Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-03-29 / 13. szám

A HARCBAN NEM SZABAD A CSKP megalakulásának 50. év­fordulója alkalmából rengeteg cikk és tanulmány jelenik meg, amely fel­méri az 50 esztendő küzdelmeit, eredményeit. A nagy és jelentős események mel­lett pártunk ötvenéves harcának, te­vékenységének történetében vannak olyan epizódok, amelyek csak az egyes helyi pártszervezetekhez fű­ződnek, mégis az egész fontos részét képezik, s ha megemlékezünk róluk, teljesebb lesz a képünk a munkás­­osztály győzelmes harcáról, kommu­nista pártunk ötven évének történe­téről. Somorján (Samorín) élnek és dol­goznak még néhányan a CSKP ala­pító tagjai közül, akik a múlt élő tanúiként tárják elénk azoknak az éveknek a küzdelmeit, amelyek helyi vagy járási viszonylatban létrehoz­ták, majd megszilárdították a prole­tariátus összefogását, harcát és elő­segítették a lenini eszmék győzelmét. Ilyen veterán harcos Bartal János­­né elvtársnő is. 1900-ban született sokgyerekes munkáscsaládban. Édes­apja korán meghalt. Kiskorától dol­gozott, majd mikor felcseperedett, következtek a cselédévek és nyáron a részes aratás. Férjhez ment, három gyermek anyja lett. Korán meglátta, megtanulta, hogy milyen igazságta­lan az a társadalom, amelyikben annak jut a legkevesebb kenyér, aki termeli. A kommunista párt somorjai szervezetének megalakulása után Egész életével egyre többet hallott a kommunisták­ról, s eljutott az 6 kezébe is a mun­kásújság. Igaz, hogy csak hét elemit végzett, de tudott és mert önállóan gondolkodni, így nagyon hamar rá­jött, hogy ott a helye neki is a dolgo­zók társadalmáért küzdők között. Mihelyt gyermekei egy kicsit fel­cseperedtek — 1928 május elsején — ő is belépett a CSKP-be. Ezen a na­pon jól sikerült felvonulást rendez­tek Somorján. Az egész járásból itt találkoztak a dolgozók, vörös zászló­val, a „Világ proletárjai egyesülje­tek“ jelszó alatt vonultak fel. A fel­vonulást nyilvános gyűlés követte, amelyen ő is részt vett. Ezután a pártvezetőség megbízásából lapter= jesztő lett. 250 darab munkásújság járt Somorjára, s ennek a bevételé­ből fedezték a párt kiadásait. Sok férfi a cigarettáról mondott le, hogy megvehesse az újságot. Az asszonyok meg gyakran tojással fizettek, hogy olvashassák a proletárokat támogató újságokat. Jól végezte a rábízott feladatot, ezért megválasztották a járási vezetőség tagjává. Később a nőmozgalom élére került. Megszer­vezte a Vörös Segélyt, amelybe mint­egy 50—60 asszonyt sikerült bevon­nia. Megszervezte az utcai sejteket is, eljárt közéjük gyűléseket tartani, jelvényeket árusítani, röplapokat ter­jeszteni. A munkanélküliek család­jának ingyen krumplit, lisztet, zsírt harcoltak ki. Segítettek áttörni a rendőrkordont, amikor a rendőrök a városházán útját állták elvtársaik­nak, hogy ott a munkanélküli segé­lyüket jóváhagyassák. Bartal elvtárs­nőt ezért egy heti elzárásra ítélték, de nem bánta, mert tudta, hogy a férfiak megkapták a 20 rokona mun­kanélküli segélyt. A röplapokkal felkeresték a kör­nyező falvakat is. Egyszer, amikor aratni mentek, dél felé négy csendőr kereste a határban Bartalnét, Hol­­biknét, Csápainét és Simonnét. El is vitték őket úgy, ahogy voltak, poros ruhában, mezítláb. Ügy kísérték őket csendőrök az utcán végig a pozsonyi állomástól a törvényszékig. Bizony megnézték őket az emberek, s talál­gathatták, mi bűne lehet a négy sze­gény, mezítlábas asszonynak? A röplapokról vallatták őket, de nem tudtak semmit rájuk bizonyíta­ni, végül is elengedték őket Г.. Mi­lyen győzelem volt, hogy azokon a választásokon a kommunista párt kapta a legtöbb mandátumot! A Vörös Segély gondoskodott a hozzájuk irányított elvtársakról, vagy azokról, akiket üldöztek, s búj­tatni kellett. A bebörtönzött kommu­nisták családjait is a Vörös Segély látta el csomaggal, élelmiszerrel, a legszükségesebb ruhafélékkel. 1938 őszén, amikor Somorjára is bevonul­tak Horthy pribékjei, a kakastolla­sok, megszakadt Bartal elvtársnő párttevékenysége is. Már a megszál­lás második napján házkutatást tar­tottak náluk, a férjét letartóztatták, kihallgatták. Nehéz idők voltak, nem szívesen emlékezik vissza ezekre az évekre. Nagyon várták a felszabadulást, s amikor végre a Vörös Hadsereg elhozta, ismét munkához látott, hogy a munkásosztály és a dolgozók párt­jának célját, a szocialista társadalom építését szolgálja. Egy ideig a helyi nemzeti bizottság elnöke volt, nép­bíró lett — és most, nyugdíjasán is az, már huszonnegyedik éve. Tagja a járási pártbizottság szociális osztá­lyának, a Nemzeti Front Béketaná­csának, a helyi pártvezetőségnek. Nem kellene már kicsit pihen­nie? ... Egy történelem-idéző beszél­getés kezdetén talán felvetődik az emberben, hogy megkérdezi. De a kommunista asszony fáradhatatlan­sága láttán, amikor Bartal elvtársnő még annyi mindent sorol fel, amit halaszthatatlanul meg kell tenni, el kell intézni, csak a címben idézett, forradalmi hittel írt sorokat lehet válaszolni: A harcban nem szabad megállni... Ez jellemző rá is, mint minden igazi kommunistára, mert életét, s a párt feladatainak teljesí­téséért érzett felelősséget nem lehet különválasztani B. Ilona, Somorja (Samorín) lfj4 Kinek van iGAZA Kedves fiatalok! Az idősebb ember szemével nézem a vitát, és így is szólok hozzá. Én csak arra az egy kérdésre szeretnék választ kapni, hogy ha minden fiatal diplomát szerezne, mi lenne a me­zőgazdasággal? Sajnos, jelenleg kevés fiatal dol­gozik a szövetkezetekben, állami gazdaságokban. Pedig az öregek egyszer csak kiállnak a munká­ból, és hol az utánpótlás? Éppen ezért becsüljük meg azokat a fiatalokat is, akik nem akarnak tovább tanulni, hanem szívesen végeznek egy­szerű fizikai munkát is. Nagy szükség van rájuk is! K. Márta Székely Anna levele adta az indítékot, hogy megírjam véleményemet a fiatalok problémájá­val kapcsolatban. Én egészségügyi iskolában érettségiztem a múlt évben. Úgy éreztem, minden álmom valóra vált. Alig vártam, hogy törékeny anyókákat ápolgassak, anya után síró gyerekeket simogassak, s egyáltalán segítsek minden bajba jutott embertársamon. Hivatástudatot érzek ma­gamban. Ezért adok igazat Annának. És azt taná­csolom Nagy Irénnek, M. Katalinnak, meg a hoz­zájuk hasonló lányoknak, csak fel a fejjel, bátran vállalják a tanulást, a felelősségteljes munkát. Tóth Jolán, Felsővály (VyS. Valice) A vita során szólnunk kell olyan fiatalokról is, akik ugyan nem tanultak tovább, de nem egé­szen a lustaság miatt. Én csak az elemi iskolát végeztem el. Nem voltam jó tanuló. Azt hiszem, a legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudtam volna olyan eredményt elérni, hogy továbbtanul­hassak. Szerintem ez adottság kérdése is. Tiszte­lek mindenkit, aki erre alkalmas, és nagy tudásra tesz szert. Egy gyárba kerültem dolgozni. A mun­kahelyemen becsületesen helytállók, csak olyan feladatokat vállalok, amelyekhez erőt érzek. Jó! érzem magam. Szeretem én is a szép ruhát, a szó­rakozást, de nem feledkezek meg arról, hogy mit jelent számomra a munka. Az anyagi oldala csu­pán másodlagos. Hiszem, hogy sok ilyen fiatal is van. M. Aranka, Dunaszerdahely (Dun. Streda) Nagy Irén leveléhez szeretném fozzáfűzni: nem igaz, hogy a diplomás lányok, mire anyagilag rendbe jönnek, elfáradnak. Ha valaki azt á mun­kát végezheti, amit szeret, akkor azt a nehézségek ellenére is örömmel teszi. Ez a hivatástudat, a munkája iránti lelkesedés pedig erőt ad új célok eléréséhez, nem hogy kifáraszt. Zobor Rozália, Diószeg (Sládkoviiovo} Véleményemet a vita témájáról saját helyze­temből ítélem meg. Pár évvel ezelőtt nagy re­ménnyel fogtam a tanuláshoz én is. Pincérnő sze­rettem volna lenni, s el is végeztem az iskolát. Am egy kicsit kiábrándultam a szakmából. Nem azért, mert a látszattal ellentétben elég nehéz szakma ez, hanem inkább éppen a „fiatalok“ miatt. Szomorúan tapasztaltam, hogy vendéglátó üzemeink tele vannak fiatalokkal, akiket gyakran látni borospoharak mellett értelmetlen dolgokról vitatkozni. Kiszolgálni ilyen „vendégeket“ és esetleg hallgatni a megjegyzéseiket, ez nem is olyan kellemes, sőt néha bosszantó és sértő. Nem éreztem jól magam ebben a szakmában. Pillanat­nyilag ezért nem is dolgozom. Nem tudom, mi­tévő legyek. Sajnos, sok fiatal rossz úton jár, és ott keres szórakozást, ahol nem kellene. A kocs­­mázás helyett inkább klubokat alakítanának, a sörözés helyett pedig vitadélutánokat rendez­hetnének! Így kellene minden fiatalnak élnie! Seres Zs., Nagy megy er (Calovo)

Next

/
Oldalképek
Tartalom