Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-08-17 / 33. szám
Vacsoráztunk. — Szeretsz, drágám? — Kérdezte a nő. — Szeretlek — mondta a férfi. — Te vagy nekem a legdrágább ezen a földön. Te vagy a boldogságom, az életem értelme. Megszakítás nélkül néztem a televíziót, míg a teát töltöttem a férjemnek, akkor is. A televízióban a szerelmesek átültek a heverőre. A férjem szeme is a képernyőn volt, miközben a mustárba mártogatta a virslit. Mozdulatai, mint a holdkórosé. Még egy másodperc töredékére sem vette le szemét a turbékoló párról. A készülék egyszeresük recsegni kezdett. Valami percent benne, a képernyő egyet villant, majd újra megvilágosodott. Már-már reménykedni kezdtünk, de a szoba sötétségbe borult. A képernyő olyan fekete és komor lett, mint a sötét éjszaka. Férjem, a tapasztalt szakember, aki a technika minden ágazatában otthon érzi magát, kopogtatni kezdte a készüléket. A fizioterápiai eljárás nem használt. A televízió visszavonhatatlanul, végérvényesen elromlott. — Hát ennek vége — a férjem mégis fontosnak tartotta, hogy kimondja a végső diagnózist. — Igen —- jegyeztem meg. — Előbb vagy utóbb erre is sor kerül. Aztán csend lett, mert már nem hallatszott a szerelmespár turbékolása. Némán fejeztük be a vacsorát, mert mióta a házunkban televízió van, szigorúan betartottuk azt az illemszabályt, hogy: evés közben nem szabad beszélnil RENATA MORITZ Leszedtem az asztalt, s újra leültem. Foteljeink nem egymással szemben, hanem egymás mellett állanak, mert különben nem tudnánk a televíziót nézni. De most a televízió hallgatott. — Talán meg kellene fordítanunk a fotelokat — mondtam. — Hiszen már a képernyőn nem látunk semmit. Aztán újra csend lett. Az óra mutatója még csak fél kilencen állt, korán volt aludni menni. Ilyenkor még másfél órán át a tévét néztük. Eszembe jutott, hogy talán néhány kisebb holmit kimoshatnék, de ha már az ember megszokta, hogy este nyolctól tízig a televíziót nézze, nem váltja fel olyan könnyen a kismosással. Háromnegyed kilenckor a férjem bizonytalanul megszólalt. —- Valamit olvashatnánk? Lelkiismeretesen törtük a fejünket, milyen könyvet is kellene elővennünk. De egy sem jutott eszünkbe. Igazat szólva, elszoktunk az olvasástól. Pontosan kilenckor azt kérdezte a férjem: Mit csinált ma a kicsi? — Minden rendben van — nyugtattam meg. — Amikor a bölcsödéből hazahoztam, bilire ült, majd kezet mosott, vacsorázott és elvittem aludni. — Akkor rendben — felelte. Fél tízkor megkérdezte, lehet-e ilyenkor tévéjavítót hívni? — Nem zavarhatjuk, — mondtam. — Biztosan nézi a tévét. — Biztosan — felelte dühösen a férjem. — Neki jó, ha kell, öt perc alatt megjavítja a tévéjét, s mindig végignézheti az adást. Tízig hallgattunk. Ásítottam. — Már ideje, hogy aludni menjünk mondtam. — Jó — bólintott a férjem és engedelmesen ásított ő is. Sokáig nem tudtam elaludni. A tévéjáték nem ment ki a fejemből. — Mit gondolsz — kérdeztem halkan a férjemtől, s gyöngéden végigsimítottam a haján. — Hogyan végződhetett tulajdonképpen a két szerelmes története? — Honnan tudjam? — dörmögte idegesen a férjem. — Éppen akkor kellett annak a tévének elromlanial Ez életi Jó éjszakát! arignan abbéhoz illett harcias neve. Magas, szikár pap volt, vakbuzgó, mindig túlfűtött, de becsületes lélek. Hite mindenben rendíthetetlen, nem ismerte az ingadozást. Ügy érezte: ismeri az ő Urát, érti terveit, akaratát, szándékát. Amikor nagy léptekkel sétált kis vidéki plébániája kertjében, néha-néha feltámadt benne a kérdés: „Ezt vajon miért tetted, Istenem?“ És makacsul kereste a választ, gondolatban elfoglalta az Úr helyét, s végül majdnem mindig megtalálta a feleletet. Nem tartozott azok közé, akik a jámbor alázat áhítatában így suttognak: „Kifürkészhetetlen a te akaratod, Uram!“ ö ezt gondolta: „Isten szolgája vagyok, tudnom kell, mit miért tesz, és ha nem tudom, ki kell találnom.“ Ügy érezte — a világot tökéletes és csodálatos logikával teremtette az Űr. Minden „miért“-nek megfelel egy „azért“. A hajnalok rendeltetése, hogy vidámmá tegyék az ébredést, a nappaloké, hogy érleljék a vetést, az esőké, hogy megöntözzék azt, az esték előkészítenek az álomra, és a sötét éjszakák azért vannak, hogy aludjunk. A négy évszak tökéletesen kielégíti mindazt, amit a föld művelése megkíván; és az abbéban soha nem támadt olyan gyanú, hogy a természetnek nincsen semmilyen szándéka — ellenkezőleg: ami él, az mind-mind évszázadok, égtájak és az anyag kemény feltételeihez igazodik. De az asszonyt gyűlölte; öntudatlanul gyűlölte, és ösztönösen megvetette. Gyakran elismételte Krisztus szavait: „Asszony, mi dolgom lehet véled?“ Marignan abbé magában hozzátette: „Mintha maga az Űr is elégedetlen lett volna ezzel a művével!“ Az asszonyt 6 valóban annak a tizenkétszeresen tisztátalan gyermeknek tartotta, akiről a költő beszélt. A kísértő volt, aki az első férfit megrontotta, és aki azóta is folytatja kárhozatba vivő munkáját — gyenge, veszélyes, titokzatosan izgató lény. De az elkárhozó asszonyi testnél is jobban gyűlölte szerető lelkűket. Gyakran érezte feléje áramló gyengédségüket, és bár tudta, hogy ő megtámadhatatlan, végképp felizgatta a bennük remegő, örökös szomjúság, hogy szerethessenek. Ügy hitte — Isten csak azért teremtette az aszszonyt, hogy kísértésbe vigye és próbára tegye a férfit. Védekező óvatossággal szabad csak közeledni hozzá, félni kell tőle, akár a csapdától. És úgy látta — a férfi felé tárt asszonyi kar és nyitott ajak valóban csapdára emlékeztet. Csak az apácákkal volt elnéző, fogadalmuk ártalmatlanná tette őket; de azért velük is keményen bánt, mert érezte, hogy még az ő megláncolt, alázatos szívük mélyén is kiolthatatlanul él az az örök gyöngédség, mely hozzá, a paphoz is elér. A tekintetükben érezté ezt, mely az áhítattól párásabb, mint a szerzetesek tekintete, a rajongó felindultságukban, melybe nemük is belekeveredett, Krisztushoz szárnyaló szerelmükben, mely asszonyi szerelem volt, a test szerelme; jól érezte ezt az átkozott gyengédséget még az engedelmességükben is, a hangjuk lágyságában, amikor vele beszéltek, a lesütött szemükben és a lemondó könnyeikben, ha nyersen megfeddte őket. Ha a zárda kapuin kijutott, megrázta reverendáját, majd olyan nagyokat lépett, mintha csak valamilyen veszedelem elől menekülne. Volt egy unokahúga, aki anyjával egy közeli 01Щ1 Duxi kutya volt, a mi kutyánk. Nem valami fajtiszta példány, csak közönséges korcs, amilyen nagyon sok szaladgál a világon. Sárgaszőrű, lógó nagyfülű, erős lábú. Talán annyiban tűnt ki hasonló négylábú társai közül, hogy rendkívül nagy és hűséges szemei voltak. Soha nem láttam azóta sem olyan hűséges szemeket! Duxlt mi gyerekek imádtuk, nekünk ez a sárgaszőrű, közönséges korcs gyönyörű volt. Eltűrte, ha a hátára ültünk, ha kis játékszekerünkbe fogtuk ló helyett, tűrte, ha nagy lógó fülét cibáltuk, versenyt futott velünk. Duxi volt a leghűségesebb játszótársunk. Apám is szerette. Ö különben is nagy állatbarát volt Duxira mégis kimondta a halálos ítéletet. Nem könnyen tette, tudom, csak a szomszédok állandó unszolására, mert volt Duxinak sajnos egy nagy hibája is. Rászokott a szomszédok szárnyasaira és erről semmi fenyítéssel nem lehetett leszoktatni. Próbálta pedig apáml Először megkötve tartotta napokig, de hiába. Ahogy elengedte, Duxi ismét visszaesett hibájába. Aztán azt tette apám, hogy megszagoltatta vele a megfogott csirkét (hogy tudja miért kap) és rettenetesen elverte. Ilyenkor Duxi vonítását a mi kétségbeesett ordításunk kísérte. Jobban sírtunk, mint amikor minket vertek meg. Ez a büntetés is hiábavaló volt különben. Duxi csökönyösen kitartott a csirkevadászat mellett. Nem az éhség hajtotta pedig. Dehogy! Nálunk a háziállatoknak igazán jó kosztjuk volt, de valami vadászszenvedély nem hagyta nyugodni. A mi szárnyasainkat sohase bántotta pedig, azt valahogy felfogta a kutyaeszével, hogy az tilos, de hogy a másé is tilos, azt nem tudta, vagy nem akarta megérteni. Apám már szégyellte, ha a szomszédok panaszt tettek Duxira. Szívesen megtérítette volna a kárt is, de a jó szomszédi viszonyra hivatkozva hallani se akartak róla. Annál szívósabban követelték, hogy Duxi pusztuljon. Apám végre, nehezen, de engedett. Elvégre csak nem lehet haragban a szomszédokkal egy kutya miatti Kimondta, hogy Duxinak pusztulnia kell I Egyik szomszéd örömmel vállalta magára a hóhér szerepét. Kárörvendve vigyorgott, amikor mi gyerekek őrült jajveszékelésbe kezdtünk, megtudva a hírt. Jól nevelt gyerekek voltunk, de akkor nem lehetett bírni velünk. Erőszakkal vittek be a házba, kulccsal zárva ránk az ajtót, hogy ne kísérjük jajveszékelve utolsó útjára Duxit. Ott sírtunk aztán kétségbeesve, míg meg nem hozták a hírt, hogy Duxinak már vége. — Kötéllel nagy követ kötöttem a nyakára, jól fejbevertem, míg el nem nyúlt, úgy dobtam be a folyóba. Soha az már fel nem éled! —- újságolta látható élvezettel a szomszéd. Szörnyűbbnek láttuk akkor őt egy igazi hóhérnál isi Azután két nap elmúlt. Mi, gyerekek már újra játszottunk, kicsit szomorúan ugyan, hiányzott a hűséges pajtás, Duxi. Megszoktuk, hogy
