Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-25 / 4. szám
A csehszlovákiai fiatal magyar népdalénekesek első országos vetélkedőjének második helyezettje: Kovács Lajos. Az Ipoly menti palóc községben. Kalondán született. Édesapja úgynevezett falusi nótafa, tőle tanulta meg szeretni a népdalt, a szép muzsikát. A Komensky egyetem bölcsészhallgatója volt Pozsonyban, amikor megalakult az Ifjú S.zívek együttese. Itt énekelt az énekkarban egészen acrdig, míg a civilruhát zöld egyenruhával váltotta fel. Azután végigénekelte a katonaságot. Bevonuláskor a Katonai Művészegyüttesbe jelentkezett. A kottát még nem ismerte, de lírai, mély basszusa komoly ígéretet jelentett. Felvették. Itt kijárta a kóruséneklés iskoláját, színpadi rutinra tett szert, és mint szólista is egyre gyakrab-ÜSPÄRNAHUZAT KÖRÜL hattam szó nélkül. Másnap beállítottam vele a tisztítóba. A főnöknő szolgálaton kívül volt, s a kiszolgáló fiatal kislány sajnálattal közölte, hogy ő nem vehet át reklamációt, jöjjek holnap tíz órakor. Elmentem. A főnöknő szemrebbenés nélkül átvette a huzatot. Ügy látszik, nem én voltam az egyedüli reklamáló. — Tíz nap múlva megjavítva átveheti — jegyezte meg közömbösen. Két hét múlva elő is került a kis csomag. Rögtön kinyitottam. Am meglepődve vettem tudomásul, hogy a huzat éppen olyan rongyos, mint két héttel ezelőtt! Na lám, jó hogy itt néztem meg, megtakarítottam vele egy utat... A főnöknő mindjárt jegyzőkönyvbe vette a párnahuzattal kapcsolatos legfontosabb adatokat. Majd tudtomra adta. hogy egy hónapon belül értesítenek a huzat sorsáról. Vártam türelmesen. A harmincadik napon valóban megjött az értesítés, ezzel a szöveggel: „A párnahuzat miatt szíveskedjen megjelenni az Eperjesi úton levő mosoda reklamációs osztályán.“ Nem nagyon örültem meg az értesítésnek, mert ebbe a mosodába eljutni nagyon körülményes. Dehát üsse kő, rászánom azt az időt... Elmentem és vissza is jöttem anélkül, hogy valamit intéztem volna. A reklamációs részleg egyetlen dolgozója éppen gyűlésen volt! Nagy nehezen még egyszer szakítottam rá időt, gondolva, hátha most szerencsém lesz. Sajnos, megint nem volt. De most még azt sem tudtam meg, hogy hol volt az alkalmazott. Ekkor már a pokol mélységes fenekére kívántam az egész párnahuzatot. Ha azt az időt, amit miatta már fölöslegesen eltöltöttem, hasznos munkára forditom, akár egy tucat új párnahuzatot vehettem volna. Dehát nem tartozom azok közé, akik hamar feladják a harcot — most már azért sem! — így harmadszor is elmentem. S csodálkozz világ — ott találtam a szolgálatost! Az ősz hajú néni egy csomó párnahuzatot tett elém: Kovács Lajos és Farkas korrepetitor gyakorlás közben ban léphetett a közönség elé. A katonai együttestől a leszerelés utón sem vált meg. A Katonai Művészegyüttessel bejárta fél Európát, énekelt népdalt, műdalt, operaóriót... Munkahelyén, a KME gyakorlótermében kerestem fel, ahol éppen Verdi Don Carlos című operájából Fülöp király áriáját próbálta. Öblösen szárnyaló, meleg basszusa még a csukott ablakokat is megrengette. A próba végén hamarosan a népdalénekesek vetélkedőjére terelődött a szó. — Tudom, hogy egy kicsit „kilógtam“ a mezőnyből — mondja Kovács Lajos —, de a meghirdetett feltételekben nem szerepelt az, hogy hivatásos énekes nem jelentkezhet, és a korhatár sem volt feltüntetve. Olyan kevés lehetőségem adódik magyar közönség előtt magyar népdalokat énekelni, hogy minden kínálkozó alkalmat megragadok. Sajnos nincs fórum, egy hivatalos menedzser, aki a hazai magyar énekeseket nyilvántartaná, egy mozgékony csoportot létesítene s esetenként szerepeltetné. Mennyi új, szebbnél szebb kultúrházat avatnak fel a magyarlakta vidékeken, ahol a megnyitás alkalmával és máskor is elszórakoztatnák a közönséget. A másik lehetőség: egy magyarázó kísérőszöveggel összekapcsolt műsor keretében, mondjuk Népdaltól az áriáig — címen, nevelőhatású hangversenyeket iktathatnának programjukba, s így megismertetnék, megkedveltetnék a falu apraja-nagyjával az egyes zenei műfajokat ... — Szerepelt már magyar közönség előtt a vetélkedő döntője óta? — Még nem. Ezért mondtam el egy szuszra mindazt, ami már régen kikivánkozott belőlem. Hátha valaki az illetékesek közül elolvassa és magáévá teszi a dolgot. — Úgy tudom, énekelni tanul. Mióta képezi rendszeresen a hangját? — öt évvel ezelőtt, amikor a katonaságnál leszereltem, szerettem volna esti tagozatosnak jelentkezni a Zeneakadémián. Nem volt szerencsém, abban az esztendőben törülték ezt a lehetőséget, így 1964 óta magánórákat veszek Franjo Hvastija énektanárnól, a bratislavai Operaház magánénekesénél. Nagyon sokat köszönhetek neki. Kedvelt zeneszerzői? — Verdi áll hozzám a legközelebb. Túlfűtött szenvedélyt igénylő áriáit éneklem a legszívesebben, de szeretem Mozartot, Rimszkij-Korszakovot, Muszorgszkijt, Csajkovszkijt... és a nagy zeneszerzők alkotásai mellett a népdalt. A népdalok tisztasága, nemes egyszerűsége arra serkent, hogy tolmácsolásuknál minél tökéletesebben kifejezésre juttassam a dallam szépségét. Mit csinál, amikor nem énekel? — Olvasok, moziba, színházba járok, gombot varrók az ingedre, kabátomra, nadrágot vasalok .. . szívesen meghallgatom a jó tánczenét, szeretek táncolni is ... és ha két-három szabadnapom van egyszerre, akkor hazamegyek a falumba, édesapámhoz ... — Milyen terveket szeretne valóra váltani az új esztendőben? — Terveim vannak, megvalósításukhoz azonban az én igyekezetem nem elég. Mégis bízom benne, hogy sikerül, a már említett mozgékony kultúrcsoport létrehívása és a másik vágyam? .. . Nagyon boldog lennék, ha leszerződtetnének valamelyik hazai operaegyüttesnél. J. M. — Tessék, válassza ki azt, amelyiknek mintája legjobban illik a többihez! — Olyan szolgálatkész, kedves volt, hogy egy pillanatra még a haragom is elszállt. Sajnos, csak egy pillanatra, mert alighogy kiválasztottam a megfelelő mintát, egy szerény megjegyzés csúszott ki a számon. — Ezek nagy párnahuzatok, az enyém pedig kicsi volt... — Az már más! Kicsi helyébe nem adhatunk nagyot. Ez csak természetes. Hozza el a méretet, s mi megfelelő nagyságúra elkészítjük. Hogy még egyszer jöjjek a méretekkel? Azt már nem! Inkább tartsa meg magának a huzatot! — gondoltam. De azért mégis elvittem. A néni megnyugtatott, a kész huzatot majd kiküldi a tisztítóba, nem kell ide jönnöm érte. S még biztatott, most már hamar elkészül, mert szabadságra akar menni, s ezt előbb elintézi. Ez július vége felé történt. Azóta már számtalanszor voltam a Nedbal utcai tisztítóban, de az én párnahuzatom még mindig nem érkezett meg... A főnöknő azt tanácsolta, személyesen nézzek utána az Eperjesi utcán, miért nem küldik már. De ehhez már nem volt kedvem, sem idegeim ... Tegnap azonban sikerült telefonon beszélnem a reklamációs részleg dolgozójával. A fél év alatt ez volt az első eset, amikor telefonon megtaláltam! Hosszú percekig tartott, amig az iratok közül kikereste a párnahuzat-ügyet. Aztán szívélyesen közölte, hogy ő még július 29-én kiküldte a tisztítóba. Ott keressem... Kereshettem, még a mai napig sem tudják, hol akadt el útközben! A párnahuzatról már régen lemondtam, viszont annál jobban bosszant az a tudat, hogy felelőtlen emberek, nemcsak hogy így ellopják a dolgozó nő idejét — ahelyett, hogy a fehérnemű mosással időt takarítanának meg számára — hanem még az Idegeit is felőrlik. Ilyen szolgáltatásra nincs szüksége a dolgozó nőnek, de azt hiszem, az országnak sem a lelkiismeretlen, felelőtlen — ingyen szedő „dolgozókra“! Zs. S.