Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-25 / 4. szám

Valentyin Katajev

KIS VASAJTIU/^^

(Részlet)

Néhány évvel ezelőtt egy idős írónk, aki jól ismerte Lenint a párizsi évekből, noteszomba berajzolt egy kis térképet, melynek alapján idegen segítség nélkül, magam is eltalálhatok majd a Marie- Rosa utcába; előbb a metróval menjek el a St.-Pierre-templomhoz, az Alésia állomásig, onnan már csak egy pár lépés gyalog. Mi pedig éppen egyedül, senkitől se kérdezősködve szerettük volna megtalálni azt a házat, amelyben Lenin lakott. Ennek mindig van valami sajátos varázsa. Tehát kiszálltunk a metróból az Alésia állomáson, és nekivágtunk Lenin „kerületének", közben rárápillantva a noteszomba rajzolt térképre.

Érezni lehetett, hogy ez már a munkáskerület, hogy nincs messze a külváros. Persze abban az időben, amikor Lenin itt lakott, már ez is igazi külvárosnak számított, épp akkor kezdett beépülni a régi párizsi házaktól teljesen elütő, jól jövedelmező bérházakkal. Az új házak a huszadik század elején Európa-szerte divatos „modern" stílusban épültek, ellentétben a szűk, sötét, ódon párizsi házakkal — amelyeknek magas, szürke palateteje alatt gyakran két-három sor manzárd bújik meg lépcsőzetesen egymás fölött —, kicsi, de egész tisztességes két- és háromszobás lakásokat lehetett találni bennük, minden komforttal ellátva, még fürdőszobával is. Épp egy ilyen, nem francia jellegű s a gyárak kormától még csak grafitszürkére sötétült ház volt a 4-es számú is, annak az egészen rövidke utcának a közepe táján, amelynek zománctábláján a Marie-Rose nevet megpillantottuk. Az első emeleti ablaksor egyik apró balkánja alatt aztán felfedeztük a kis emléktáblát is Lenin nagy homloké profiljával.

A Marie-Rose utca, melyet mi, oroszok, inkább köznek hívnánk, néptelen volt. A szél megsárgult platánlevelek kupacait görgette maga előtt a tiszta járdán. A sarkon befordult az egyenruhás postás; kemény tetejű sisakjában

úgy festett, mint egy tábornok vagy legalábbis katonatiszt. A vállán keresztbe vetett szíjon lógó, degeszre tömőt! bőrtáskából, melyet alig bírt el, nyomtatványok, könyvcsomagok, összecsavarl folyóiratok, sok-sok bélyegzővel és bélyeggel — franciával és külföldivel — teleragasztott, hosszú borítékok kandikáltak elő. A párizsi postások szokása szerint hangosan fütyörészte a Montmartre-on működő Két Szamár varieté legújabb revüjének fő slágerét, egy epésen gúnyos politikai kupiét — „Vive Debré, Vive Debré, Vive Debré, Debré" — és éppen „Lenin házának", a 4-es számúnak kapualjában fordult be. Hirtelen ugyanaz a semmi mással össze nem hasonlítható érzés fogott el, mini legutóbb Capri szigetén abban a pillanatban, amikor megpillantottam a Krupp-villában „Lenin teraszát".

Bementünk a kapun. A fehér csipkevitrázzsal elfüggönyözött üvegajtó mögött a házmesterné szobája látszott, és ott ült ő maga is egy öreg karosszékben, arccal az ajtó felé fordulva. Kezében egy csésze kávé. Tipikus párizsi házmesterné: idős, de jó erőben levő asszonyság, délies, éber szempárral és természetesen kis fekete bajuszkávaL s arcát lilás erek pókhálózzák. Ha nem lenne nő, kiváló detektív lett volna belőle. Meghúzott egy zsinórt, kattant о retesz, és az ajtó kinyílt.

— Madame, Monsieur? — károgta, mint valami betanított madár, és figyelmes, kérdő tekintetet vetett ránk.

Magyarázni kezdtem látogatásunk célját, de végig se hallgatott, bólintott, és ujjatlan fekete csipkekesztyűs kezével a lépcsőre mutatott:

— Első emelet, balra. De azt hiszem, a tanár nincs odahaza, még reggel elment a könyvtárba. Azért csak menjenek fel. Azt hiszem, a Mademoiselle otthon van. Szerintem még nem ment el sehová.

Ügy látszik, a házmesterné nem tekintette Lenin lakását igazi múzeumnak,

inkább magánlakásnak, amelyben valami „vörös" tanár lakik, és reggelente — mint ezek a szocik meg radikálisok általában — elrohan a könyvtárba, mintha ettől meggazdagodnék valaha is. Párizs a hagyományok városa. Teljesen elképzelhető, hogy Lenin ideje óta ebben a lakásban mindig valami szegény, radikális tudós lakott, aki minden reggel elrohant a könyvtárba. így alakult ki az a hagyományos kép, amely a házmesterné szemében immár megingathatatlan.

A tiszteletre méltó asszonyság egészen a lépcsőig elkísért tekintetével, majd lassú mozdulattal a cserépkanna után nyúlt, hogy vastag, hasas bögréjét újból teletöltse forró kávéval. Látszott rajta, hogy a hatalom és rend támaszának érzi magát, és a legnagyobb mértékben meg van elégedve önmagával.

Felkapaszkodtunk a parafinolajjal tükörfényesre dörzsölt, muzsikáló, könnyű fából szerkesztett csigalépcsőn. A tipikus párizsi lépcső: lent, az első fordulónál fényesre szidolozott rézgömbben végződő, karcsú oszlopból indul ki, innen spirálisan emelkedik egyre feljebb, s útközben egy-egy könnyed, kecsesre faragott tartóoszlopra támaszkodik. Nemcsak a cipőnk kopogása, de még a leheletünk se rebbent el, felkísért és benne rezgett a levegőben, mintha egy jól felhangolt hangszer belsejében lépkedtünk volna. Végül megálltunk egy szép, fényezett ajtó előtt, és megnyomtam a csengő apró gombját.

Nagy némaság vett körül, és restelltük megzavarni ezt a majdhogynem templomi csendet csupán azért, hogy elmondjuk egymásnak benyomásainkat és azt a gondolatot, amely mindkettőnkben egyszerre támadt fel, és teljesen azonos volt: mi lesz, ha most kinyílik az ajtó, és az eleven Lenint pillantjuk meg a küszöbön, vagyis inkább Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaját? Arcán a kezdődő bazedovkór egyelőre alig észrevehető jelei: enyhén dülledt szempár és súlyos, széles áll. Simán hátrafésült

M. Manyizer: Lenin (gipsz 1940)

haja tarkóján kis kontyba van csavarva, és afféle egyszerű háziruhát visel, amilyet az orosz tanítónők hordtak akkoriban: fehér blúzt, széles kantáros szövetszoknyát, lábán pedig magas szárú, gombos cipőt vagy szövettopánt.

Az ajtó kinyílt, és egy divatos szemüveget viselő, fiatal francia hölgy, a múzeum munkatársa beljebb invitált bennünket. Ezt a lakást sokszor leírták már, jóllehet mint múzeumnak semmi más érdekessége nincs, csak az, hogy éppen itt lakott Lenin. A falakon a párizsi előadásait hirdető, közismert plakátok fotókópiái, fényképek, grafikonok.

„A lakás, noha parányi volt, mégsem látszott szűknek — így emlékszik rá vissza Ludvinszkaja —, mert mindig példás rend uralkodott benne . . . Lenin kis családjának életmódja rejtély volt a párizsi kispolgárok számára. Végtelen szerénység és ideális tisztaság. Töméntelen látogató — és soha semmi lárma, semmi felfordulás."

Itt, ebben a lakásban élte át Lenin az emigráció legnehezebb éveit. „Iljics mindig rossz érzéssel emlékezett vissza rájuk — írja Krupszkaja. — Később mondogatta: „Mi az ördögnek kellett nekünk Párizsba költöznünk?" Nem az ördög, hanem az vitt oda, hogy az emigránsélet központjában folytassuk a harcot a marxizmusért, a leninizmusért,

MAKSZIM GORKIJ

BŰNÖS ÁLOM

(Részlet A kán meg a fia című kötetből)

Kis padlásszoba. Világos, meleg és sivár. Egy széken ülök, előttem vastag könyv, nagy, mulatságos betűkkel, szemben velem a nagyapám rőt, haragos arca. Megkérdezem tőle, mit jelent az, hogy „boldog ember, ki nem jár a gonoszok tanácsán"? Ki ez? Nem Jakov bácsi?

— Tökfilkó! — mondja a nagyapám. De nem magyarázza meg, ki a tökfilkó: a boldog ember-e, vagy Jakov bácsi?

— Fajankó! — szólt ismét nagyapám, s remeg a szakálla. Fajankó? Ez már én vagyok — tehát úgy látszik, a tökfilkó is én vagyok. Ezt a következtetést cseppet sem érzem sértőnek, s miközben kántálva olvasom tovább, hogy: „... és a bűnösök útján meg nem áll“, körmömmel viaszcseppeket kaparok le a könyv lapjáról. Nyílik az ajtó, és nagyanyám lép be a szobába.

— Apa! — mondja. — Valami külföldi tábornok érkezett, téged keres.

— Micsoda-a? — Nagyapám lassan felemelkedik ültéből, szemét komikusán az ajtóra mereszti. Magas férfi áll az ajtóban, fején aranyzsinóros háromszegletű kalap, rövid vörös kaftánján ugyancsak vörös, óriási gombok díszelegnek, lábán térdén felüli harisnya és kis cipő, gyönyörű csatokkal. Szigorú és zord arcán lefelé görbülő, hosszú, vörös orr, s az orra hegyén dudor.

— Isten hozta, méltsás uram ... P-parancsoljon helyet fo-foglalni — szól nagyapám sápadtan, egész testében reszketve, és mulatságosan sürög-forog a szobában. A tábornok nevet, nagyanyám is nevet, nagyapám csak a szemét mereszti s én felismerem anyámat. Megbántva érzem magam és félek. ______

Mama! — kiáltom, — tessék ezeket levetni!

Anyám még harsányabban nevet, majd egyszerre fenyegetően így szól:

— Ha ezentúl is rosszalkodói, és nem fogsz jól tanulni, katonának adlak. Te fogod megtölteni az ágyúkat, és ott ülsz az ágyún lovaglóülésben, amikor elsütik!

Félek ezektől az átkozott ágyúktól; amikor a katonai táborokban elsütnek egy-egy ilyen ágyút, még az ablaktáblák is megreszketnek rémületükben, s ilyenkor az az érzésem, hogy ha még egyet lőnek, meghasad a föld, és elnyeli a házunkat. De mégis bánt, hogy anyám, aki mindig olyan szigorú és szép, most ilyen csúnya és nevetséges. Nincs benne most semmi, amitől megijedhetnék, de anynyi minden, ami nem tetszik nekem: főleg ezek a gombok — soha életemben nem láttam még ilyen utálatos, hatalmas gombokat.

Vesse le mama, ez csúnya — könyörgöm.

Te kis csacsi! — nevet anyám. — Most van

a karácsonyi ünnepkör, azért öltöztem ebbe a maskarába, de holnap megint olyan leszek, mint máskor.

Csakhogy én azt akarom, hogy máris olyan legyen, mint máskor, és megint csak azt kiáltom, most már haragosan, hogy vetkőzzön le. Anyám nevet. Ekkor felpattanok a székről, megragadom az egyik gombot vörös kaftánján és leszakítom, miközben tombolva ordítozom és sírok.

— Ah, te tacskó! — Az első pofon még nem fékezi meg indulataimat, de még néhány nyakleves, s én ott találom magam szepegve a sarokban. Itt aztán egyedül maradok, mert mindenki elmegy hazulról; a lámpát is eloltják, és kívülről rám zárják az ajtót. Sötét van, félek. Abbahagyom a sírást és fülelek, hogy zajonganak odalent. Folyik a tánc, szól a zene, felhallatszik a kacagás. Szemem előtt óriási fekete folt lebeg, s a falakon fel-felizzó aranyos szikrák ugrándoznak. Aztán elalszom.

Most egy álomra emlékszem vissza, egyikére azoknak a lelket cirógató, szép álmoknak, amelyeket soha nem felejt el az ember. Talán helyesebb volna, ha csak pontokat tehetnénk ide, és nem szavakkal írnám le ezt az álmot. Csakhogy nekem célom van; kissé különös, kissé fantasztikus és talán elérhetetlen célom — egyszerűbben szólva: olyan célom, amilyet csak egy őrült és beteg ember tűzhet maga elé. De akárhogy is — a lényeg az, hogy ez a cél lehetetlenné tesz bármiféle hallgatást.

Tárva-nyitva van a kis ablak, s a kertből beárad a szobába az orgonabokrok és almafák susogása és illata. Az ágyamban fekszem, s igyekszem megszámlálni, hány csillag van az égboltnak azon a kis darabkáján, amely bekandikál az ablSkon.