Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-03-08 / 10. szám
BALÄZS ANNA •• «• »• ÍTNo1 Kiss Istvánné gyors léptekkel iparkodott felfelé a lépcsőt helyettesítő deszkázaton. Sarkát nekivetette a kimagasló keresztlécnek, és kezével csak a szoknyáját emelintette feljebb, nem fogta meg a farácsot. Megszokta már ezt a felfelé kapaszkodást a nyolc emeleten keresztül. A kanyarban Tarján Jóskával találkozott. A fiatalember már fentről jött: nem lehet ezt megelőzni, talán le sem fekszik, vagy mi a csuda, de akármikor jön, ez már motoz, nézdegél, ceruzájával jegyezget a falra. Mongolos, széles arccsontja felett fürgén mozog apró, barna szeme, mintha mindig keresne valamit. Meg is látja, ha valaki kezében lefelé lóg a simítólapát. Nem szól, de akire ránéz, mégis furcsa szégyenkezést érez, és sokkal hamarabb emeli a lapátot, mint ahogy különben tette volna. Babonás szeme van ennek, vagy tudja Isten, talán inkább abban van az ereje, hogy ilyenkor már itt jár, és ha valahol elakadnak, nekifekszik. Olyan ereje van ... Talán nem is erősebb, mint más huszonhatéves ember, de ahogyan akarja . .. Már a hetedik emelet kanyarjában lépdelt, de még mindig a fiatalemberen járt az esze. Itt mindig megáll egy kicsit. No, itt már igazán kifújhatja magát. Hét emeleten át úgy sietett, majdnem szaladt. Most megáll és nagyot fúj. Aztán, csak úgy óvatosan, odanéz a fal mellé. Ott van a faliújság és azon sorban öt név. Harmadik az övé. Szép nagy betűkkel: Kiss Istvánné, segédmunkás. Úgy megtetszett neki a neve, mióta kinn van a táblán, hogy jobban talán az első ünneplője se. Pedig az nagy eset volt. Nyolc gyerek ténfergett anyjuk lába körül, és még hétköznapi ruhára sem tellett, nemhogy ünneplőre. Mégis, mire tizenhatévesre felcseperedett, került pénz egyre. Mert akkor kezdett körülötte forgolódni a molnár fia, és anyja nagyon szerette volna, módos fiú volt. De ha neki nem kellett. Anyja a haját tépte. — A te javadat mondom I — kiáltozta, és sírt haragjában a lánya ostobasága miatt. Most ott áll egy kicsit, és bámulja az öt nevet. Odakerült. Elgondolkodik, hogyan is történt. Mikor férje tavasszal megkapta a szakszervezettől a cédulát, hogy jöjjön fel Pestre, ideszólítja a munkája: ő úgy nekikeseredett, mintha valami baj sújtotta volna őket. Mert olyan csavargó mesterség ez a kőművesség. Odamegy az ember, ahol munkát kap. Az asszony sokszor elmarad tőle, a városi asszonyok nem nézik, kit vár otthon gyerek meg asszony. Pedig az ő embere jól megtermett, szépfogú, szép volt fiatalkorában Is ... őrá sem lehet panasza. Mikor Itt voltak múltkor rohammunkán a katonák, még az altábornagy is rámosolygott, amint elhaladt mellette. És mintha hozzá beszélne: — Nehogy kíméljetek bennünket — mondta az embereknek —, szégyen volna az a hadseregre. — No, akkor ezt a jókora gerendát az altábornagy elvtársnak! — kiáltotta Gyebrovszky, és az altábornagy válla úgy tartotta a gerendát, mint akármelyiké közülük. Egyenes derékkal vitte, hogy még Egyed Mátyás is bólintott és azt mondta: — Ez már teszi. Ez még élmunkás is lehetne. Addig valahogy nem értette itt a dolgot. Mikor látta, hogy a férje összeszedegeti a holmiját, eléje állt, és azt mondta: márpedig én is jövök. Akkor nem gondolt egyébre, csak hogy mellette lehessen. Majd anyja vigyáz a gyerekekre. Milyen jó lesz, ha ketten keres-A HARMADIK nek — akkor nem tudott mást mondani és mindent felsorolt, amit vásárolniuk kellene, mégpedig, egyszerre úgy látszott, halaszthatatlanul. Pistának nem tetszett a dolog. A vonatban nem szólt hozzá egy szót sem. Csak makacsul bámult ki az ablakon, de ő nem bánta. Ismeri, nem tud sokáig haragot tartani, magától is megbékül. Jó ember ez, csak ki kellett ismerni a gyengéit, szépen, türelmesen bánni vele, olyan akkor, mint a kezes bárány. Mire beérkeztek, már megfogta az ő motyóját is, és nemsokára mutogatni kezdett neki, mert még nem járt soha Pesten. Bement ő is a szakszervezetbe és kérte, hadd dolgozzék az ura mellett. Nem értette az Izgalmat, ami a többieket elfogta, mikor híre járt, hogy lépcsőzetesen fognak építeni. Szorgalmasan hordozta a vizet a beton locsolásához, hogy meg ne repedezzen a gyors száradástól. Tüzelt a nap, mintha odakinn égetné a szántón, meg valahogy olyan otthonias érzést is okozott, amint a hátát melegítette. Sokszor egy percre elfogta a vágy a kicsinyek után, és ha arra gondolt, hogy a fiú, akárhogy tiltotta, mindig fenn lógott az eperfán, pedig annak a törzse a kút felett görbült előre, mintha a hideg lelné. De aztán eszébe jutott a kemény kis legényke sértődött arca: nem vagyok én leány, nem estem még le és nem is fogoki Ilyesmin járt az esze, mikor a körülötte hangzó beszéd elérte az értelmét. Mit? Lépcsőzetesen? Hát az mi? Indultak néhányon be a régi épületbe, amit még mindig bontogattak lefelé. Ott megálltak a nagy szobában csendben. A fal mellé rakott téglákon ültek az emberek. Középen, a billenős asztalkánál meg vagy tízen, munkavezetők, élmunkások, ez a Tarján Jóska főbizalmi, építészek, építésvezetők, és hangosan, de lassan beszéltek. Mintha megforgatnák a szavakat a szájukban, mielőtt kimondják. Akkor mondta Sziráki János, a kőművesek bizalmija: — Most már magasabb rendszerben élünk, fejlettebb módon termel az ország, nekünk is fejlettebb módon kell építenünk. Nem értette a szavakat, de ahogy végignézett körben a figyelő arcokon, hirtelen olyan érzés fogta el, mintha mindjárt valami nagyon nagy dolog történne. Akkor beszélték meg: lépcsőzetesen építenek, és brigádokat alakítanak. őt is bevették egybé, pedig azt sem tudta, mi az. Azt mondták: dolgozni kell, tisztességesen, semmi más. Csak aztán értette meg, hogy úgy összetartoznak ők néhányon, mint egy család. Furcsa volt, de mintha*valahogy a férjétől is elidegenedett volna egy kissé eleinte. Másik brigádba tartozott, és ő féltékenyen hallgatta este, mikor nagyhangon kijelentette: — Mi leszünk az elsők, arra mérget vehetsz. Hát nem úgy lett. Mert ez a lépcsőzetes építés megmutatta, kik az igaziak ... Olyan volt az, hogy aki egy emelettel feljebb dolgozott, nagyon igyekezett, hogy az alsó emeletiek a sarkára ne lépjenek. Ő mqga nem is tudja, úgy volt az valahogy, hogy megértette: mind egy akaraton vannak, hamarabb akarják építeni ezt a nagy házat, és akkor úgy vette, mintha otthon volna. Ha otthon munka volt, azzal is iparkodott. Hát nem tett különbséget. Iparkodni kell, és kész. A katonáké lesz a ház, azoké, akik emelgették a múltkor a gerendákat, meg hordták a cementet. Azok pedig majd megvédik az ő fejük felett is a tetőt, ha kell. Most már ő is simítja a mennyezetet, megáll a deszkán és ügyes, gyors mozdulattal keni fel a maltert. Mikor múltkor a férje feljött, csak úgy, mintha éppen ott volna beszélnivalója ezzel a Tarján Jóskával, jól megnézte a keze mozgását. Látta a szeme sarkából, pedig úgy tett, mintha nem venné észre, hogy figyeli. De hát az asszonyféle mindig ügyesebb volt, mint ezek a beképzelt emberek. Van is abban valami, fogja a lapátot, simít vele egyet jobbra, egyet balra, vigyáz, hogy egyenletesen kenődjék szét és kész. Na, ezzel ugyan kár volt annyira fenn lenni ... Ügyesen csinálták. Ősz felé már saj-Ш т о a kertben — Tőle kérdezd meg! — mondja Szabó sötét arccal. — Isteni lány! Nekem nagyon tetszik! — i ondója a fiú és nagyot sóhajt. — Nem én vagyok az apja, miért mondod ezt éppen nekem?! — Gyűlölettől izzik a hangja, legszívesebben bicskát nyomna a fiú mellébe. — Hagy békén a hülyeségeiddel és menj a pokolbal Nem vagyok kíváncsi a fecsegésedre! — Mi lelt, öreg fiú!? — kérdi megütődve Seres Attila, s néz Szabóra, mint a csodára. — Megbolondultál? Szabó Gábor szó nélkül otthagyja a fiút, és kitámolyog az iskola elé. Friss a levegő, borult az ég, eső szitál. A faluban csend van, csak a neonfények virrasztónak zümmögve. Később Varró Kálmán lép ki az ajtón. Nagyokat csuklik. Megpillantja Szabó Gábort, hozzábilleg. — Kire vigyázol, Gabikám, édes fiam?... A fejed szellőzteted?... Ёп is eláztam, komám, alig fordul a nyelvem, pedig alig ittam valamit: egykét-három liter borocskát — mondja, s fanyarul felnyüszít. — Megyek a Jani bácsihoz, kérek tőle cigarettát. Az enyém elfogyott... Mindenkié elfogyott ...A tiéd is elfogyott, Gabikám?... — Indul az iskolaszolga lakása felé. Félúton megáll, visszabilleg Gáborhoz. — Hallom, a lány el akar költözni... ? — El akar költözni? — lepődik meg Szabó. — Nem tudok róla. Hiába nézel rám oljfan hitetlenkedve: nem tudok róla! Varró Kálmán kimereszti a szemét. — Ez jó vicc, hehe, istenugyse jó vicc!... Aszongya nekem délelőtt, hogy kerítsek neki lakást. Hm, mondom neki, nem lóg a lakás a szegen, néhányszor végig kell koslatni a falut, amíg talál az ember megfelelőt, ha ugyan talál, mert nem biztos ám, kislány!... Miért akar elköltözni, összevesztetek? — Veszett a fene! — No, mindegy, majd valahogy megkártyázzuk! — mondja az igazgató, s meglódul. Majd elvágódik. — Megyek, felzavarom a Jani bácsit! — Bizonytalanul lépked, mintha pocsolyákat kerülgetne, csuklik, dúdolgat. Ütban hazafelé Szabó Gábor hirtelen lefékez és megáll a két falu között. Nagyszemű eső kopog a kocsi tetején. Andrea kissé meglepődik. — Miért álltái meg? — Azt akarom megkérdezni, hogy szeretsz-e, Andrea? — Nemegyszer mondtam már, hogy szeretlek, Gábor — mondja kis szünet után a lány, s a férfi vállához dűl. — Akkor miért akarsz elköltözni, Andrea? Elköltözni?... Ki mondta? Mindegy, tudom. — El kell költöznöm, Gábor... Éppen azért kell elköltöznöm onnan, mert szeretlek. — Lehetetlen, nem mehetsz el, nem engedlek el — mondja a férfi határozott eréllyel. — Muszáj elmennem, Gábor, nem bírom ki ott. Miért nem bírod? Csak. Júlia miatt? Igen. Ne törődj, ne törődj Júliával! Könnyű azt mondani, Gábor... de én nem bírom — Ha könnyű, ha nem könnyű, sehová sem mész, megértetted? Holnap reggel megmondod az igazgatónak, hogy nincs szükséged lakásra ... mindjárt reggel, az legyen az első! — Olyan ijesztő vagy most, Gábor — mondja a lány, kis híján elsírja magát. — Szeretlek, értsd meg, hogy szeretlek, szükségem van rád, nem mehetsz el a közelemből! — mondja a férfi, s tovább robog. Bőg a motor, több mint százkilométeres sebességgel suhannak. A szélvédő üvegen összefolyik az esőcseppek dobalása. Október közepén Szabóné meghívót kap: három napra Prágába kell utaznia az Írószövetség kongresszusára. Máskor örömmel utazott, most azonban nem nagyon akar. Magában nyíltan elismeri, hogy a lány miatt. Hová jutottam: sosem gondoltam, hogy ilyen megalázó helyzetbe kerülök valamikor. Gábor előtt eltitkolja az érzéseit, gondtalanul jár-kel körülötte, vidám és játékos kedvű. — Mit gondolsz, Gábor, elmenjek? — kérdi mutatóujját a foga közé fogva, s hamiskásan pislog. — Eddig sohasem kérdezted meg tőlem, Júlia ■ mondja a férfi megjegyzésképpen, szelíden. — Most mégis megkérdezem, vagy nem szabad? — Játékosan beletúr a férje hajába, s amit már régen nem csinált, beleül az ölébe. Megpöc-
