Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-08-20 / 34. szám

ч 4 •4 HERBERT OTTO тихо# a gólyák költöznek — Csakugyan le akartam hívni sétálni. Ilyen csodás estén a szabadban kell mászkál­ni. Majd meglátja, milyen csodálatos este. — Csakhogy én nem akarok a szabadban mászkálni. Érti? Miért nem? Nem elég, hogy nem akarok? Hanem mit akar? — Hogy tűnjön el. Christian eddig az ajtónál guggolt, de most leült. 1 — Maga is leülhetne egy kicsit. Van oda­bent szék? Vagy ide a padlóra. Én itt lent ülök. A körme hegyével halkan megkopogtat­ta az ajtót. — Itt van még? Hol van? Susanne tanácstalan volt. Érezte, hogy szí­ve mélyén nem haragszik. Ha meg akarna szabadulni tőle, csak kiáltani kellene, vagy a padlón dörömbölni, lent tüstént meghallanák. De nem tette. Mert ez azt jelentené, hogy összefog ellene a barátnőjével és annak fér­jével. Christian nem volt számára egész kö­zömbös, így hát csak tanácstalanul topogott. — Itt van még? — kérdezte újból Christi­an. Ám Susanne hallgatott. Mit csinál? Levelet írok. Szerelmes levelet? — A férjemnek írok — vágta rá hirtelen. Az ágy mellett a széken ott volt a könyv, az írómappát pedig ki sem nyitotta. Mégis ha­bozás nélkül válaszolt, mintha az igazat mondta volna. — Akkor nem olyan sürgős — hangzott kintről a válasz. Folytassa a levélírást hol­nap. Lehet, hogy holnap éjjel esik. De ma meleg van. Nemsokára feljön a hold. Susanne leült az ágyra, az ajtó közelében. Kibontott haja elöl a vállára és az arcára hullt. Elhatározta, hogy ezentúl nem válaszol. Olyan ez is, mint a többi. Mindig csak önma­gukból indulnak ki, és olyannak képzelik el a világot, ahogy nekik kényelmes. Menjen már — sürgette. Maga is jön? Nincs magában mákszemnyi tisztelettu­dás? Kivel szemben? Általában. — Dehogynem — mondta Christian. — A lehető legcsöndesebben jöttem. Senki sem hallott meg. Itt ülök szép csöndben, és rend­kívül illedelmesen szeretném rábeszélni egy sétára, lent mindent visszarakok a helyére, és eltüntetem. a nyomokat. Csak az ajtót nem tudom megint elreteszelni, mert azt belülről' kell, a kisablakon át pedig hogy csinálhat­nám? — Azt viszont természetesnek tartja, hogy egy férjes asszony ajtaja előtt üljön. Éjnek idején. — Hát tehetek én róla, hogy olyan szép az éjszaka? Különben is csak rábeszélni szeret­ném. Ez tilos? Az ajtóhasadékon át kiszűrődött a fény; Christian odahajolva suttogott: — Jöjjön egy kicsit közelebb. Ide az ajtó­­basadékhoz, jó? Szeretnék magának valamit súgni. Itt van? Susanne ülve maradt. Mondja csak. Egészen jól hallom innen is. Most összeszedem minden tisztelettudá­somat, a legnagyobb csöndben lemegyek, és visszarakom a szerszámokat a pajtába. Mit szól hozzá? Semmit. Elvárom magától. — Aztán elhagyom az udvart — suttogta Christian —, és a kapun kimászom az utcára. Rendben? — Rendben. — És Susanne mosolygott, azt ugyanis nem lehet hallani. — Aztán átmegyek a másik oldalra, a templom elé, és ott várok magára. Jó? — Nem bánom. — És lejön? — Nem. Miért ne menne? Ha a férfi tévesen értel­mezi, és olyasmit vár tőle, amit nem kap meg, az az ő dolga. Fél órát tart a séta a tavakig. Szeret éjjel a vízben gyönyörködni. Se nem fáradt, se nem fél, s nem is férjes asszony. — Kár, hogy olyan ügyetlen vagyok — szólt Christian .— Különben szépen kérném és el­mondanám, milyen ma az éjszaka. — Fülelt, hogy válaszol-e Susanne valamit. A távolból kutyaugatás hallatszott. — Hát akkor lent vá­rok. Mennyi idő múlva jön? — És hova akar menni? — kérdezte Su­sanne. — Ahova magának tetszik. Mondjuk Schaf­städt felé? — A tavakhoz? — A tavakhoz, ha akarja. Ismerem mind a tavakat. — Christiannak úgy tetszett, mintha máris győzött volna, és Susanne bármely pil­lanatban válaszolna: nem bánom jövök. Su­sanne azonban hallgatott, ő pedig folytatta: — Nagyon szép ott a tavaknál, mikor fel­kel a hold, és egyszer csak két holdat lehet látni. Susanne most már szilárdan eltökélte, hogy nem megy le, bár nem tudta volna megmon­dani, mi idézte elő ezt a végleges elhatározá­sát. Később talán még bosszankodik is miat­ta, és helyteleníti a vonakodását. Ilyesmi elő­fordult. olykor. Most mindenesetre így határo­zott, és elsősorban is a suttogást kell abba­hagynia, hogy véget vessen a bizalmaskodás­nak, amely akarva, akaratlan belopakodik, ha suttogunk. — Akkor jó szórakozást kívánok a tavak­nál — mondta meglehetősen hetykén. — El­tévedni nem fog. Jól kiismeri ott magát? Egy idő múlva Christian megkérdezte, hogy ez-e az utolsó szava. — Ez — vetette oda Susanne. — És mikor látjuk egymást? Mit csinál holnap? Kimegy a tavakhoz? — Nincs kizárva. ö majd megtalálja, válaszolta Christian, a levelet pedig fejezze be, mert holnap nem lesz rá ideje. Megkérdezte, hogy lefelé csönd­ben vagy hangosan menjen-e. — Természetesen csöndben — mondta Su­sanne, és megint suttogott. Hozott magával valamit, közölte még Chris­tian, és ideteszi az ajtó mellé* Bizonyára tet­szeni fog. El ne felejtsen utánanézni. Susanne az ablaknál állva hallotta, hogy Christian odalenn tesz-vesz. Fém is csörrent, és nyikorgóit a pajta ajtaja. Azután őt szó­lította a fiú, és jó éjszakát kívánt. Nem hajolt ki az ablakon, és nem is vá­laszolt. Beletellett még egy kis időbe, mire léptei eltávolodtak. Christiannak igaza volt: csakugyan kellemesen langyos az éjszaka. Va­lahol messze vonat zakatolt. A rózsát az egyik vaskos pohárba tette, amelyet fogmosópohárnak használtak: eredeti­leg mustár volt benne. Max nem ment egyenesen Krempenbe, ha­nem előbb Wildenbruchba, a korábbi mun­kahelyére hajtott — motorkerékpárral mind­össze egy óra kerülő —, hogy megnézze, ott van-e még a régi műhelykocsi. Ott volt még. Krempenbe érve Max azonnal a postára ment, felhívta a központi üzemet, és megkér­dezte, történt-e valami az ócska kocsi ügyé­ben, jelentkezett-e az érdeklődő. Senki sem tudott semmit, egyúttal azonban közölték, hogy az új berendezéshez tartozó öblítőfejet és rudazatot szerdánál előbb nem kapják meg. Hétfő reggel volt, és az ég szinte teljesen felhőtlen. A fúrómesteri kocsi, amelyben Max az irodáját és a hálótermét berendezte, nem a szálláshelyen állt a többi kocsi között, ha­nem közvetlenül az új berendezés mellett, ö akarta ezt így, mindig a torony közelében akart lenni, még álmában is kellett neki a fúrás zaja, és fölébredt, valahányszor a gép leállt. —folytatjuk KAREL ёАРЕК A KÉK |1|| kji ъШ&шгЩг „Hót most elmondom önnek," kezdte az öreg Fulinus, „miképpen jött a világra Klára. Akkoriban a lichtenbergi hercegi parkot rendeztem Lube­­necben — az öreg herceg, az aztán igazi szakértő volt, uram; egész fákat hozatott magának Veitsch­­től Angliából, és csak hagymából tizenhétezer darabot rendelt egy hol­land cégtől; de ezt csak úgy mellesleg mondom. Egy vasárnap reggel me­gyek az utcán Lubenecben és találkozom Klárával, tudja, Klára volt a falu bolondja, süketnéma hó­bortos nőszemély, amerre járt, mindenütt boldogan sikongott — nem tudja uram, hogy ezek a fél ke­gyel műek miért olyan bol­dogok mindig? Éppen ki akartam kerülni, hogy ne tiszteljen meg egy csókkal, amikor hirtelen észrevet­tem, hogy virágcsokrot tart a mancsában; a csokor­ban kapor volt, meg min­denféle mezei gyom, de közte — uram, én már sok mindent láttam, de akkor majdnem megütött a guta. Annak a hóbortos ném­­bernek a csokrában egy bodros krizantém volt, kék krizantém! Kék, uram! Olyasfajta kék, mint a Phiox Laphami, egy kis palaszürke árnyalattal; a széle atlaszrózsaszín, be­lül meg mint a Campanu­la turbinata, teljes szirmú, de ez még mind semmi: uram, az a szín még ma is egészen ismeretlen a tartós indiai krizantémnál! ^vekkel ezelőtt az öreg Veitschnél voltam; sir Ja­mes azzal dicsekedett, hogy tavaly kivirágzott ná­luk egy krizantém, amit egyenesen Kínából hoztak, és a virágja egy kicsit lilá­ba hajló volt, de télen sajnos elpusztult. És itt, barátom, az a kotkodá­­csoló maskara egy olyan kék krizantémot tartott a praclijában, amilyet csak elképzelni lehet. De, hogy folytassam, Klára vígan elbődült és kezembe nyomta a csok­rát. Egy koronát adtam neki és rámutattam a kri­zantémra: Klára, hol vetted ezt? Klára lelkesen csipo­gott és röhögött; többet nem tudtam belőle kihúz­ni. Kiabálok rá, mutoga­tok, de hiába: mindenáron meg akart ölelni. Hát el­szaladtam az öreg herceg­hez a csodálatos kék kri­zantémmal: — Kegyelmes uram, ez itt nő valahol a környéken; tessék velem jönni, keressük meg. Az öreg mindjárt befogatott a hintóba, és azt mondja, elvisszük magunkkal Klá­rát. De Klára ezalatt el­tűnt, és nem lehetett meg­találni. Ott álltunk a kocsi mellett és egy jó órát ká­romkodtunk — az öregúr valamikor a huszároknál szolgált. De még nem is végeztünk a káromkodás­sal, amikor megint elővi­­harzott Klára és a sietség­től kilógó nyelvvel egy egész csokor frissen tépett krizantémot nyomott a ke­zembe. A herceg egy száz­koronást akart neki adni, de Klára csalódásában sírva fakadt; szegény soha­sem látott még százkoro­nást. Kénytelen voltam ne­ki egy koronát adni, hogy megnyugodjék. Elkezdett táncolni és rikoltozni, de mi felültettük a bakra és rámutattunk a kék krizan­témokra: Klára, vezess! Klára a bakon sikongott örömében; viszont, hogy Öméltósága, a kocsis, mennyire fel volt háborod­va, amiért Klára mellett kellett ülnie, azt el se tud­ja képzelni, uram. Ezen­felül a lovak is minden percben megbokrosodtak Klára kurrogásától és gá­gogásától — egyszóval po­koli kocsikázás volt. Mikor már másfél órája rázattuk magunkat, megszólaltam: Kegyelmes uram, legalább tizennégy kilométert tet­tünk már meg." „Nem számít," morgott a herceg, „akár száz kilo­métert is megteszek." „Helyes," mondom én, „de Klára egy óra alatt jött meg azzal a második csokorral, tehát az a hely három kilométernél nem lehet messzebb Lubenec­­től." „Klára," kiáltja a herceg a kék krizantémokra mu­tatva, „hol nő ez? Hol ta­láltad?" Klára kotkodácsolt va­lamit és állandóan előre mutatott. Bizonyára na­gyon örült a kocsikázás­nak. Uram, én azt hittem, hogy a herceg agyonüti; Jézusom, hogy tudott dü­­höngeni az az ember! A lovakról szakadt a hab, Klára cserregett, a herceg káromkodott, a kocsis csöpp híján sírvafakadt szégyenében, én meg ter­veket szőttem a kék kri­zantém felkutatására. „Ke­gyelmes uram," mondtam, „ez így nem megy. Klára nélkül kell keresnünk. Kör­zővel kijelölünk a térképen egy háromkilométeres kör­zetet, szakaszokra osztjuk és házról házra megyünk." „Ember," mondta a her­ceg, „Lubenectől három kilométernyire sehol sincs park!" „Az a jó,“ feleltem, „a parkokban legfeljebb öreg­anyánk térde kalácsát ta­lálnánk, no meg esetleg ageratumot vagy kánát. Tessék csak idenézni, itt lent a száron egy morzsá­nyi föld van; ez nem hu­musz, ez nyúlós anyag, amit alighanem emberi, hm, izével trágyáztak. Olyan helyet kell keres­nünk, ahol sok a galamb; tessék megnézni, ez a le­vél teli van galambpiszok-

Next

/
Oldalképek
Tartalom