Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-03-15 / 11. szám
Négyet ikrek a Szovjetunióban. A boldog mama, Lidia Rogova két kislányával és két kisfiával. Sandra Chelini, Olaszország görkorcsolyabajnokának fantasztikus gyakorlata. A nyugati autószalónok Így reklámozzák legdrágább autóikat. Érthető, hogy a kocsikat ilyen sokan fényképezikl r> г aciok Fiatal lányok elszántan tüntetnek a miniszoknya mellett. Éljen a mini, vesszen a maxi! F érjem hetek óta nyomja a kórházi ágyat: egy olyan gyógyhely lakója, ahol tilos a beteglátogatás. így aztán jönnek és mennek a levelek, így beszélgetünk egymással. — Nem követek el vele szemben idomtalanságot, ha nekem írt leveleinek egyes passzusait most másoknak is elmondom. Élek vele, mert legtöbb levelében a dolgozó nőről ír, ö, aki — mint általában minden férfi — még nemrég arról volt meggyőződve, hogy komoly munkakörben, vezető pozícióban a nő korántsem tud úgy helyt állni, mint a férfi. Sok szó esik férjem leveleiben a bratislavai infekciós kórház dolgozóiról, s e levelek éppen azt igazolják, hogy a nő a társadalmi munkában minden tekintetben a férfinak egyenrangú partnere. Nos hadd idézzek egyes részleteket férjem leveléből... és hadd cáfoljam meg egy férfi megállapításaival Chanel kisasszony elmarasztaló szavait. Csütörtök. „Tudás. Rend. Tisztaság. Fegyelem. Figyelem. Kedvesség. Előzékenység. Ezek a tartópillérek, amelyek gyógykezelésének metódusát építi.“ — Igen, körülbelül így kezdeném, ha valaki véleményemet kérdezné Brchlibejön. Nincs fürdőszoba — mondjuk a férfiosztályon, nincs megfelelő ruhatároló, 30—40 főre jut egy WC, a ragályos betegség miatt a páciensek nem fogadhatnak látogatót, így csak telefonon beszélgetnek hozzátartozóikkal, az egész kórháznak azonban csak 2 városi vonala van, a privátbeszélgetések lehetősége tehát minimálisra csökken. Hétfő. Térjünk vissza a vasárnap már megkezdett témához: hogy néznek a beteg férfiak kórházunk matriarchájára, főorvosnőnkre. A punkció a májvizsgálatnak egy kellemetlen faja — leírni nem fogom — tekintettel vagyok az egészséges emberek érzékenységére. Egyik szomszédom is punkció előtt állt; izgult, csendes volt. Nem is csodálkoztam ezen. Amikor Zuffa nővér már maszkban, szobánkba belépve az orvosi szobába kérte, szomszédom a hívás hallatára elsápadt, azonnal indult, mert hát menni kell! Később, amikor sorstársam már ismét az ágyán feküdt, így szólt hozzám: — Fantasztikus asszony a főorvosnő! Olyan volt mint egy generális, aki furfangos hadmozdulatokkal a szemben álló fél figyelmét akarja elterelni. Annyit mesélt, viccelődött velem, hogy észre Vasárnap. Mind az öt nővérről elmondható, hogy a nap minden órájában olyanok, mintha skatulyából kerültek volna elő. Hanem hogy Klein nővérnek a Tipp-topp nővér nevet adományoztam — maga is jót nevetett a becenév hallatára — onnan ered, hogy tartása és egész énje valósággal sugározza magából a tipp-toppságot. Valamikor keramikus-művésznek készült, utána jött a háború, és ezzel a meghurcoltatások sora — s mire béke lett, már késő volt, hogy újból elinduljon a fiatalkori álmok beteljesülésének útján. Ápolónő lett, s hogy e mostohán értékelt és még mostohábban honorált szakmát mennyire magáénak érzi, erre csak egy bizonyítékot említek meg: lányából is egészségügyi dolgozót, orvost nevelt. A Nagyasszony, a másik nővér, úgy jár-kel közöttünk, nem is jár, szinte észrevétlenül suhan, mint az unokái közt cukrot osztogató nagyanyó. Nyakában — műaranynyal bevont láncocskán állandóan, mint valami nyakék, ott csüng a fekete, csontkeretes szemüveg —, hogy kéznél legyen: „az ember néha feledékeny, s főleg nem tudja, hol, mikor rakta le szemüvegét“. Ritka mosolyában valami szomorúság búvik meg, nem kér-Fertőtlenített férfigondolatok ková főorvosnőről, ö a fertőző sárgaság, és májgyulladás kórházának matriarchája. Itt tiszta nőuralom érvényesül, s a parancsnoki hídon az irányító főorvosnő valami irigylésreméltó biztonsággal vezeti tiszti- és altiszti karát. Miért beszélek nőuralomról? — Mert a körülöttünk forgolódó és ügyködő személyzet, a gondnok kivételével, egytől-egyig nő és Skolár úr, nevéhez méltón, engedelmes „tanulóként“ hallgat a nők szavára, kevés ideje jut arra, hogy e környezetben kisebbségi férfisora felől meditálhasson. Amikor az ember mérlegre kívánja tenni az egészségüggyel kapcsolatos sok pro és contra hangot, — mert ez is, az is adódik: a beteg panaszkodik az egészségügyi ellátásra, az orvosra, az ápolószemélyzetre, s a másik oldalon állók a betegekre, — akkor nehéz és háládatlan szerepre vállalkozik. Egy biztos, az orvos és a betegápoló is ember. Sajnos a priori abból kell kiindulni — minden rosszmájúság nélkül mondom ezt, — hogy a beteg érzékeny lélek, a beteg a legszigorúbb kritikus, a legtürelmetlenebb lény, a beteg mindent, még az orvosnál és ápolónál is többet és jobban tudó szakember. Ágyhozkötöttsége ellenére indulatos s ugyanakkor szenvedő mártír. Vasárnap. Itt a kórházban a páciensek egy része abból indul ki, hogy havonta fizeti a kemény obulusokat. Joggal követel, követeli, hogy betegsége esetén minden úgy menjen, pörögjön körülötte és érdekében, mint a motolla. Ez a kórház, amúgy „kolerabarakk“ névvel becézett intézmény, már több mint egy évtizede (lehet, hogy több is), vár az asszanációra, vár erre az orvos és páciens is. Csakhogy, valami mindig közsem vettem, s már az asztalon voltam, egyszerre csak zsupsz; jött a szúrás, aztán még egy — s két perc múlva már jöhettem ide vissza. A szobatársak sorjában idézgetik a főorvosnőt jellemző esetek sorát. Az egyik reggel bejön a szobába és elnézést kér, hogy osztályunk orvosa dr. Stachová, ma csak később tudja megtartani a vizitet, mert az ambulancián is szolgálatos. Nem tudom, hány főorvos megy be a betegszobába ilyesmi miatt elnézést kérni a páciensektől? Más. Az öreg, nyugdíjas pedagógus, hetvenen felül van, operáció után jött rá ez a csúf fertőző sárgaság, és még a szemével is baj van. Szemtengelyzavar, duplán látja a tárgyakat. Idegesebb mint mások, ez nagyon is érthető. „Mi lesz a szememmel“, szakad ki belőle örökösen a kérdés. Röntgenre kell mennie. Kint hideg van: a főorvosnő -maga vigyáz arra, hogy az öreg úr melegen öltözzék fel. Nyakát még egy törülközővel is átköti. — Akár egy gondos anya, akár egy féltő feleség, pedig csak egy orvos, azaz pardon, főorvos, aki ezer más gondja mellett ilyen apróságokra is talál időt. Péntek. Kevés olyan hivatás van, amelynél a lelkiismeretes munka annyira elengedhetetlen, mint éppen az egészségügyi dolgozóknál —, akár orvos, akár ápoló az illető. Itt hivatástudat és lelkiismeret hiányában helyrehozhatatlan bajok keletkeznek. Ebben a kórházban a kemény munka mellett ott lebeg a további veszély: olykor a védőoltás, a meszszemenő óvintézkedések ellenére is megtörténhet a baj, s az ápoló, az orvos is — ott találhatja magát a betegek sorában. „A nők legyenek nők és ne akarjanak férfiak lenni! Л múltban a nők saját »területükön« csatáztak, s minden egyes vereségük felért egy győzelemmel. Ma, amikor a férfiak küzdőterületén vállalják a harcot, minden győzelmük egyben vereség is. Napjaink nője túl sokat tud, ám elfelejtett legszebb erényével, a gyengédséggel élni.“ — Idézet a nemrég elhunyt mademoiselle Chanel, a világhírű női divatkreátor utolsó nyilatkozatából. deztem, nem kutattam okát, de nagy bánatot hordhat szívében. A Mosoly asszonya, régi-régi ismerősöm. Hogy miért nevezem a Mosoly asszonyának? Mert mindig vidám, mosolyt szóró, mintha bút, bánatot nem is ismerne. Pedig mi is tudjuk a törvényszerű valóságot, hogy a mindennapjainkat jellemző velejárók őt sem kerülhetik el, csakhogy 6 azokat kint hagyja a folyosón, s a betegszoba küszöbét átlépve, mosolyt varázsol a fáradt, kínzott betegek arcára, s hogy ez mit jelent, azt csak a beteg tudja értékelni. A Halk szavú. Három lépés távolság: Durván mondva, kimért, pedig nem! Tiltakozom. Ez csak látszat, hamis benyomás. Mert ő is csupa szív, csak másként mint a többi. Zárkózott természetű. Mosolyában egy adagnyi keménység, egy adagnyi öntudat, egy picurkányi gúny is van, mintha csak azt mondaná: „No, no.“ Végül — ez nem sorrendi, vagy értékelési jelző — itt van a Csodanővér. Jaj, nem szeretném ha megbántódna! Betka nővér, hogy ne zavarja meg a főorvosnő által sokszor hangoztatott primális elvet: a csönd s ebből eredően, a csendes szó itt a legjobb segítőtárs, — csak suttogva beszél. Ha betegségemnek egy-egy olyan fázisához érek (vagy betegtársaim) amikor már unom az életet, az orvosságot, az infúziót, s szinte fizikailag fáj a kimerültség, akkor már ott áll az ágyamnál és suttogva közli a visszautasíthatatlan hírt, kegyet, új életet teremtő lehetőséget: Hoztam Magának egy csodaszert. És ez az ő „csodaszere“, amely a kedvesség sztanioljába van csavarva, tulajdonképpen a nem kívánt, a már megunt gyógyszer, s a szer egy-
