Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-08-24 / 34. szám

az útra. Attól nem tartott, hogy a farakás felkelti az ellenség gyanúját. Így van ez minden hegyi faluban, nincs benne semmi szokatlan. Kívülről nem is lehetett látni a pince ablakát.

öten voltak odalenn. A pásztorral meg a feleségével már előzőleg megállapodtak. Szükség esetén az asszony visz hírt a többieknek, esetleg a kis Milka.

Az aknavető hamarosan elhallgatott.

— Itt vannak, — jelentette Pavol az ablak mellől.

Lassan jöttek, előreszegzett géppisztollyal, hatan. Rohamsisakjukat mélyen a fejükbe nyomták, az út közepén haladtak, csizmás lábuk gyúrta a lágy sarat, egy szót nem ejtettek, csak a fejüket forgatták, mintha szimatolnának. Nyomukban másik csoport. Kovács Gyuri megszámlálta őket.

— Nyolcán vannak, — suttogta és szeme lobbot vetett.

Az öt ember a pincében mozdulatlanná dermedt. Ketten az ablaknál, a réseken keresztül lesik az utat, hárman a fahasábokkal álcázott ajtónál hallgatóznak.

— Partizánok, ja? — hangzik egy sipító hang közvetlenül a pásztoriak ablaka alatt csehül, s utána német szavak.

Az emberek a pincében feszülten figyelnek.

— Hát mi lesz, vannak itt partizánok? — hallani ismét az előbbi hangot.

— Hogyan lennének, már régen elmentek az erdőbe, — üti meg fülüket a pásztorné válasza.

Ja? A faluban sincsenek?

Rég elmentek már a hegyek közé, — szólal meg most a pásztor, — egy szál se maradt belőlük a faluban.

A pitvar felől csizmás léptek zaja hallatszott, az a katona, aki valamit tudott csehül, még feltett egy-két kérdést, tejet kért, a katonák németül néhány szót váltottak egymással, aztán elmentek.

A legények az ablaknál tovább figyelték az utat. Miután az első előőrsök tovább haladtak felfelé a faluba, hirtelen gépzúgás hallatszott. Kis teherautó közeledett, aknavetőt húzott maga után, de a kocsikasba nem lehetett belátni, ponyva takarta. Az autó zötyögve, lassan közeledett, nem állt meg a pásztoriak előtt. Nemsokára újabb fegyveres csoport jött. Tizenketten voltak. Ök is tovább ballagtak felfelé az úton, a faluba. A menetet kis személygépkocsi zárta le, négyen ültek benne. Az ablakon keresztül látni lehetett egy könnyű gépfegyver csövét.

/''N end lett megint. A legények vártak egy ideig, míg megbizonyosodtak felőle, tiszta-e a levegő s a pásztor leszólt, hogy a felesége már elment az üzenettel.

— Gyuri, — fordult hátra Pavol és szemében aggodalom tükröződött.

Mi baj, Palo?

Azok a gépkocsik ...

Ne félj, majd vigyázunk rájuk. Biztosra megyünk, semmi körülmények között sem szabad kereket oldaniuk. Hisz te is tudod, csak ezen az úton jöhetnek vissza.

Pavol némán bólintott.

Az aknák javarészt a kertekben robbantak, csak az egyik csapott be Putyeráék magtára előtt és elvitte az épület sarkát. Az aknatűz után a falu ban megint csend lett.

A teherautó a szövetkezet előtt állt meg, közel a templomhoz. Néhány fegyveres szállt le róla, de látni lehetett, hogy páran még a ponyva alatt maradtak. A templom előtt fékezett le a személykocsi is, utasai közül ketten szálltak ki, a másik kettő a géppuskát őrizte.

Háromfelé széledtek a katonák, amerre az utak vezettek. Az egyik csoport felfelé indult. Cabánné házához, a másik a hídhoz, amelynek közelében Putyeráék pincéjéből Tokos és emberei vigyázták az ellenséget, a harmadik osztag betolakodott a szövetkezetbe, néhányan a templom közelében álló udvarokra, házakba nyitottak be. Partizánokat kerestek, de mindenütt egybehangzó választ kaptak a kérdésükbe:

— Egy sincs a faluban, régen elmentek a hegyek közé.

A németek lassanként hinni kezdtek a lakosoknak. Az aknatűzre nem válaszolt senki. Sehonnét egy lövés sem dördült. A falu békés, nyugodt képet mutat, gyanús alakot nem látni. Amikor egy hónapja itt jártak, a partizánok keményen ellenálltak, makacs tűzharcot vívtak, három házat fel kellett perzselni, öt gyanús férfit agyonlőttek, másik tizenkettőt elfogtak és magukkal vittek.

Vagy fél óra múlva a németek majdnem valamennyien a szövetkezet ivójában gyűltek össze, leültek az asztalokhoz, italt rendeltek. Az autók mellett alig hat-hér ember maradt. Éberen őrködtek, a szemerkélő esőben is kitartottak a helyükön. Matej a szövetkezet pincéjéből minden mozdulatukat ügyelte, látta, hogy időnként váltogatják egymást. A söntésből katonák jöttek ki, hogy felváltsák szomjas társaikat.

— Csak igyatok, — dörmögte Matej az orra alatt, szeme elégedetten csillogott.

Felülről lábdobogás, szaggatott, tompa német beszéd, ajtócsikorgás, széktologatás hallatszott.

— Ügy megy minden, akár a parancsolat, — súgta a bíró fülébe Ondrej, aki legközelebb állt hozzá.

— Majd meglátjuk. Azok az autók nem tetszenek nekem. A ponyva alatt biztosan nehéz gépfegyverek vannak. Csak ne állnának olyan meszsze, közvetlenül a templom sarkánál. Még beveszik magukat oda. Akkor aztán a Tokos nem sok hasznát veszi a géppuskájának. Legföljebb, ha a Kovács Gyuri hátba támadná őket. Mihelyt kimennek a kocsmából, valamelyikünknek el kell szaladni hozzá, hogy értesítse.

A szőke francia figyelmesen hallgatta Matejt, megértette majd minden szavát. Hozzálépett, s mutatóujjával a mellére bökött:

— Moi, c’est moi, qui... én, majd én, bíró, — magyarázta buzgón, suttogva, és elnyelve az „r“-eket.

— Jól van, André, készülj. Minden attól függ, hogy eljutsz-e Kovácsékhoz a pásztoriakba.

Nehéz, feszült várakozással terhes pillanatok következtek. A németek nem és nem akarnak elmenni a kocsmából. Hallani a szavukat föntről, még vagy négyen vannak az ivóban. A többiek, úgy látszik már összegyűltek, lehetnek legalább harmincán. Végre. Nyikordul az ajtó, jönnek ki az utolsók is. Odafönn csend van.

Matej nézi a négy németet, ahogy az autók felé mennek, jókedvűn, kissé kapatosán, egyikük vékony pálcával veregeti a csizmaszárát, végigj ártatja tekintetét az embereken.

A csapos kopog a csapóajtón, kissé megemeli. Matej sebtében egy-két szót vált vele, és a francia már kapaszkodik is ki a pincéből, hajlott háttal, megnyújtott léptekkel halad végig a söntésen, keresztülmegy a bolton, onnét az udvarra. Elsurran a fahasábok mellett és már nyomát se látni. Amikor a harmadik kertben jár, a pásztoriak felé sietve, felugatnak a bíró gépfegyverei. André szeme kerekre tágul az örömtől, szorosabban fogja a géppisztolyt és fut az alvég felé.

Matej jól célzott. Alig szólalt meg a fegyvere, a híd felől, Putyeráék pincéjéből dühösen kattogni kezdett Tokos géppuskája is.

A német járművek körül nagy zűrzavar támadt. A katonák közül többen már az első lövések nyomán elestek, de a többiek tüstént a földre vetették magukat és bármilyen válságos is volt a helyzetük, igyekeztek fedezéket, védekező állást keresni. A templom felé kúsztak és nemsokára viszonozták a tüzelést.

Matej gépfegyverével Végigpásztázta a teherautó ponyváját is, bár nem tudta, nem láthatta, mi történik a rejtekében. Két németnek mégis

sikerült a kerekek mögé bújva feltépnie a kocsikas jobboldali borítását és kihúzni belőle két nehéz gépfegyvert. Egyikük azonban holtan maradt az aptó mellett.

Tokos a híd felől kiadósán segített Matejéknak, amíg csak a németek vissza nem vonultak a templom sarka mögül. A bíró feltevése tehát beigazolódott. Az ellenség védve volt a tüzelésük elől. A tér baloldalán csak három ház áll, géppisztolyokkal nehéz volna nyílt arcot kezdeni a németek géppuskája ellen, hisz a deszkafalak alig nyújtanak némi védelmet. A német autókat azonban így is sakkban tartják.

— Kár a Tokos gépfegyveréért, hogy a fene vinné, — káromkodott Matej dühösen. — De talán felismeri a helyzetet és kimászik a pincéből. A temető mellett túloldalt megkerülheti a templomot és egyesülhet Kovácsékkal.

Leadott még egy sorozatot, aztán a fegyvere elhallgatott. Nem lőttek a németek sem. Egy ideig csend volt, de hamarosan a templom mögül vad gépfegyverkattogás hallatszott, szóltak a géppisztolyok is, a németek hanyatt-homlok rohantak keresztül az úton a baloldali házak felé, ahol a géppisztolyosok vártak rájuk.

— Tokos lő a templom mögül! — jelentette Ondrej.

— Tokos meg Kovács. Ellátják a bajukat. Derék gyerek az André.

Mihelyt a németek közelebb értek a faházakhoz, lövöldözni kezdtek rájuk az ott elrejtőzött fegyveresek, a három oldalról záporozó tüzelés lehetetlenné tett minden menekülést.

Amikor véget ért a csata s az emberek a templomtéren találkoztak, hirtelen észrevették, hogy Tokos és André hiányzik. Nem jöttek még meg a Cabánné házában megbújt partizánok sem, de ők nem is tudhatták, hogy már vége a harcnak.

— Mind a ketten egy német után futottak a Cabánné viskója felé, — mondta az egyik ember.

— Mi az, megszökött valaki? — kérdezte nyugtalanul Matej.

— Beugrott a kertbe, lőttünk utána, de nem tudom, ott maradt-e.

— Nincs ott, — szólt közbe egy másik, — láttam, hogy a csűrök mögött az erdők felé futott. Öt kergette Tokos meg André.

E pillanatban a felvég felől, Cabánné házától balra rövid géppisztolysorozat hallatszott. Egyenesen arrafelé rohantak, a kerteken keresztül, bokáig süppedve a felázott földbe.

Tokost egy körtefa tövében találták, súlyos sebbel. A hegyoldal felé mutatott, halkan suttogta: André. Ekkor egyetlen lövés dördült, valahol a Cabánék kertje táján.

Odanéztek — a zömök Tokár Jozsó rohant hegynek fel, puskával a kezében.

Rákiáltottak. Hátrafordult, integetett, de futott tovább. Mihelyt az első fenyőfához ért, szürke egyenruhát rántott ki mögüle, a tehetetlen test kétszer is megfordult, ahogy lefelé gurult a lejtőn. Jozsó rámutatott:

— Megvan!

Matej bíró, Kovács Gyuri, Ondrej és még vagy öten hozzásiettek, de amikor átugrottak a hegyoldalról lefolyó éren, megdöbbenve álltak meg néhány a galagonya- és kökénybokor mellett. André hosszan elnyúlt teste feküdt az érparton, a nedves földre borulva, holtan, kinyújtott keze görcsösen szorongatta a géppisztolyt. Szőke hajára csendesen hullott az eső. Megálltak mellette, Tokár Jozsó is odajött.

— Láttam, amikor elesett, — mondta komoran, — amikor hallottam a tüzelést a csűr mögül és láttam, hogy fut a német, visszamentem a puskámért. Más fegyverrel hiába lőttem volna rá. Remélem, az utolsó volt.

— Az utolsó, — bólintott Matej, s lehajtotta fejét. Esett, hallgatott a falu. A zsindelytetők résein, a kéményekből füst szivárgott, lefelé szállt, elterült a kertekben, belekapaszkodott a fák ágaiba, szürke gyászlepelként lapult a földhöz.

A templom tornyában ismét megszólalt a kisharang.

A legények karjukra emelték André halott testét, Cabánné házába vitték. Az asszony a csűrkapuqál várta őket, könnyes szemmel, magába roskadtan, vállára vetett kendővel, vacogva a hidegtől.

— Jaj, én fiatal franciám, kedves, fiatal franciám, — sírt fel a halott sáros, maszatos arcát látva.

Előre sietett, a pitvarban egymás mellé állított két lócát, a bádogkeretes tükröt lekapta a falról, a kredencbe rakta.

— Mondjátok meg nekem, — fordult Cabánné a férfiakhoz, amikor Andrét már kiterítették a lócán, — miért jött ide ez az ember? Benneteket megértlek, de neki ez a föld nem volt a hazája. Miért harcolt?

A férfiak egymásra néztek.

Cabánné ráncos arcán végigperegtek a könnyek.