Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-18 / 3. szám
< •ш CQ Ш un U > О __I DAVID CAMPS лNo JNr Iю j» 1/ f»|* f» £T fp» fciW 4 *;i A Tannhöuser-nyltány után ismerkedtünk meg. Egyik barátnője társaságában volt, én pedig a feleségemmel. Akkor még nem is sejtettem, micsoda változáson képes keresztülmenni. Egyébként szőke volt, nagyorrú, egészen hétköznapi típus. Arcvonásain kancsal szeme uralkodott. Eleinte zavarba ejtett a tekintete, mert sosem tudhattám, a jobb, vagy a bal szemével néz-e rám. Kávéházi asztal mellett folytattuk megkezdett beszélgetésünket. S miközben egy lelkes ifjú valami idegyökerezett francia költő bárgyú versét szavalta, barátom jobb szemével a vers szövegét kísérte figyelemmel, a ballal pedig engem méregetett állhatatosan. Megdöbbentett az a tekintet. Ideges lettem. Nem tudtam, lát-e egyáltalán, vagy nem? Mikor már végképp nem tudtam kitérni előle, megkérdeztem: — Mondd csak, melyik szemeddel látsz te tulajdonképpen? Nem tetszett neki a kérdés, a bal szeme elborult hirtelen támadt dühében. A jobbal látok. A másik vak. Zavarban voltam. Az állítólagos vak szeme olyan intenzitással figyelt, hogy lehetetlennek tartottam előbbi állítását. Vajon miért akar megtéveszteni? Elhatároztam, hogy próbára teszem. Míg jobb szeme az utcán suhanó kocsikat követte, Intettem egyet a fejemmel. De a kancsal szem meg se rebbent. Ezek után valamivel élénkebben folytatódott a társalgás, végül felálltunk és elhagytuk a kiürült kávéházat. Sétáltunk. Amikor halkan kedvesen beszélt, a bal szeme is szeretettel nézett ránk. Barátnője később emlékeztette rá, hogy kidobták a lakásából, azonnal költöznie kell, s nincs hol meghúznia magát éjszakára. Nagyon sajnáltam őt. Jobb szemében végtelen szomorúság ült. Ezt az estét követően gyakran találkozgattunk. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk a munkánkról, az emberiséggel szemben támasztott kétségeinkről és a barátságról, úgy általában. Egy délután a parkban üldögéltünk egy pádon. Bal szeme kihívóan méregetett, a jobb pedig a fák koronáján pihent. Anyjáról beszélt. Azt mondta, szadista volt, s elhagyatottan halt meg. Gyerekkorában sokat kínozta, s több ízben megpróbálta elpusztítani őt. Mindezek ellenére kétségbeesetten és reménytelenül szereti halott anyja emlékét. Éjszakánként gyakran saját zokogása riasztja fel, s olyankor jobb szeméből kiapadhatatlanul folynak a könnyek, bal szeme pedig a sötétséget pásztázza anyja elveszett arca után kutatva. A múlt éjszakát a parkban töltötte, mert kidobták a lakásából. Megsajnáltam és felajánlottam neki, hogy költözzön hozzánk, bizonyára a feleségemnek sem lesz ellenére, hogy nálunk lakjon. A lassan kiveszőiéiben levő felebaráti szeretet és bizalom jele volt ez részemről. Lehet, hogy tévedek, de úgy láttam, ajánlatom hallatára diadalmasan csillant meg a bal szeme. Még aznap délután beköltözött hozzánk. Feleségem kitakarította neki az egyik szobánkat, s ő a lehető legnagyobb kényelemmel berendezte magának. Fehérre meszelte a falakat, mert a zöld szín bántotta a jobb szemét. Elhelyezte képeit és bútorait. Folyosónkon kiállítást rendezett üveg, porcelán és elefántcsont-lovakból álló gyűjteményéből. A hűtőszekrénybe egy hatalmas doboz kekszet dugott. Ez a gyengém — mondta. Kisajátította a telefonunkat és szobájába zárta, a központtól pedig új telefonszámot kért. Utálta a virágokat, ezért gyökerestől kitépte feleségem kúszó jázminbokrát, amelyet nagy gonddal ápolgatott mór évek óta. Nem állhatta a zajt, hát összeszedte fiam hangszereit és eltüzelte őket az udvaron. Darabokra törte a Mozart-lemezeimet — gyűlölte Mozart zenéjét — könyvtáramból kidobálta a fantasztikus irodalmat, mert ezeknek a könyveknek a jelenléte beteggé teszi, és kisebbrendűségi érzést vált ki belőle a kitalált hősökkel szemben. Feketére festette szobája mennyezetét, hogy a mélység és végtelenség érzetét keltse benne. Meghatározta a reggeli, ebéd és vacsora pontos idejét, valamint azt is, mikor használhatjuk a fürdőszobánkat. Mindezek ellenére feleségem is, én is csak nevettünk rajta, ő pedig jobb szemével hálásan nézett ránk. Azon az éjszakán hallottam először a furcsa neszeket,. Fölkeltem és kinéztem a konyhába, de semmi gyanúsat nem észleltem. Másnap feleségem azzal jött, hogy a kint hagyott ételt valami megrágta. A nyomokból egérre következtettünk. A hűtőben levő keksz-készlet is meg volt kezdve. Csodálkoztunk, mert sosem fordult még elő, hogy egér, svábbogár, vagy hasonló lett volna a házban. Amikor a reggelinél találkoztunk, barátom bal szeme tréfás vidámsággal csillogott. Nem is tudom miért, de nem beszéltünk neki a történtekről. A következő éjszakán is így történt minden. Furcsa zörejek, apró lábacskák szapora lépteinek nesze, rágcsálás a konyhában, egércincogás a falakban, a tetőn, mindenütt... Feleségem rettenetesen félt, és ébren töltötte az RBZSAK a kertben Maguk merre jártak? — Bulgáriában... Szép volt, jó volt minden, a végén mégis hazavágytam... Nem tudom ki hogy van vele, nekem tömegiszonyom van: szédülök és rosszullét környékez a tömegben, zajban. Legszívesebben egyedül üldögélek a folyóparton, ahol nem zavar senki és horgászhatok. — Szereti a halat? Megfogni. Egyébként nem... Imádom a halpaprikást! — mondja a lány lelkendezve. — Annyit ettem a Balatonnál, hogy már halszagom volt... Anyu is szereti, viszont apu ki nem állhatja... Szép lehet a bolgár tengerpart, csak azt nem értem... — Mit nem ért? Nem haragszik meg, ha megkérdem? Nem tud maga olyat kérdezni... — Gyönyörű a lakásuk, udvaruk, van kocsijuk, nyaralni járnak... a tanítói fizetésből? — Mi minden megfordul abban a szőke fejecskében! — nevet fel Szabó Gábor. — Hogyis mondjam... a tanítói fizetésből bizony nem nagyon ugrálhat az ember. — Hát akkor ...? — A feleségem keresetéből van majdnem minden. — Hiszen a felesége nem dolgozik — csodálkozik a lány, s hitetlenkedve néz a férfira. — Dehogy nem, többet, mint én! Ír, sokat ír. Biztosan hallotta már a nevét, vagy olvasta valahol: Sz. Mészáros Júlia. — Nem igaz — mondja a lány elhűlve a meglepetéstől. — Valóban a maga felesége a Mészáros Júlia... Ha én ezt tudom, a nyakába ugróm és összevissza csókolom. A mai írók közül ő a kedvencem. Komolyan mondom! Elolvastam mind az öt regényét, a legutolsót is, amiért államdíjat kapott. És úgy nézzen rám, hogy a vígjátékéban én játszottam a főszerepet, drámáját is láttam a színház előadásában, sőt az egyik tévéjátékét is... Nem igaz, nem akarom elhinni.- Pedig ez a valóság. Csodálatos asszony... Nagyon boldog ember lehet...? Természetesen... — De szeretnék vele elbeszélgetni... közelebbről megismerkedni! — mondja a lány. — Mi sem könnyebb; eljön hozzánk és kész. — Nem tart szemtelennek és tolakodónak? — Ellenkezőleg. Aki ennyire szereti és tiszteli az irodalmat!... Ha elmondom a feleségemnek, nagyon fog örülni, nem is hiszi, milyen boldog, ha valaki elismerően nyilatkozik az írásairól. Nem, nem hiú, becsületes, tiszta lelkű ember. — Hogyan, mikor ír? — Éjjel szeret dolgozni... Végtelenül pontos és következetes a munkában. Kínlódva, verejtékezve ír. Minden leírt sora fölött szenved. Én érzek fizikai fájdalmat, ha írni látom... Addig nem adja ki kezéből a kéziratot, míg tökéletesnek nem tartja. Szóval... kegyetlen és nagyon igényes önmagával szemben. Mégis azt mondja: számára az írás több, mint gyönyörűség... Hát köszönöm szépen az olyan gyönyörűséget! Közben az iskola előtt lassan gyülekeznek a tanítók. Hangoskodnak, ugratják, heccelik, csipkedik egymást, s harsányan fel-felnevetnek: — Remek a színed, öreg fiú! Csak nem búra alatt tartott a feleséged a nyáron!? — Nem is úgy, mint téged, hogy talicskán taszigált haza esténként a kocsmából! Vagy: — Megkezdjük? — Ha egyszer muszáj! A másik: — Tíz évet fiatalodtál, mókus! Szaladj el a nemzeti bizottságra és javíttasd át a személyazonossági igazolványodat! Az agglegény: — Csókollak, Erzsiké, szépen lebarnultál, a szemed meg úgy ragyog, mintha elváltál volna férjedtől. — Arra gondoltam, Zolika, hogy az új tanévben megnősülnek az agglegények. Valaki súgja: — Hallottátok, láttátok? Mit, kit? — Az igazgatónkat. Ismét hízott vagy nyolc kilót, pedig — állítólag — nagyfokú étvágytalanság gyötri szegénykét. Andrea kuncog: ennek a vidéki reggelnek igazán életszagú a hangulata. Szabó Gábor bemutatja őt a többinek, Andrea gépiesen lekezel, irul-pirul, verejtékcseppek lepik el a homlokát. Jön az igazgató kereken, gömbölyűn, pocakosán. Bajusza stuccolt, haja ősz és magasra nyírt. Párnás ujjai közt kékesen füstölög a cigaretta, az elmaradhatatlan, nyilván a sok dohányzástól rekedtes örökké a hangja. Szabó Gábor oldalba löki. — Fogytál, Kálmán. Valami baj van a gyomroddal? — Dehogy van — mondja az igazgató. — Olyan étvágyam van, mint a farkasnak! — S még odasúgja. — Csak az italt nem bírom már nagyon. Három-négy liter borocska már a fejembe száll... Bevonulnak a tantestületibe és kezdetét veszi az első ülés. Mindenki a megszokott helyén ül. Andrea Szabó Gábor mellé húzódik. Lassanként megnyugszik. A szokásos megnyitó szövegre még odafigyel, később azonban nem tudja lekötni a figyelmét. Gondolatban elkalandozik ... Sokszor elképzelte mán életének ezt az első napját. Nem is olyan régen még azt gondolta, akkor érzi majd magát teljesen felnőttnek és önállónak, amikor tanítónőként először lépi át az iskola küszöbét, táskájában a képesítéssel és a kinevezési dekrétummal. Most mindez bekövetkezett, mégsem érez magában különösebb változási: megmaradt gyereknek és tanácstalanabb, mint valaha volt. Tekintete egyik arcról a másikra siklik. Leendő kollégái unottan ülnek: egyik papírra firkál, a másik légyre vadászik, a harmadik horgol, a negyedik nagyokat ásít, némelyek összesúgnak és apró mosolyt rejtenek a tenyerük alá... és ott ül Cigány is, a villogó szemű, fekete bőrű fiatalember, egy pillanatra sem veszi le a szemét Andreáról. Varró Kálmán meg csak mondja a magáét,
