Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-02-01 / 5. szám
Az új alkotás éppen e pillanatban kerül ki az égető kemencéből a reneszánsz legnagyobbjainak (Da Vinci, Michelangelo) elveit vallották és hirdették, hogy az igazi művésznek egyben tökéletes iparosnak is kell lennie. Ezt az elvet vallja ma is az édemes művésznő. S mivel lényegében nemcsak keramikus, hanem szobrász és festő is, művészete mindig az alkalmazott művészetet, a dekoratív, helytelenül öncélúnak nevezett művészettől elválasztó határmezsgyén halad magabiztosan. Vagyis annak ellenére, ahogyan ezt az égető kemence sunyi módon felém súgja, hogy Dagmar asszony, igenis készít utilóris, az alkalmazott művészethez tartozó gyakorlati tárgyakat is, óm életműve mégis a szlovák képzőművészet nagy értékeihez tartozik. Kerámiai szobrai, zománcozott plasztikái, és mozaikjai a többé meg nem ismétlés jegyében születtek és születnek ma isi A második világháború apokalipszisének horogkeresztes lovasai beletapostak Dagmar asszony életébe is. A tisói plébános köztársaság kopói nemcsak, hogy bezárják a haladó szellemben vezetett pozsonyi iparművészeti iskolát, hanem igazgatóját kiűzik az új „állam" területéről. Az iskola barátainak közét (5A5UR) is feloszlatják. Minden vagyonát elkobozzák, tagjait, köztük Dagmar aszszonyt, aki akkor már (1942) második férjével Jaromír Rosulekkel Martinban él, rendőri felügyelet alá helyezik. Ekkor kapja Dagmar Rosulková a második pofont, de még mindig nem az utolsót. Am hiába rendőri felügyelet, börtön, az egykori virágvölgyi kis proliból lett neves művésznő tudja, hogy hol a helye. Részt vesz az ellenállási mozgalomban, majd a felszabadulás után országépítő társadalmi akciókban is funkciót vállal. Ott áll a Szlovákiai Képzőművészeti Szövetség böl-A művésznő a zománcozásnak is a nagymestere csőjénél, s közben állhatatosan harcol emberi és művészi igazáért. És ma is, hánytatott életének sikerekkel koronázott bel- és külföldi kiállítások (Budapest, Berlin, Ostende, Buenos Aires ...) valamint különböző nemzetközi díjak elnyerése után is, éppen olyan szerény, kedves és előzékeny, mint annak idején, kezdő korában volt. S ha körülnézek a műtermében, felidézem kiállításainak szemkápráztató anyagát, a szlovák és idegen nyelvű katalógusokban feltüntetett műveit, melyekben a szépség mindig az emberiesség mélyből fakadt érzéseit fejezi ki, Dagmar asszonyt alkotásai formáinak, színeinek és mondanivalójának alapján a szlovák kerámiaművészet Fullájának tartom. És életműve még mindig befejezetlen mondat... Igen, mind ez nagyon, nagyon régen kezdődött. Lehet, hogy éppen azokban a pillanatokban és percekben, amikor a pöttömnyi Dagmar, Peszteg bácsi darabokra tört Prométheusz szobrát, ügyes, fürge ujjacskáival újjáteremtette. Lehet, hogy az új Prométheusz szobor, amely Peszteg bácsi szerint szebb volt mint a régi, az őt holtaiból feltámasztó kis fruskába beleoltotta az igazságtalanság elleni lázadás szellemét. Lehet, hogy ez a súlyos örökség következtében volt Dagmar aszszony útja a mai napig tövises. De ennek ellenére úgy vélem, hogy megértei BARSI IMRE И •О TJ c о * cn ~ ö £ £i Ü-S c •® SL Ю N 0) V V cm ü >» Ы) Nincs menekvés! Rokonszenves fiatal képzőművész mutatkozott be január elején a pozsonyi művészetszerető közönségnek, Kopócs Tibor grafikus személyében. Kár, hogy nem ismerem indulását, első kiállításának anyagát, amelyet állítólag Dunaszerdahelyen rendezett meg. így azután nem tudom honnan jött, és mi hatott rá a kezdet kezdetén, mennyit adott önmagából, és mi mindent dobott sutba, amíg elérkezett a második stációig. Mert Kopócs Tiborból nemcsak hogy nem hiányzik a tehetség, nemcsak hogy tele van az élet szenvedélyes átéléséből eredő feszültséggel, hanem helyenként túlzott önfegyelme ellenére is fel-felvillan benne a csapongó képzelet alkotóereje, amelyet Baudelairral együtt a valóság királynőjének tartok . . . Am ennek ellenére — mivel első nekigyűrkőzésének eredményeit nem ismerem — hiányérzetem van. S éppen ezért, a diszkontinuitás érzésének tudatában, nehezen szólhatok érdemlegesen eddigi fejlődésének határozottan felfelé irányuló görbéjéről, vagy énjének sajátos, önálló kifejezési módjáról. Ám úgy vélem, hogy felesleges volt a közönség elé lépni a tussal, és szépiával rajzolt „Fej“-jel, amely, tekintve a művész korát és azt a tényt, hogy ma még csak pályafutása kezdetén van — végső fokon zavaró hatásával csupán értékrontást jelent. A „Vertikális rendszeresség“ variánsaival, amelyekben belső logikai rendjével szerencsésen társult a tudatalatti, az álmok bűbájos szertelensége, akár csak az Apostolok bukása című tollrajza, nemcsak a modern és legnívósabb amerikai grafika mestereinek intellektuális emócióit és formabiztonságát közelítette meg — ez különben fantáziája mellett mechanikus emlékezőképességét is dicséri — hanem itt ott saját énjéből is nyújt valamit. Az önkeresés és az önmegtalálás adekvát formájára minden művésznek igen nehéz rátalálni, — ami különben is az alkotás egyes szakaszaiban, néha a folyamatosság figyelembevételével, néha pedig a régi megtagadásával, sőt lerombolásával, de így vagy amúgy, törvényszerűen mindig változik. S éppen ezért nem róhatom fel a fiatal Kopócsnak, aki — lehet, hogy saját akarata ellenére is — új világok, bolygók és rég elsüllyedt Atlantiszok felfedezésére indult, hogy kiállításának anyagán még könnyen fellelhetők az idegen hatások, jóllehet nem egy esetben már saját hangján szólalt meg. Különben is ezt minden korban, minden kezdés törvényszerűségének kell tekinteni. Talán csak azért lehetne őt elmarasztalni, hogy nem az első úttörők (Léger és a többi kubisták) közt keresi példaképét, hanem azok között, akik szlovák humuszba ültették át sikeresen és fejlesztették tovább, mégpedig hatásosan a nagy mesterek eredmény virágait. (Laluha és mások.) És nem értek egyet a vernisszázson elhangzott, gyakran következetlen, ellentmondásos prológussal sem. Már ami a menekülést illeti! Művész, aki egyben ember is, nem menekülhet a valóság elől, sem az elől, amely körülöttünk van, bármennyire is „könnyűnek találtatott“ ez, de főleg nem a bensőkben létező tudat alatti világunktól. (A két, külső és belső világ szoros viszonyát, különben már Freud, A bevezetés a pszichoanalízisbe című könyvében, hol nyíltan, hol pedig sorok között magyarázza.) Mert hiába a szép vagy csúf szavak és a manifesztumok, meg az elméletek! Nincs menekvés! Hogy ne idézzek olyan marxista esztétikust, mint amilyen Lukács György, az öreg Goethét invokálom, akinek nagyon is igaza volt, amikor kijelentette, hogy „minden elmélet szürke, barátom, csupán az élet arany fája zöld!“ Azt hiszem és kívánom is, hogy Kopócs Tiborral és művészetével újból és újból találkozzunk, mégpedig ott fenn a hegytetőn.-si(Könözsi (elvétele) О (9 ОС <t ЭЕ ас ■< ас <х V) '<* Jjj '< . 2 ас о ш ь«Л U >о а. о
