Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-07-13 / 28. szám
szost, hogy kellemesen érezhesse magát anyósa otthonában. — Kik hajlamosak allergiás megbetegedésre? — Pontosan meghatározni nem lehet. A túlérzékenységhez Igen sok esetben öröklött készség Járul hozzá, ami családi ágon a második, harmadik generációt is sújtja. Túlérzékenység Jelentkezhet az allergiára hajlamos egyéneknél bizonyos anyagokkal szemben műtét után, szervi vagy ideglegyengülés esetén, a légutak ismétlődő gyulladásos megbetegedése után. — Az allergiás betegségben szenvedők teljesen ktgyőgyíthatók? — Azt nem állíthatom, hogy mindenki meggyógyul. Jó eredmény azonban, ha a szükséges oltóanyagot elő tudjuk állítani és a kezelés után a korábban napirenden levő asztmatikus rohamok 3—7 évig szünetelnek. Hasonlóképpen a virágporra érzékeny betegeim már decemberben megkapják az első injekciókat, hogy amikor beköszönt a tavasz, szervezetük ellenálló legyen, a virágpor ne váltson ki allergiás tüneteket. Ezzel a '5 s '03 > r-H 03 ч-н >3 '«a Ok со p 03 Cn A HARCBAN NEM SZABAD Ez a harc milliók harca. S mint a tűz, úgy terjed a világon, hiába próbálják elfojtani, mert akik a tüzet éltetik, azoknak semmi sem fontosabb, mint e tűz tisztasága, melege, fénye, öreg kommunisták, akik visszaemlékeznek a harcukra, szinte kivétel nélkül vallják, nem volt könnyű; de megérte. Közülük való a komáromi Rácz Józsi bácsi is. — Hogyan kezdtem? — tűnődik. — Régen volt s akkor még nem is tudtam volna olyan pontosan megnevezni azt az érzést, ami a munkásmozgalomba vitt. Most már tudom, amit valamikor csak éreztem; hogy ott van a helyem, ahol a többi munkás van, s nem akarhatok mást, mint azok, akik közül való vagyok, akikkel nemcsak a munkán, de a sorson is megosztozom. Józsi bácsi nagyon szerény ember, soha nem vágyott többre mint arra, hogy tisztességesen megélhessen a családjával a munkájából, s hogy mások is így éljenek. 1910- ben született Komáromban; erre nagyon büszke. Sokgyerekes munkáscsaládból származik. Hamar árva sorsra jutott öt testvérével együtt; apjuk elesett az első világháborúban. Kilencéves korában nekivágott Amerikának, meg akart gazdagodni, ahogy most nevetve mondja. — S majdnem sikerült is. Csak épp Amerikába nem jutottam ki —. Párizsban felcsaptam rikkancsnak, néhány hónapig újságokat árultam Párizs utcáin, onnan Nápolyba szöktem, aztán haza. Egyenesen a forradalomba csöppentem bele. Én mint világot járt fiatalember, nem nézhettem tétlenül, Közéjük álltam. Segítettem a golyószórókat cipelni. S aztán nagyon szomorú voltam sokáig, hogy hiábavaló volt a küzdelmünk. Józsi bácsi mér a kezdet kezdetén tudta, hogy aki harcol, az veszíthet is, s mégis felvette a harcot. Tizenhét évesen belépett a „vörös cserkészek" közé. Ekkor került a kikötőbe is, ahol egész életében dolgozott. — Steiner Gábor vitt be a kikötőbe. Itt bekapcsolódtam az Ifjú Munkások mozgalmába. Volt egy egyesületünk, az úgynevezett Proletár Testnevelési Egyesület, nem volt oda könnyű bejutni, ahhoz valóban aktívnak kellett lenni, olyannak, akiben megbíznak az Idősebb kommunisták. Engem már ismertek, mert még ott sem dolgoztam, amikor segítettem egy sztrájk szervezésében. Azután sem maradtam ki egyetlen tüntetésből sem. Többet voltam a rendőrségen, mint otthon. Főleg a választások idején, amikor kommunista jelszavakat, felhívásokat festegettünk a járdákra, falakra. Egyszer le is csuktak két hónapra, de csak néhány napot ültem le belőle. Ez volt az első börtönbüntetésem. Másodszor 1932-ben ítéltek el hat hónapra. Arra a kosúti véres vasárnapra pontosan emlékszem, néhányunkat letartóztattak akkor. Most mór csak úgy beszélünk róla, mint a történelemkönyvek. S az egész múltról; de akkor nem volt könnyű, s nagyon-nagyon kellett hinni. A háború sokkal erősebb volt, mint az ember, csak nehezen sikerült belőle kimenekülni. Hazaszökött, itthon romokat talált, reménytelenséget. De végül felcsillant a remény, s a reményből rég áhított valóság lett. Nemcsak a házak dőltek össze, de egy ezerszer elátkozott világ is. 3 kezeléssel igen szép eredményt értünk már el. A főorvosnő jövőre lesz hatvan éves, mégis fiatalos lendülettel végzi minden Idejét és erejét igénybe vevő munkásságát: Az Európai Allergiclógiai Akadémia tagjaként minden évben részt vesz a nemzetközi konferencián, ahol a szocialista és a nyugati országok szakemberei kölcsönösen kicserélik tapasztalataikat. Dr. Frida Kollárovát 1962-ben a „Kiváló munkáért“ érdemrenddel tüntették ki. Nagy öröm számára ez a magas állami elismerés, de boldogsága akkor lenne teljes, ha olyan munkafeltételeket biztosítanának neki, amelyek között az allergiás betegségek gyógyításában szerzett ismereteit megoszthatná néhány fiatalabb munkatársával, akik tovább haladnának a megkezdett úton. Ez a lehetőség mindenképpen orvostudományunk előrehaladását segítené elő. JANDANÉ H. MAGDA — Én ott maradtam a kikötőben, ahol kezdtem, és újra bekapcsolódtam a munkába. Megalakulása óta tagja vagyok a Népi Milíciának is. Ez a része az életének, a munkájának jóval könnyebbnek tűnik, de csak látszatra. Hányszor kellett biztatni a munkatársakat, hogyha valahol valami nem volt rendben! — De azért minden rendbe jött. Most már a rakodómunkás is megél a fizetéséből. Milyen jó lett volna, hogyha ezt Steiner Gábor elvtárs megéli, s azok, akik valóban sokat harcoltak, akik a többieket is irányították. Józsi bácsi most már nyugdíjas, tavasz óta, de be-bejár a kikötőbe, a milíciának pedig továbbra is tagja maradt. — Ez év májusában megkaptam a „Kiváló munkáért" érdemrendet, s egy tizenegy napos kirándulást Kanadába. Nagyon jól éreztem magam, mint turista, de nem tudnék ott élni. Akik meggondolatlanul engedtek a csábításnak, most hiába gazdagabbak kétszer-háromszor mintha itthon lennének, mégis könny szökik a szemükbe, hogyha véletlenül csehszlovák turistákkal találkoznak, s alig merik megkérdezni: „Mi van otthon?" Sajnálom ezeket az embereket, mert sok közülük becsületes munkás ember volt, egyszerű emberek, akiknek felelőtlenül zűrzavart keltettek a fejükben. Ilyen az a mi harcunk, soha véget nem érő. Csak egyet fájlalok, hogy olyasmi történt, amire gondolni sem mertem volna a kezdetén, hogy már nem tartanak annyira össze a munkások. Elidegenedtek egymástól, lehet hogy csak nekem tűnik így, aki a Munkásotthon családi légkörében nevelkedtem kommunistává, de az is lehet, hogy igazam van, s ez nagyon aggaszt. Egyszerű iskolázatlan ember vagyok; amit tudok, azt az élettől tanultam, de éppen ezért jól eligazodom benne, s mindig felismerem az előjeleket, s ez nem jó előjel. A munkásoknak soha nem szabad elfelejteniük, hogy összetartoznak! — Józsi bácsi még sok más elvtársával nem is felejti el soha. Nemsokára a városi szervezet tagja lesz, hogy tovább segítse munkájával azt a harcot, amelyet a milliók igaza vezet, Kovács Magda Színes riport helyett nekrológ a „vörös huszárról1' Néhány hete az egyik érsekújvári park padjánál találkoztam Bihari Miska bácsival, a város egyik mozgalmi tevékenységéről ismert lakosával. Megindult köztünk a szó. Többek között arról, hogy milyen nehéz harcokat kellett vívni 1919—20-ban a szibériai pusztákon az ellenforradalmi csapatokkal. Lovon a kozák — de a magyar hadifoglyokból szervezett csoportok is nyeregben, fegyverrel feleltek a forradalom ellenségeinek. Ahol győztesen bevonultak, a lakosság kitörő örömmel fogadta a nemzetközi segítségként érkező barátokat. Különösen a magyar „vörös huszárok“ élvezték a helybeliek bizalmát, s talán nem is kell hangsúlyoznom, hogy az apró termetű Miska bácsi — akkor még 25 éves legény — valóban lóra termett harcosnak számított a javából. A szovjet hatalom megerősödése után 1920-ban került haza. Itt többek közt a jubileumi esztendő során a világ első szocialista államának megerősítéséért folytatott helytállásáért magas állami kitüntetést kapott. Mikor az 1968-ban a szovjet csapatok viszonozták a nemzetközi segítséget, ő nyomban érintkezésbe lépett a- városunkban állomásozó egységek parancsnokaival. Tolmácsként is működött, majd munkát vállalt a különböző rendezvényeken a szovjet vendégek látogatásának előkészítésénél. A lábon hordott súlyos betegség azonban biztosabban kigolyózta Miska bácsit az élők sorából, mint a kozákok golyózápora. Élete alkonyán meghagyta övéinek: „A slrgödörbe szovjet katonák tegyék el holttestemet.“ Ez a kívánsága teljesült is. Még sokáig fogok emlékezni utolsó parolázására: ujjhegyein sebforradások tanúsították, hogy kétszeres érdemnek számított a szibériai hidegben helyt állni az egész emberiség új korszakát Jelentő harc győzelméért. Gábris József
