlőúton, hogy Susanne padlásszobájának ablakát figyelhesse. Az első emeleti lakókat Erdmannéknak hívták. A névtáblájuk mellett ott a csengő. Csak be kellett volna csöngetnie. Bocsánat, nem tudnák megmondani, kérem, hol találhatom meg Susanne asszonyt? Keresem Susannét. Futok utána. Évek óta először fordul elő, hogy ilyet teszek. Sosem hittem volna, hogy megteszem, mert futottam egyszer egy lány után, Waltrautnak hívták, de elvonult az őrmesterrel a bokorba. Tizenhét éves voltam, és végighallgattam az egészet. „De vigyázz ám — mondta az őrmesternek. — Ugye vigyázol?“ Az őrmester nem szólt egy árva szót sem. Csak lihegett. Ott ültem és füleltem, és azt kívántam, bárcsak volna a kezem ügyében egy dorong vagy egy kő. Nekem is ugyanezt mondta. „ígérd meg, hogy vigyázol.“ Csak ezt kell neki megígérnetek. Ez az egyetlen feltétele. Kinek van még kedve? Waltrautnak hívták. Selymes aranyhaja volt, és angyali hangja. Akkor még nem sejtettem, milyen hosszú ideig tart a bosszúm. Már hét éve tart, és azóta csak egy kikötésem van: elszórakozunk egymással. Van kedved? Akkor jó. De hogy ezért szaladjak valaki után, az eszembe sem jutott. Nem is volt rá szükség. Most keresem Susannét, és itt állok, kerülgetem a házat, és egy örökkévalóság óta várok. Csupa olyan dolog, amin magam is ámulok-bámulok. Nem ment a kapuhoz. Ülje csak végig az estét vajas keksz és kikölcsönzött szenvedélyek mellett. Mit tudhat Susanne ezekről az estékről? önmagában mindenki teljes nyár. Megmutattam és a válladra terítettem volna az estét. Nem is csak a válladra. Benn lehetnénk a vízben. Vagy te előre küldesz engem a vízbe. Magadban akarsz levetkőzni. Látlak á parton állva, mint világos foltot. Előbb csak az egyik lábadat mártod meg a tó vizében. öt évvel ezelőtt becsöngetett volna. Most azonban eszébe jutott a sör, éppen jókor. Tétovázás nélkül megindult lefelé az utcán, majd a kiskapun át bement a vendéglő udvarába. Tudta, hogy nincs kutya. Ha a mellékhelyiség az udvarban van, nem lehet kutyát tartani, mert megugatna minden kimenő vendéget. A kocsma a „Söröshordó“ nevet viselte, és eredetileg a szántófölddel és az állatokkal együtt Ida Rost asszonynak, a vendéglósné anyjának tulajdona volt. A Rost házaspár öreg volt már, fent laktak a házban. A vendéglőt átíratták a lányuk nevére, aki egy bizonyos Keil úrhoz ment feleségül. A hetvenegy éves és különféle komoly bántalmaktól szenvedő öreganyó belépett az egyes típusú termelőszövetkezetbe, és annak rendje és módja szerint beadta harminc hold szántóját. Dolgozni természetesen nem tudott. De minthogy megillette a tagok háztáji állatai után járó szövetkezeti takarmány, lényegében minden maradt a régiben. Egyszerűen „árendába adták“ a szántót. A bérlő a „Boldog jövő“ volt, így hívták az egyes típusú termelőszövetkezetet, míg a hármas típusú a „Vörös föld“ névre hallgatott. Ennyit tudott Christian a „Söröshordó“ körüli dologról. Azt is tudta még, hogy Keil úr napközben a szövetkezet kovácsa, a felesége kocsmájában csak esténként és alkalmilag segített. Csak az asszony keresztnevét nem tudta Christian. Látta az udvarból, hogy az ebédlőben áll, és fehérneműt vasal. Fehér blúzt, plisszés szoknyát és magas sarkú cipőt viselt. Számított ugyan a látogatásra, de mégsem merte hinni, hogy Christian csakugyan eljön. így hát felkészületlenül érte a kaland, amit eddig csupán könyvekből vagy moziból ismert, és a mai napig csak gondolatban élt át. Az idegen férfi ott ült a nappaliban a lámpa alatt. Az asszony kezdeményezte. Legutóbb, mikor szaktársaival együtt sokáig időzött a kocsmában, és 6 kikísérte a vendégeket, hogy bezárja utánuk az ajtót, a sötét előszobában a férfi megfogta a mellét. Most itt ül és cigarettázik, és az asszony nem tudta, ne hozzon-e neki papucsot, hogy otthonosabban érezze magát. — A hűtőszekrényben van még vagdalt hús — mondta végül. — A kolbászos leves már elfogyott. — Leginkább egy nagy adag sörnek örülnék. Két liter sörnek. Mozdulni is alig lehetett a nagy ebédlőben, mert tele volt zsúfolva bútorral. Töméntelen asztal: egy nagy a szoba közepén, egy kisebb a heverő előtt, egy asztalka a televízió, egy másik a rádió számára. Az állólámpához is tartozott egy asztalka. Az asszony hamutartót hozott; fából faragott kutya állt rajta a két hátsó lábán. Káposzta és sör szaga érződött. Az egész háznak sörszaga volt. Az asszony nyitva hagyta az ajtót, és Christian a konyhán át kiment az ivóba. Éjfél utáni kép fogadta: csak egy árva lámpa világított, a székek felborítva álltak az asztalokon. Az asszony sört csapolt egy üvegkorsóba. Többször is el kellett zárnia a csapot, mert a sör nagyon habzott. Ne legyen olyan meggondolatlan, mondta az asszony. Beláthatnak az utcáról. Másképpen volt fésülve a haja, és az ajkát is berúzsozta; nem ugyanaz a vendéglósné volt, mint máskor. Christian az ebédlőben várt a sörre: És mire még? A sör végett jött talán? Susannéra nem szabad gondolnia. Vett egyet a nyugati cigarettákból, amit az ő kedvéért tettek az asztalra. Hosszú ideje először történt meg, hogy igazolásra volt szüksége; mert máris érezte, hogy közeleg a kijózanodás, amelyre különben sohasem gondolt előre, mindig utólag következett be, hevesen és váratlanul, mint a nagy természeti csapások. Csúnya volt talán a vendéglősné, és 6 azért jött, hogy két liter sörért megjátssza a férfit? Italra egyelőre még futja a keresetéből. Az asszony poharakat is hozott magával, de Christian egyenesen a korsóból ivott. Két üveget kellett kibontania: tojáslikőrt és vodkát. Susanne asszony közben talán már visszatért a szobájába. Szívesebben üldögélt volna ott az ajtó előtt, mint itt kényelmesen a vendéglősnél. Azért mégsem ment el, de attól félt, hogy majd később is Susannéra gondol. Jó ideig azt képzelte, mintha az asztalon állna, és onnan nézne le rézsut az asszonyra és önmagára. A likőr sűrű volt, az asszony ivott belőle, és kipirult tőle. Azt mondta, túlságosan világos és meleg van a szobában. Beleharapott Christian nyelvébe, és végre kitudódott, hogy Ingének hívják. A férjét csak egyszer említette. Nem ment volna hozzá, ha nem lett volna útban a gyerek. A férfit csak a vendéglő érdekelte, az 6 szüleit pedig az, hogy sógorságba kerüljenek az új hatalommal; a férfi apja ugyanis annak idején polgármester lett, a háború előtt kovács volt a birtokon, és mikor híre jött, hogy közelednek az oroszok, ijedtében bebújt a szalma közé. Harmadnapra megtalálták, és mivel erre a célra épp egy nincstelent kerestek, belőle csináltak polgármestert. Csakis a gyerek miatt ment hozzá a férjéhez, mégis a polgármester menye lett, és azóta ridegség veszi körül. Ez maradt neki. A sors, mondta, és felsorolta az összes nevet és az egész számvetést, Christian pedig azon töprengett: hogyhogy sors? Később az asszony kihúzta az állólámpa zsinórját. Meglepően kemény volt a melle. Inge Keil, született Rost. Harminckét éves. Ügy látszik, ma akarja kitölteni bosszúját. Tizenegy évi házasságának ridegségéért. De miért éppen őrajta? Christian már régen letett róla, hogy önmagát figyelje. Küzdött az asszonnyal, a múltjával, a saját múltjával, a részvéttel a gyűlöletben, a kora reggel józanságával és a csalódásokkal a vízpartokon és a templomkapukban, a szemrehányásokkal az utolsó villamosban, a neusterlitzi erdőszéle emlékével, az aranyhajjal és angyalhajjal, a hullott gyümölcsből főzött kompóttal és az anyja kémkedéseivel. Az asszony elaludt. Fél kettőt ütött a csúf állóóra. Christian fölkelt. Kivett egy cigarettát az elegáns csomagból. Vidám szívvel élvezni. A konyhában talált egy tál barna pudingot. Vagdalt hús sehol. Átment az ivóba. Sikerült nem gondolni Susannéra. Talán várta. Megpróbálta felidézni a hangját és azt a csodálkozó kifejezést a szeme körül. A söntés fémbevonata csillogott, mert besütött a hold. Christian kinyitotta a csapot, és úgy hörpölte a sört, ahogy a nyomókútból iszik az ember. A sör végigcsurgott az állán és a nyakába folyt. Lélegzetet kellett vennie, letörölte az arcáról a sört, és tovább ivott. — folytatjuk — Ю t MIKOLA ANIKÓ Csend Elárvult este vacog az esőben Nyújtsd ki kezed és bocsásd be őt A szánalom perceit számlálva úgyis tiéd az éjszaka Tűzkör ívére feszülő tested az árnyék és fény határán lenyugvó nap remegése hirtelen beállott szélcsend A KÖLTŐ MESÉJE EB 03 • яятят CSD Hatéves múlt a fiam, most járja a legnehezebb osztályt, az elsőt. Esténként, amikor előkerül az ábécés könyv, kínban van az egész család, mert toporzékol, ha nem megy neki az olvasás. Vele drukkolunk és vele örvendezünk, ha sikerül a betűrovarkákat megfejtenie, értelmes szóvá alakítania. Ha nehezen is, de nyiladozik az értelme, s ezt a nyiladozó, világot próbáló értelmet szeretném a költészet felé irányítani. Mert a költészet nemessé formálja a lelket és csodálatos szépségek felé vezeti. Mondom hát neki az egyik este: — Ülj le, fiam, ide ni, mellém. Verseket fogok olvasni. Jó? — Jó — egyezik bele. Felütöm az egyik gyermekverseskötetet és lassúdan taglalom a sorokat: „Kis cica, nagy cica, elindul a lagziba.
