Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-01-18 / 3. szám

AHarcban nem szabad AZ IGAZSÁG ERŐS FEGYVER A magányos ember mindig örül, ha fel­keresik és elbeszélgetnek vele. Különösen jólesik ez akkor, ha a múltról van szó. Olyan múltról, amely kitörölhetetlen része lett az emberiség történelmének, jólesik emlékezni. Demeter Bálint elvtárs, rimaszombati kommunista harcos, túl a hetedik x-en is üde észjárással, lelkesedéssel beszél az elmúlt évtizedek küzdelmeiről. Úgy tűnt, mintha emlékei, személyes élményei lapok lennének a történelemkönyvünkből. A nagy család ötödik gyermeke korán megismerte a kétkezi munkát, ötéves ko­rában adták kezébe először az ostort, hét esztendős korára pedig már kenyérkereső­nek számított: önálló pásztor lett. — Ezekre az évekre sokszor visszagon­dolok. Emlékszem, mindig azt mondogat­tam magamban: az én apám a legszegé­nyebb ember a világon. Ha én egyszer segíteni tudnék rajta ... Az elemi iskolá­ban egy jóindulatú tanító már-már rászed­te az apát, hogy adja gimnáziumba a fiát, de az apja munkaadója ellenezte a tanít­tatást: ostor meg lapát való annak a ke­zébe, nem könyv, mondta. És az apa a nagy család miatt féltette állását, hát nem merte megkockáztatni, hogy iskolába küld­je a fiát. A nagybirtokos parádés kocsisa volt akkoriban... A tanulni hiába vágyó gyereknek a több éves pásztorkodás után \ Д/ fPíflfTSffy vHTiazf «Ans fwm ШНШ01ДК1А К01И11Л1ШД PÄRTli «fin шяшшт 4í4KUltíCtÜlfSf irr VBtT А ШР ]Д*4н UMVEttrálfK UÉKHHYf IS végre sikerült egy szabó jóvoltából mester­séget tanulnia. De szülein nem tudott se­gíteni, mert nem volt keresete. Éhbérért dolgozott. A Tanácsköztársaság ideje alatt, tizenkilenc évesen, szinte gyermekfejjel került a munkásmozgalomba. — Veszíteni nem volt mit. Csak nyerhe­tünk, gondoltam. Hittünk is ebben mind­annyian. A bukás ezért nem sújtott le, ha­nem tapasztalatot, még nagyobb elszánt­ságot adott. Aki hisz az igazában, azt nem lehet eltiporni. Megtanultuk, hogy az ösz­­szefogásban az erő, és a társadalmi viszo­nyokat csak radikális módszerekkel lehet megváltoztatni. Itt került először kezembe a marxi—lenini irodalom. Nagy hasznát vettem. 1920-ban, a felnőtt kor küszöbén belé­pett a Szociáldemokrata Pártba. Természe­tesen a balszárnyhoz tartozott. Amikor a Kommunista Pártot megalakították, 1921 májusában azonnal megalakították Rima­szombaton is a párt helyi szervezetét. — Ez volt a legígéretesebb tavaszom. Réthy István harcos társam lett a párt­­szervezet elnöke, én meg a szervezője. Naponta tartottunk összejöveteleket, egyre többen lettünk. Réthy elvtárs vezetésével pártfeladatként, a marxista irodalmat ta­nulmányoztuk. 1926-tól egyre nehezebb napokra ébredtek a kommunisták. Nőtt a nyomor, a munkanélküliség, fokozódott a terror a kommunista párt ellen. A párt vezetősége egymás után szervezte meg a kőművesek, a szabók, az asztalosok sztrájkját, de ez már nem sokat segített. A környéken kiváltképpen érezni lehetett a munkanélküliség hatását, hisz Rima­szombatnak úgyszólván semmi ipara nem volt. Bálint bácsi magánéletében is nőttek a problémák; apja megbetegedett, rá há­rult a család anyagi gondja is. Mint annyian, én is Amerikába mentem, hogy pénzt keressek. Hónapokig vasút­építő, utána pedig matróz voltam. Argen­tínában, ahol letelepedtem, tagja lettem az illegális Kommunista Pártnak. Bekap­csolódtam a nemzetközi munkásmozgalom­ba. A spanyol nyelvet úgy beszéltem, mint a magyart. Nagy szükség volt rá, hisz mint matróz bejártam kontinensünk összes kikö­tőjét. Anyagot hordtam egyik országból a másikba. A kommunista párt részére. Em­lékszem, Spanyolországba egy nehéz cso­maggal érkeztem. Fontos dokumentációs anyagot, könyveket vittem. Az elvtársnak, aki várt rám, piros nyakkendő és a kabát­jára tűzött fehér szekfű volt az ismertető jele. Már vagy ötször elmentem mellette s még mindig nem vettem észre a nagy izgalomtól. Aztán végre annyira gyanús lettem neki, hogy megszólított: me nece­­síta, companero? Nagyon megkönnyebbül­tem 1929 tavaszán ugyanolyan szegényen, ahogy elment, visszatért Rimaszombatba. Szabóként dolgozott és folytatta munkáját a pártban a régi elvtársakkal: Réthy Ist­vánnal és feleségével, István öccsével, Husty és Matecka elvtórsakkal. A háború alatt olyan sorsuk volt, mint a kommunis­ták ezreinek: illegális tevékenység, börtön, internálás, vallatás, kínzás... A felkelés alatt összekötő volt, személyesen vitte a híreket a hegyekben harcoló partizánok­nak. A hideg tél, a bújkálás, nem egy társának ásta alá egészségét. De a harcot, amit elkezdtek, folytatni kellett. Csak a felszabadulás és 1948 hozta meg azt az életformát, annak a társadalomnak a lét­rejöttét, amiben oly sokan és oly sokáig reménykedtek, amelyért elszántan harcol­tak Bálint bácsi végül 56 éves korában (!) levizsgázott a villanyszerelő szakmából, és ezt a munkát folytatta nyugdíjazásig. Né­hány évvel ezelőtt járt a Szovjetunióban is tanulmányúton. — Mi tudjuk legjobban, milyen áldoza­tok árán született meg a szabadság, szo­cialista társadalmunk. Ezért nem tévesft tettek meg a 68-as események sem. őrök­ké ébernek kell lennünk, a harcban való­ban nem szabad megállni... Demeter elvtársat hetvenedik születés­napján Munkaérdemrenddel tüntették ki munkásmozgalmi tevékenységéért. Méltó elismerés ez azért az áldozatos munkáért, harcért, amelyet egy életen át oly kitar­tóan és megingathatatlanul folytatott. DIÓSINÉ M. A. É t m J jt О ití 'S Q Uj и tu 'Uj к. Kinek van •cAzA Lakószobák, kultúrhelyiségek, tanulótermek, könyv­tár, színpad, van itt minden, amire a 15—20 éves lányoknak, fiúknak szükségük van. A lakók: 630 közép- és szakiskolás tanuló. Négy, illetve három éven keresztül laknak a rimaszombati Kereskedelmi Középiskola, a Mezőgazdasági Technikum, a Gimná­zium és a szaktanonciskolák növendékei a diák­otthonban. A délutáni tanulásnak már vége volt, amikor megérkeztünk, így estére maradt a látogatás. Am alig találtunk valakit „otthon“, a szobában. Ki erre, ki arra ment szórakozni. S igy is van ez rendjén. Mert a tanulás mellett mindig kell, hogy maradjon annyi ideje a diáknak, hogy szórakozásban, sport­ban is örömét találja. így hát elindultunk felkutat­ni, mit csinálnak a diákotthon lakói a hosszú téli estéken. A „legidősebbekkel“ a kultúrteremben találkoz­tunk, műsorpróbán. Hatalmas terem, komoly szín­paddal. Nincs is olyan kulturális rendezvény a vá­rosban vagy az iskolában, amelyre ne adnának műsort a tanulók. A legifjabbak moziba mentek, az ítélet című Dózsa-filmet nézték meg. Lesz is utána biztosan vita, megbeszélés, ahogy ez már szokott lenni egy­­egy jó film után. Az előcsarnokban egy kiállításon találkoztunk né­hány tanulóval. Hagyományosan minden hónapban rendeznek valamilyen kiállítást. Ez alkalommal Apáink és nagyapáink hagyatékai címmel a kör­nyék népművészeti érdekességeiből gyűjtöttek. Tá­nyérokat, korsókat, kancsókat, főzőedényeket, zsíros­­bödönöket, rokkát és népviseleti ruhadarabokat. Ezenkívül kiállítást rendeztek a helyi amatőrfestők műveiből. Az előcsarnok másik végén ideiglenes sportterem van. Bár a felszerelése még hiányos, azért szívesen lejárnak a tanulók legalább asztaliteniszt játszani. Az előadó termet sem találtuk üresen. A közbizton­ság szervei éppen a fiatal korú bűnözésről tartottak beszélgetést. A diákok maguk kérték ezt a témát, és az egész beszélgetés a jelenlevők kérdésein alapult. IFJÚSÁGI KLUB ÉS DIÁKLAP A diákotthon lakói szépen berendezett könyvtár­ral is dicsekedhetnek. Csupán a szépirodalom 1700 kötetes, s emellett tekintélyes szakirodalmuk is van, nem beszélve az újságokról, folyóiratokról. A könyv­tárnak jelenleg 300 állandó olvasója van, tehát a bennlakóknak mintegy fele. De sokan bejárnak alkalmilag is, vagy a folyóiratok kedvéért. Kezembe került a Mladosf-Ifjúság című kétnyelvű diáklap is,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom