Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-07-20 / 29. szám

Anna Seghers német szocialista írónő, a Német írószövetség elnöke, 1900-ban született. A fasizmus előretörése elől 1933-ban Franciaországba, majd Mexikóba emigrált. Antifasiszta regényeket ír, melyeket a realista ábrázolás jellemez. Regényei: A hetedik kereszt, A Sankt Barbara-i halászok felkelése, Űt az éjszakából, A holtak nem vénülnek, A bitófán csillog a fény stb. Elbeszélései külön kötetben jelentek meg. írói munkásságáért Nemzetközi Lenin Békedíiial tüntették ki.

Gyerekkorunkban minden nyáron együtt játszottunk, Susi meg én. Mert a szünidőt mindig Kronbachban töltöttem a szüleimmel. Susiék házában laktunk, a szárnyépületben. Az utolsó ház volt a főutcán, ablakai a lejtős rétre nyíltak, és a völgy mögött kezdődött az erdő. A világon mindennél szebb volt nekem ez a lejtős rét meg ez az erdő — egyetlen fenyősóv volt csak benne, a többi bükkös. Susi apja, Mangold gazda a fiával, Paullal együtt építette a házhoz az új szárnyat, amelyet minden tavasszal frissen kimeszeltek, és nyárra bérbe adtak. Igazi otthon volt ez a hely, de mindig csak rövid időre, amíg a nyári vakáció tartott,

Paul Mangold elébünk jött az állomásra apjával, néha még Frönzchent, az öccsét is magával hozta. Poggyászunkat felrakták a talicskára, amely ott különös vékony hangon csikordult meg.

A pompás fogadtatás után megindultunk fölfelé о faluba. Elég meredek volt az utca. És a kapuban Mangoldné várt bennünket lányával, Susival.

Susi félrehajtotta a fejét, örvendezve és kissé hamiskásan mosolygott. Izmos volt és karcsú, a haja barna, bőre napbarnított. Talán két évvel lehetett idősebb nálam. Emlékszem, előbb ment iskolába mint én. Meg kellett tanulnia a leckéjét, de a háztartásban és a veteménykertben is sokat kellett segítenie. Én meg Susinak segítettem — és eközben sokat tanultam —, hogy minél előbb játszhassunk; leszaladtunk a domboldalon a rétekre, a szöcskék a lábunk körül ugráltak, néha már augusztusban is nyílott az őszí kikerics. Egy kőből épített hídon üldögéltünk a patak felett, lábunkat a vízbe lógattuk. Susi haján valami csillogó fény játszott, lassan kioldottam a hajfonatát, a hajszálakat kerestem, amelyekből a csillogás árad, de csak barna és rőt és sárgás szálakat találtam. Susi végül összefogta a haját, és újra befonta. Most megint ott volt az a csillogás, a választékán és a két szemén. Akkor még nem fogtam fel, hogy milyen szép Susi, hogy milyen elbűvölően szép.

Pancsoltunk a vízben, szöcskéket fogtunk — a lepkefogáshoz nem volt kedvünk. Amikor közeledett a szünidő vége és az elutazás, mindketten sírtunk. Egy év múlva azután kezdődött minden elölről.

Később azán olyan idők következtek, amikor nem utaztunk már Kronbachba a szünidőben. Otthon maradtunk, vagy máshova mentünk.

Felnőtt voltam már, amikor egyszer megint kiutaztam a kisvonattal Kronbachba. Senki nem várt az állomáson. Egyedül Indultam felfelé a falu meredek utcáján. ,

A szárnyépületben most Paul Mangold, az idősebb fiú lakott a családjával. Anyja már meghalt. Apja újra meghózasodott. Frönzchenből esetlen, hosszú -komasz lett. Susi a férjével Franciaországba költözött, mesélte Paul. Ha itt marad, talán anyjuk nem halt volna meg oly hamar. Nagyon ragaszkodott Susihoz.

Megkérdeztem, boldog-e Susi. Mire Paul azt felelte:

— No igen, ahogy vesszük.

Kerülőúton, a réteken keresztül mentem vissza az állomásra. Látni akartam, nyílik-e már az őszi kikerics.

Az első világháború idején nem utaztunk el a szünidőben. A városok és falvak zsúfolva voltak katonákkal. Még Kronbach is. Ez idő tájt Mangold gazda söntésnek rendezte be a szárnyépületet. Mert a falu kocsmája már szűknek bizonyult. Az is, meg a Mangoldék ivója is eleinte csukaszürke német katonákkal, később meg kékesszürke megszállókkal volt tele.

Többnyire Susi szolgálta ki őket, mert anyja már akkoriban is gyöngélkedett. Apja vagy a bátyja a söntés mögött őrködött.

— Ez aztán a szép lányi Micsoda szépségI — mondogatták egymásnak a vendégek. De soha hozzá nem nyúltak, nem is igen nevettek a jelenlétében, inkább csak ámulva nézték.

Egy fiatal katona — viszonylag későn érkezett, és most járt itt első ízben — elnézte a lány sima, barna karját, mikor a poharat elébe tette. A fiatal katona felnézett Susira, látta a száját, sűrű szempilláját, domború homlokát. Félt, hogy mindjárt elmegy az asztaltól, és megragadta a karját. Susi ránézett, mire ő álmélkodva elengedte. Másnap este ismét megjelent, és harmadnap is.

A lány nem mosolygott és nem kacsintott rá, csak nézte, nyílt tekintetével. A katona nem tudta, hogy mondják németül: „újra látnom kell téged", így hát azt írta egy cédulára: „mindig látnom kell téged".

A bükkerdőben, a lejtős réteVíelett, ahová a házból el lehetett látni, megkezdődött a fairtás. Az erdő peremén megritkult fák között látszott az ég egy-egy darabkája. Susi elindult szedrezni a kosarával. Jean,

így hívták a katonát, segített neki. Aztán megpihentek a farakások között. Susi feje Jean karján pihent. A fiú szája először a lány naptól átmelegedett haját érintette. Ogyefogyottan beszélgettek egymással. Jean elmondott egyet és mást az életéből. A szüleit már régen elveszítette. Keresztanyja és egyben nagynénje viselte gondját anyja helyett. Jean kitanulta a pincérszakmát, és a vendéglősék, akiknél állásban volt St. Cloud-ban, Párizs mellett, a Pavillon Bleuben, azok is várják, hogy visszatérjen. Jean megcsókolta Susi karját és nyakát, a lány eltolta magától, de nem ridegen. Jeannak akkor hirtelen eszébe jutott a szolgálata, szörnyű rémület fogta el, rohannia kellett az állomásra. Susi utána nézett, aztán elfogódottan hazafelé indult; otthon érezte, Paul, a bátyja meredten nézi a karját és a nyakát.

A következő hetekben Jean nem járt már az ivóba. Susi járt fel hozzá, ha volt ráérő ideje, az irtásra, fényes nappal és holdvilágnál. Csak akkor volt nyugodt, ha Jeannal lehetett, és a fiú is csak akkor érzett nyugalmat, ha Susi megjelent.

Mangoldné azonban kijelentette:

— Hallod-e, Susi, nem akorom elhinni, amit a lányomról beszélnek, nem lehet Igaz.

Susi az anyjára nézett, és így szólt:

— Márpedig igaz.

Apja is odalépett. Kidüllesztette a mellét, üvölteni

szeretett volna, de a harag összeszorította a torkát.

— Igaz, amit beszélnek, lányom?

— Igaz — mondta Susi — igaz, és én őt szeretem a legjobban az egész világon. — Aztán hozzáfűzte: — Legyetek nyugodtak, elhozom hozzátok.

Másnap délután Jean komoly képpel beállított Susi szüleihez. Leültek az asztalhoz, de Jean hamarosan felugrott, és segített Susi anyjának. Az anya arcáról azonban nem múlt el az aggodalom. Az apa kifaggatta a fiút, és az elmondott mindent a munkájáról, meg a fizetéséről. A borravalókkal együtt egész tisztességes volt a keresete.

Ettől fogva, ha nem volt szolgálatban, hol a konyhán, hol a kertben segített, semmiféle munka nem volt számára szokatlan. Hiszen falun nevelkedett, a föld meg a határon túl is csak olyan volt mint Kronbachban. Sokat mesélt a keresztanyjáról, Eveline néniről, meg a néni körtefájáról.

— Ez a Jean, úgy látszik, mégiscsak derék fiú — állapították meg éjszaka az öregek. — Végtére mi is csak ilyesformán voltunk egymással.

Susi vidáman nevetett, mert látta, mennyire tetszik Jean a szüleinek. Anyja arcáról is eltűnt az aggodalom. Csak Paul szidta néha a vőlegényt. A megszállás első évében még levágták annak a lánynak a hajfonatát, akit rajtakaptak, hogy francia katonával szerelmeskedik. De ez már régen volt.

Olykor, ha Susi anyja felment az istállóból, frissen sült pecsenye szaga fogadta a házban, az asztal vasórnapiasan volt megterítve. Ilyenkor Jean szolgált fel, külön-külön mindenkinek, parancsoljon, madame, és parancsoljon, monsieur, valamennyien nevettek, még Paul is.

Most már semmi oka nem volt a két fiatalnak, hogy ne a házban találkozzanak, de ők mégis a farakások közt üldögéltek a legszívesebben. A lejtőkön kinyílt az őszi kikerics.Lassan Jean szolgálata is letelt.

— Te meg én összetartozunk, örökre — mondta Susinak újult szenvedéllyel. És a lány .gesztenyébe rna hajában azokat a szálakat kereste, ámelyektől olyan csodálatosan fénylett.

Amikor közeledett az elutazás ideje, Jean arra kérte a szülőket, engedjék el vele Susit, hadd mutassa be keresztanyjának, Eveline nénjének, aki anyja volt anyja helyett; az útiköltséget ő fizeti, oda-vissza.

Susi apja végül beleegyezett. Anyja kelletlenül hallgatott. Hanem azért megvette a kék meg a barna kelmét, és egy-egy ruhát varrt belőle Susinak.

Susi izgatottan készült az útra. Nem félt, hiszen Kronbachtól nem volt messzebb a határ, mint a határtól Courcelle. És Susi akár a világ végére is elment volna Jeannal. Csak amikor bent állt már a fülkében és lenézett anyjára és a kisvonat megindult, akkor tört ki belőle a zokogás. Hogy miért, maga sem tudta; akármilyen boldog volt is, egyszerre kitört belőle. Jean megrémült. Gyorsan elhúzta Susit az ablaktól. Szeméről lecsókolta a könnyeket, aztán megérintette a vállát és a keblét a barna szövetruhán keresztül. Susi ettől hamar elfeledte minden bánatát. Vidáman nevetett ő is, talán még Jeannál is vidámabban. Késő este volt már, mire megérkeztek Courcellebe.

Susi első pillantásra megtetszett Eveline néninek. Jól érezte magát Eveline nénivel a meleg szobácskábán, mikor Jean Párizsba utazott, hogy volt főnökével beszéljen. Megírta a szüleinek: jól van, még jobban is, mint képzelte, Eveline néni nagyon kedves,

Jean elutazott, hogy biztosítsa a munkahelyét, azért most lehetetlen visszautaznia.

Jean végül megérkezett Párizsból.

— Bizony, kedvesem, visszakaptam az állásomat mondta vidáman.

De Susi úgy látta, hogy Jean valójában nem is olyan vidám, mint ahogy mutatja. Néha töprengve üldögélt a nénikéje mellett, de ha Susi iyenkor belépett a szobába, felugrott, és megint jókedvű volt, a néni meg változatlanul jóságos.

— Nem, nem, dehogyis engedlek haza, soha többé mondta Jean. — Velem maradsz édesem, örökre.

— Persze — mondta csodálkozva Susi —, csak jobb volna, ha előbb még hazautaznék.

Meghányták-vetették a dolgot, aztán Susi végül azt írta haza; „Jean már lakást is bérelt, Boulogne sur Seine-ben. Ez Párizs és St. Cloud között van, Jean St. Cloud-ban dolgozik. Kérlek benneteket, írjatok, a címem: Boulogne sur Seine, Rue de la Gare 12. Most nehéz volna nekem az utazás oda-vissza.

Az apa tüstént válaszolt, nekik csöppet sincs ínyükre a dolog, hogy csak polgárilag esküdjön meg az egyetlen lányuk. Már annyira örültek az esküvőnek, előbb a templom, utána meg otthon a lakodalmi ebéd.

Jean elolvasta a levelet, aztán fürkésző szemmel nézte Susit. Susi csak annyit mondott, hogy a polgári esküvőt hamarosan elintézhetik, aztán, ha már Jean visszaszokott a munkahelyére, szabadságot kérhet, és hazautazhatnak.

Jean legjobb barátja, Victor, előmunkás volt a Renault-gyárban. Gyakran feljött hozzájuk, mindig hozott mogával egy üveg bort Susi szerette hallgatni, ahogy a két férfi hol komoly, hol meg vidám dolgokról beszélget. Victor szeretett politizálni; Jean meg a vendégekről mesélt.

Jean gyakran vasárnap is dolgozott, néha egészen hétfő reggelig. Susi olyankor otthon szomorkodott. örült, ha Victor felnézett hozzá. Néha megfogta a kezét, de ő mindjárt visszahúzta. Victor jóságos szeme néha szomorú volt.

Egy téli vasárnapon — Jean megint dolgozott — Victor sokáig ült némán Susi mellett, csak nézett rá jóságos, szomorú szemével.

— Figyelj ide, Susanne — így nevezte —, mondanom kell neked valamit Nagyon félek, mert Jean nem szólt neked semmit, a végén még idegenektől hallod meg, valaki elpletykálja ...

Susi ölébe tette a varrnivalóját. Még mindig barna bőre elsápadt, érezte Victor hangján, hogy most valami rossz következik.

— Jeannak már van felesége, tudod, Susanne, Vézinyben. Amikor még nagyon fiatal volt, a háború első évében, el kellett vennie. A lány apja gonosz, szigorú ember, szörnyen nagyra van a szerelőműhelyével. Ö követelte, hogy házasodjanak meg, aztán Jean megint odament vakációra, egyszóval van két