Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-02-01 / 5. szám
Két eset lehetséges. Vagy a magas fogót választjuk, de ez néha roncsol, és nem is veszélytelen, a gyermeknek Is megárthat, vagy pedig csinálunk egy császármetszést. — Nagyon veszélyes műtét a császármetszés? kérdeztem. (És mi lesz, ha mégis meghal?) — Általában azt szokták mondani, hogy semmivel sem veszélyesebb, mint egy közönséges szülés. ön elvállalja a műtétet? Elvállalom. Körülbelül egy óráig tart, amíg felkészülünk a műtétre, és összehívatom az asszisztenciát. De lehet, hogy annyi idő sem kell. — És mit tanácsol, doktor úr? — A császármetszést. Ha a saját feleségemről lenne szó, akkor is a császármetszést választanám. Milyen utóhatása van a műtétnek? Semmilyen. Csak egy heg marad utána. És a fertőzés veszélye? A fertőzés veszélye is kisebb, mintha a magas fogóra fanyalodnánk. — És mi történnék akkor, ha nem avatkoznának be, és minden menne a maga útján? — Előbb vagy utóbb okvetlenül be kell avatkozni. Mrs. Henry ereje fogyóban van. Minél hamarabb operálunk, annál biztonságosabb. — Hát akkor operálja meg minél előbb — mondtam. — Megyek és kiadom a rendelkezéseket. Átmentem a szülőszobába. Catherine még mindig az asztalon feküdt, kövéren a lepedő alatt, sápadt arccal, kimerülve. Az ápolónő ült mellette. tétet? Ugye, megengeded, hogy megcsinálja a mű-Igen. — Jaj de jó! Egy óra múlva túl leszek rajta. Már nagyon rám fér, szívem. Egészen össze vagyok törve. Kérem, adják ide! De hisz nem működik! — Vegyen mély lélegzetet. — Azt csinálom. De mór nem használ semmi. Nem működik a gép! — Vegyünk elő egy új gáztartályt — mondtam a nővérnek. — Ez a tartály egészen új. — Már egészen beleőrültem, szívem — mondja Catherine. — De már a gáz sem használ nekem. — Sírva fakadt. — Jaj, én úgy akartam ezt a gyereket, és nem akartam senkinek gondot okozni, de már egészen össze vagyok törve, és úgy érzem, hogy végem van, és ez a készülék sem működik. Jaj, szívem, már ez sem használ semmit. Azt sem bánom, ha meghalok, csak legyen vége. Kérlek, szívem, kérlek szépen, tedd, hogy vége legyen már. Most jön! Jaj! Jaj! — kiáltott föl, aztán zokogva szorította magára a maszkot, és szívta be a gázt. — Nem működik. Nem működik. Nem működik. Ne törődj velem, szívem. Kérlek, ne sírj. Ne törődj velem. Csak össze vagyok törve. Te édes, drágám. Én úgy szeretlek, és most már jó leszek, ne félj. Meglátod, hogy most milyen jó leszek. Miért nem adnak nekem valamit? Miért nem adnak nekem valamit, ami használ? — Most majd én csinálom. Egészen ki fogom nyitni. — Add mór ide! Egészen átfordítottam a korongot. Catherine nagyot szívott belőle, és kezével már nem szorította olyan görcsösen a maszkot. Elzártam a gázt, és levettem róla a maszkot. Lassan tért magához, mint aki nagyon messziről jön. — Ez jó volt, édesem. Jaj, milyen jó tudsz te lenni hózzám. — De most viselkedj bátran. Máskor ezt nem merem megcsinálni, mert belehalhatsz. — De én már nem vagyok bátor, édesem. Már letörtem. Összetörtek engem. Most már tudom. — Mindenki így van vele. — De ez rettenetes! És addig csinálják, míg az ember össze nem törik. — Egy óra múlva túl leszel rajta. — Jaj de jó lesz, szívem. De, ugye, nem halok meg? — Nem halsz meg. Ígérem, hogy nem. — Mert én nem akarok meghalni, és nem akarlak téged itthagyni, de most már mindenbe belefáradtam, és érzem, hogy meghalok. — Ugyan-ugyan! Mindenki ezt érzi ilyenkor. — Néha mór biztosan tudom, hogy meghalok. — Nem halsz meg. Nem szabad meghalnod. — De mi lesz, ha mégis meghalok? — Én nem hagylak. — Add ide. Most add ide! Siess! És egy kicsit később: — Nem halok meg. Nem engedem, hogy elviffvfan я h«lál, — Persze hogy nem halsz meg. Ott leszel velem? De végignézni nem bírom. Akkor ne nézd, de légy ott velem. Igen. Ott leszek elejétől végig. Milyen jó vagy te hozzám. Jaj, adjátok ide. Többet adjál! Nem használ! A hármasig, majd a négyesig fordítottam a tárcsát. Csak jönne már vissza az orvos! Féltem, amikor a kettesnél tovább fordítottam. Nagyvártatva bejött egy ismeretlen orvos. Két nővér kísérte, akik ráfektették Catherinet egy tolókocsira. Mindnyájan kimentünk a folyosóra. A kocsi gyorsan gurult végig a folyosón, aztán feljött a lift. Egészen a falhoz kellett szorulni, hogy elférjen a tolókocsi. A lift fölemelkedett, azután kinyílt az ajtó, kiléptünk rajta, s a gumikerekű kocsi végiggurult a folyosón, és be a műtőbe. Meg sem ismertem az orvost, sapkával a fején, álarcosán. Még egy orvos volt benn és néhány nővér. Én féltem bemenni. Föl és alá járkáltam a folyosón. Kinéztem az ablakon. Már egészen sötét volt, de az ablakból kiáradó fényben láttam, hogy esik az eső. A folyosó végén bementem egy szobába, megálltam egy üvegszekrény előtt, és az orvosságos üvegek címkéit bámultam. Aztán innen is kimentem, megálltam a folyosón, és néztem a műtő ajtaját. Egy orvos jött ki az ajtón egy ápolónővér kíséretében. Valamit hozott a két kezében, ami egy frissen nyúzott nyúlhoz hasonlított. Végigsietett vele a folyosón, aztán becsukódott mögöttük egy ajtó. Utánuk mentem, s amikor a szobába léptem, láttam, hogy egy újszülöttel bajlódnak. Az orvos fölemelte a csecsemőt, hogy én is lássam. A sarkánál fogva lógatta és ütögette. — Hogy van a gyerek? — Nagyon jól. ötkilós kisfiú! Nem éreztem iránta semmit. Mintha semmi közünk sem lett volna egymáshoz. Nyoma sem volt bennem az apai érzésnek. — Nem is büszke a fiára? — kérdezte a nővér. Megmosdatták és bebugyolálták valamibe. Nézegettem sötét arcocskáját és sötét kezét, de a csecsemő meg sem mozdult, és nem is sírt. Az orvos mindenfélét próbált vele csinálni, és nagyon idegesnek látszott. — Nem vagyok rá büszke — mondtam. Majdnem megölte az anyját. — Erről nem tehet az ártatlan kis jószág. Nem kívánt fiút magának? — Nem — mondtam. Kimentem a folyosóra. Most már bemehettem volna a műtőbe, de én csak a karzat ajtaján néztem be. Az ápolónővérek, akik a korlátnál ültek, intettek, hogy üljek melléjük. Megráztam a fejemet. Elég volt, amit az ajtóból látni lehetett. Azt hittem, halott. Később aztán kitolták a tolókocsit, és végigsiettek vele a folyosón a felvonóhoz. Odalent bevitték a szobájába, és ágyba fektették. Catherine kinyújtotta kezét. — Hol vagy, édesem? — kérdezte. A hangját alig hallottam, olyan gyenge volt. — Itt vagyok, édesem. Milyen a gyerek? — Csitt! Nem szabad beszélni! — szólt az ápolónő, — Fiunk van. Nagy, és kövér, és fekete hajú. — Egészséges? — Igen — mondtam. — Nagyon. Láttam, hogy a nővér csodálkozva néz rám. — Halálosan fáradt vagyok — mondta Catherine. — És most borzasztóan fáj. Te jól vagy, szerelmem? Nagyon jól. Ne beszélj. Te nagyon jó voltál hozzám. Jaj milyen borzasztóan fáj most, szívem. Szép a gyerek? — Kérem, hogy menjen ki a szobából — mondta a nővér. — Mrs. Henrynek árt a beszéd. Megcsókoltam Catherinet. Fáradtnak és erőtlennek látszott, és arca még mindig egészen szürke volt. — Szeretnék magával beszélni — mondtam az ápolónőnek. Kijött velem a folyosóra. Elmentünk az ajtó elől, — Mi baja van a kisfiúnak? — kérdeztem. — Maga nem tud semmiről? — Semmiről sem tudok. — A gyerek nem élt. — Halva született? Nem bírták a légzést megindítani. Ügy tudom, hogy a köldökzsinór a nyaka köré tekeredett. — És meghalt. — Meg, szegény. Borzasztó dolog ez. Egy ilyen óriási, erős kisfiú! Azt hittem, már tudja. Egy idő múlva odamentem az ajtóhoz, halkan benyitottam, és benéztem a szobába. A nővér ujját a szájára tette, fölállt, és odajött hozzám. — Hogy van? — kérdeztem. — Jól — mondta a nővér. — Nyugodtan elmehet vacsorázni. Aztán visszajöhet, ha akar. Mentem a folyosón, aztán le a lépcsőn, aztán ki a kórház kapuján, aztán le a sötét utcán, az esőben, a kis kávéházba. — Sonkás tojást kérek — mondtam. — És sört. LJ A BOHÓC DALA A MÚLANDÓSÁGRÓL Óh, drógo, állj meg, kár szaladnod, óh, halld a nótám: hű galambod dala földről égbe kel Várni, lesnif Soha többé: az este a szeretőké: tudja minden «ihederl Mi a csók? Mai Sose holnapi Ma nevetsz, hát ma karollak I Kétes álom q világ. Halogatva hűl a kedved, Csókot, édes, huszonegyet, - mert röpül az ifjúsági. ■. Szabó Lőrinc fordítósa TÁNC Carmen táncol odakint utcádon, Sevilla, hófehér haj s csillogó, táguló pupilla. Lányoki Csukjátok a rácsotl Sárga kigyó, mint a láng tekerőzik a fejére s rémlik benne táncolóban régesrégi száz legénye. Lányoki Csukjátok a rácsotl Mind kihalt az utca körben, s mélyén messze félhomálynak andalúz szivekbe tört régi tüskék visszafájnak. Lányoki Csukjátok a rácsotl Nemes Nagy Agnes fordítása Megettem a sonkás tojást, és megittam a sört. Hirtelen éreztem, hogy most vissza kell mennem. Odahívtam a pincért, fizettem, fogtam a kabátomat, fejembe nyomtam a kalapom, kiléptem az ajtón, az esőben elindultam a kórházba. Az emeleten éppen szembetalálkoztam az ápolónővel. — Most hívtam föl a szállodáját — mondta. Valami megrokkant bennem. — Mi történt? — Mrs. Henry vérömlést kapott. A nővér visszafordult, és becsukta a szoba ajtaját. Megint a folyosón ültem, megsemmisültem Nem gondoltam semmire. Nem is bírtam gondolkozni. Tudtam, hogy meg fog halni, de imádkoztam, hogy ne haljon meg. „Add, hogy ne haljon meg, Istenem, ne engedd meghalni.“ A nővér kinyitotta az ajtót, az ujjával intett, hogy mehetek. Catherine fölnézett rám, és mosolygott. Az ágya fölé hajoltam, és sírva fakadtam. Szegény szívem — mondta Catherine, nagyon gyöngéden. Arca hamuszürke volt. — Meggyógyulsz, Catherine — mondtam neki. Hamarosan egészséges leszel. — Meghalok — mondta, aztán várt egy kicsit, és azt mondta: — Gyűlölöm a halált. — Nem akarod, hogy valamit elintézzek, Cat? Talán hozhatnék neked valamit. Catherine mosolygott. — Nem. — És később: — Ugye, ahogy velem voltál, úgy nem leszel soha mással? És, ugye, nem mondod más lánynak azt, amit nekem? — Soha. — Jó — mondta Catherine. — Majd én megyek tehozzád, és veled leszek minden éjszaka. — Kérem, menjen ki a szobából — mondta az orvos. Catherine rám hunyorított, az arca szürke volt. — Itt várok az ajtó előtt — mondtam. — Ne aggódj értem, szerelmem — mondta Catherine —, egy csöppet sem félek. De olyan hitvány és gonosz dolog ez. — Te édes, drága, bátor. A folyosón várakoztam. Sokáig kellett várni. Aztán kilépett a szobából a nővér, és odajött hozzám. — Mrs. Henry állapota súlyos — mondta. Nagyon aggódom érte. — Meghalt? — Nem. De elveszítette az eszméletét. Ügy látszik, több vérömlést kapott egymás után, és nem bírták megállítani. Bementem a szobába, és vele maradtam, míg meg nem halt. Már nem tért többet eszméletre, és már nem tartott sokáig az egész.
