Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-04-12 / 15. szám

JÓZSEF ATTILA 1905-1937

imhof őzike-lépésekben kis rüjigyel szójában a lány. Bűvös fogam koppanva ejti megszolgált, keserű pipám.

Ifjúi kínokban szenvednek mind-mind a vénülő füvek. Emlékeznek: mikor is láttak szellő« ske járású szüzet.

Hopszo i fű leszek én ma este, görnyosztnek bíbor harmatok, ropogós, tűrő fű, amelyben új ked/ed is topoghatod!

De pö työs ruhádban, lobogván, ahogy látsz, itt hagysz engemet, s meg kell öntöznöm hűs csöbörrel a kigyulladó füveket.

Holott náddal ringat, holott csobogással, kékellő derűvel, tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme földerül majd mással, de az is ringassa ilyen ringatással.

Már kétmilliárd

Már kétmilliárd ember között itt, hogy belőlem hű állatuk legyen.

De világuktól délre költözik a szép jóság s a szelíd érzelem. Mindenségüket tartani a fénybe, mint orvos, ha néz az üvegedénybe, már nem tudom, megadom magam kényre, ha nem segítesz nékem, szerelem.

Ügy kellesz, mint a parasztnak a föld, a csendes eső és a tiszta nap.

Ügy kellesz, mint a növénynek a zöld, hogy levelei kiviruljanak.

Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek, kik daccal s tehetetlenül remegnek, mert kínjukból jövőnk nem született meg, munka, szabadság, kenyér s jószavak.

Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun villanyfény, kőház, iskolák, kutak; mint gyermekeknek játék, oltalom, munkásoknak emberi öntudat.

Mint mintha, mint az erény a szegénybe, s ez össze-vissza kusza szövevénybe, társadalmunkba elme kell, nagy fénybe, mely igazodni magára mutat.