Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-07-16 / 29. szám
FEHÉR KLÁRA HERBERT OTTO DODONA J^/J/A//^ILOMÉTER __ (részlet) Pletykák és példabeszédek Kovácsfai, a főkönyvelő, aki hat év alatt nem szólt hozzám két nem hivatalos szót, mellém telepedett az ebédlőben. — Hogy érzi magát az osztályon? — kérdezte. Prímán — feleltem. — Hogy Ízlik a leves? — kérdezte az elénk tálalt moslékra. Isteni — válaszoltam. — Ha utazás közben szóba kerülne a könyvelési osztály... — folytatta a főnököm tudniillik, ugyebár én most leszek hatvanéves. De nagyon jól bírom még. Nagyon szeretem a munkámat. Parancsol kenyeret, kollégám? — Köszönöm, nem kérek — mondtam. Nem is egészséges sok kenyeret enni felelte. — Szalóki nagyon jó főnök. Nagyon jól vezeti a vállalatot. Mondja, magát nem érdekelné jobban a számlázás? Vagy a folyószámla-könyvelés? Még nem gondolkoztam rajta. — Ha valami óhaja van ...de most ezzel ne sokat törődjék... majd beszélgetünk a görögországi út után... Pötyi, a vállalati büfé szédületesen pimasz vezetőnője ólvadt mosollyal nyújtotta át a kávét. És milyen kávét l — Maga szerencse fia! Megcsinálta a karrierjét. Mire hazajön, főosztályvezető lesz. Akar egy kis tejszínt? Nem akartam tejszínt. Semmit sem akartam. Én nem meséltem senkinek az útról. Én ... — Tudja, hogy a főnök hogyan készül az útra? A vállalati kocsiján gyakorolja az autóvezetést. Nézze meg a jobboldali reflektort, hogy be van verve. Baksai bácsival hozatott egy KRESZ- könyvet. És Janival, nézze csak, mit íratott össze Pötyike megmutatta a gyűrött papírt. Másolat a „Legfontosabb tudnivalók" -ról. Pötyi kebelbarátnője, llus hozta oda, mert Jani neki diktálta le az autóvezetés ábécéjét. 1. A kocsi indítása. Ráadjuk a gyújtást, lenyomjuk a kuplungot, kis gázt adunk, ha elkapta a motor, elengedjük a gázt, közben megnézzük, semlegesben van-e a sebváltó. Kitesszük az irányjelzőt, hátranézünk (nem elég a tükörből! hátra kell fordulni!!!), kinyomjuk a kuplungot, betesszük az egyes sebességbe, gázt adunk, kuplungot visszavesszük, fordítjuk a volánt, kinyomjuk újra a kuplungot, kettes sebességbe teszünk, gázt erősebben adagolunk, kuplungot vissza, közben állandóan adagoljuk a gázt, figyeljük a motor hangját, a műszereket, olajnyomást, vizet, benzinállást, közlekedési táblákat, a közlekedési helyzetet. 2. A kocsi menet közben Negyvenkét pontból állt a „Legfontosabb tudnivalók". De Szalóki visszavágta. Azt mondta, Jani szántszándékkal írja le ilyen komplikáltan, mintha az autóvezetés valami bonyolult dolog lenne. Diktálja le értelmesen és egyszerűen, az ilyen szakmai blablát, hogy kuplung meg ilyesmi, hagyja ki belőle. Hát mit szólok hozzá? Pötyike rám mosolyog, de nem szólok hozzá. Nem kérek tejszínt. Nincs véleményem. Nem hiszem, hogy útközben a vállalati büféről fogunk beszélgetni. Nem, Szalókiné nem az unokatestvérem. Lehet, hogy Athénben olcsó az ezüst ékszer, de nekem nagyon kevés drachmám lesz. Nem ígérhetek semmit... Pesten az irodában most biztosan rólunk pletykásnak. Találgatják, hogy miről beszélgetünk a főnökkel. Hát semmiről sem beszélgetünk. Ügy megy az út felfelé, mint a dugóhúzó. Kanyar, kanyar után. Szakadék. Száraz folyómeder. Perzselő augusztusi hőség. Ha százszor olyan feszülten figyelném az utat, az se volna elég. Ötméterként kanyar, nem látom, merre fordul az út, nem látok a szikláktól, az előttem torlódó buszoktól és teherautóktól, porban és verejtékben megyünk lépésről lépésre. Ági a szelvényes térképet nézi, diktál. — Tizennégy százalékos emelkedő jön... utána tizenhat százalékos lejtő, élesen jobbra ... — Rémes — mondja Olgi még mindig ezek a hegyek. Gazsi, add ide a manikűrollómat. a gólyák költöznek — A vers modern dolog — mondta a fiatalember. — Mindenki verset ír. Maga is? Susanne tagadólag intett a fejével. Már látta, hogy a férfi nem is olyan nagyon biztos a dolgában. Felnőttebbnek és kevésbé ön teltnek látszott, mint első pillantásra, kissé talán még félénknek is. A pohara üres volt. Intett a pincérnek. — Nem iszik egy pohár sört? — Nem. De maga túl sokat iszik. Igaz — hagyta helyben a fiatalember. Napjában mennyit? Mikor hogy. No mégis mennyit? — Tizenkettőt vagy tizenötöt — válaszolta egy kis idő múlva. — Néha többet. Csütörtökön több volt. Lehetett vagy huszonhárom. — Ügy mondta ezt, mintha mi sem volna természetesebb — és szinte csodálkozni látszott azon, hogy Susanne hihetetlen dolognak, vagy felelőtlenségnek minősíti. Tönkreteszi magát. Ügy nézek ki? — Még nem. Cigarettával kínálta Susannét, és 6 elhárította, és a fiúnak remegett a keze, mikor rágyújtott. — Azt hittem, verseket ír — mondta, de nem tréfásan vagy gúnyosan, inkább sajnálkozva. Susanne érezte, hogy csakugyan így is gondolta. Volt benne valami sajátos őszinteség, valami töprengő, fürkésző komolyság. Mikor kimentek a peronra, ő vitte Susanne bőröndjét, a másik kezében pedig a tulajdon bőröndjét és még egy aktatáskát. Csaknem fejjel volt magasabb, mint Susanne. — Hova utazik? — kérdezte. — Krempenbe. — Szabadságra, vagy ott lakik? — Szabadság féle. Meglátogatok valakit. — Hosszabb időre? — Egy hétre. — Ismeri a falut? — Meglehetősen. A tanulmányaim során jártam ott. A vonatnak már meg kellett volna érkeznie. Hét óra múlt néhány perccel. A peronra és a két sínpárra most árnyékot vetett a raktárépület. Nem sok utas várakozott, talán tíz vagy tizenkettő. — Christian a nevem — szólt a fiatalember minden átmenet nélkül. — Smolny. — Susanne Krug. A fiatalember kezet nyújtott és meghajolt. Ügy látszott, nem tudja, mosolyogjon-e, és mennyi ideig tartsa Susanne kezét. Susanne visszahúzta a kezét, és egy ideig még érezte Christian tenyerének szorítását, tétovázását és váratlan keménységét, — Megkérdezzem, mi van a vonattal? Susanne vállat vont, és azt gondolta: úgy látszik, mégsem olyan ember, nem ahhoz a fajtához tartozik. Különben is ostobaság az egész. Nincsenek fajták. Szokj le róla, hogy messziről ítéld meg az embereket. — Vajon miért nem mondják be, ml van a vonattal? — Azt gondolják, így is jó — válaszolta Susanne, — Engem bosszant az ilyesmi — mondta Christian. — Lusták, mert akkor is megkapják a fizetésüket, ha lusták. Magát ez nem bosszantja? — De igen. A távolból szerelvény közeledett. A mikrofonba bemondtak valamit, de nem lehetett érteni. — A vízállásjelentést közük — vélte Christian. A szerelvény nem állt meg. Hosszú tehervonat volt, átrobogott az állomáson, és mindegyik vagon másképpen dübörgőit. Christian visszalépett a peron széléről, és kissé hátrább húzta Susannét, úgyhogy ő maga a vonat és Susanne közé került. Mondott valamit, de Susanne csak a vonatot hallotta, nevetett és a fejét rázta. Christian sem hallotta a lány szavát. A robogás szelet kavart, és Susanne hajét az arcába fújta. Ok meg csak nézték egymást, és már nem nevettek. „Nem olyan vagy, amilyennek képzeltelek. Tudom már a nevedet, de nem tudom, hogy mit jelent. Így van ez mindig, mintha eddig még sohasem hallotta volna az ember ezt a nevet. Két kézzel fogom a hajam, hogy jobban lássalak. Másmilyen vagy. Látom a szemedből, szeretnéd tudni, hogy ki vagyok. Ezt mindig szeretnétek tudni. De te talán másmilyen vagy. Mi tett ilyen félénkké? Hogy került az a szigorú vonás a szád köré? A szemed fölött pedig egy kis forradás van.“ A tehervonat hosszú volt. Mindegyik vagon másképpen dübörgött. 2 A vonatban szemközt ültek egymással. Az erdő hirtelen véget ért. A szántóföldek és
