Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-05-04 / 18. szám
— Hallottuk, hogy Boris néni sok szép népdalt ismer... Hogy jártak már itt a pozsonyi rádiótól meg Pestről is. Kitől tanulta a népdalokat? — Kitől?... Hát mindenkitől, csak az édesanyámtól nem, mert neki ritkán volt nótás kedve. Egyszer mondtam is szegénynek: „Édesanyám, maga semmit nem tud . .. Magától, édesanyám, én semmit nem tudok tanulni!,.." Akkor elmosolyodott, és megtanított egy olyan dalra, amit senki sem tudott a faluban. Azóta sem felejtettem el... Szép, tiszta hangon énekel. Az arca megfiatalodik, s egyszeriben búzavirágszeműnek, érett kalász hajúnak, táncosléptűnek látjuk őt. Olyannak, amilyen volt valamikor. Drága nép, egy a drága népből. Nem felejtette el a dalt, mert belőle merített erőt, hitet, bizakodást. S olyan egyszerűen, tisztán száll a dala, ahogyan a madár énekel, ahogyan a hullám csobban, ahogyan a lomb susog .. . S ebben a kőből, sárból, könnyből, verítékből és vérből összegyúrt viskóban, ahová csak sátoros ünnepeken kukkanthatott be a napsugár a parányi ablakon. Hallottuk, hogy Boris néni a kommunista párt tagja. A szekrényből előveszi a piros könyvecskét, és büszkén mutatja: — Nézzék! Pedig egyszerű asszony vagyok, de tudom, hogy hol a helyem. Valamikor az édesapám sokat beszélt a pártról. 1948-ban léptem be .. . Már az udvaron járunk. Büszkén mutatja a már csaknem készen álló házat, az újat, ahol lesz minden: villany, vízvezeték, rádió, televízió, mosógép . .. Egyszóval minden! — Ezt Is a pártnak köszönhetem . .. Pedig igazán nem is tudom, hogy eleget tettem-e érte? Mi azt hisszük igen. Tovább vitte az életet és becsületesen dolgozott. Továbbadta a dalt, mert tudta, hogy éppen olyan szükség van rá, mint a kenyérre L. N. ság kedvelt szórakozóhelye. A kultúrházban tánciskolát is rendeztünk a fiatalok számára. A múlt évben hímzőtanfolyamot is szerveztünk, ennek nagy sikere volt a nők körében. Ez év alatt 130 000 korona hasznot hozott a szakszervezetnek. — A múlt évben sikerült elérnünk azt is, hogy hűségjutalmat fizessünk a régi dolgozóknak. Az üzemben 20 éve dolgozók 1000 korona, a 25 éve dolgozók 1500 korona jutalmat kaptak. 1972-ben gyárunk 4000 munkással fog működni, ezzel a környék asszonyai és lányai jó munkalehetőséghez jutnak. — Az üzemben dolgozó nők legtöbbje a város lakói közül került a gyárba, ezért nem szerveztük meg az üzemi nőszervezetet. — A városi nőszervezetet én irányítom — mondja ObuchoVá elvtársnő — és arra törekszem, hogy a nőszövetség városi szervezete minél eredményesebben dolgozzon és segítsen a nők gondjain, a munkában és családi problémáikban. A jó munkabeosztással sikerült megszüntetni az éjszakai műszakot. A dolgozók szakmai továbbképzésére különös' gondot fordítunk, mert megköveteljük a szép, hibátlan munkát. Nem könnyű a kényes anyagok varrása, ügyes és finom női kezeket igényelnek. Az export-műhely dolgozói csak a legjobb munkásaink lehetnek. Az eddig elért eredményekkel meg vagyunk elégedve, és ha 1972-ben az egész üzem megkezdi működését, ez lesz Szlovákia legnagyobb textilgyára. — A gyár kibővítésével megoldódott a szociális berendezés kérdése is. A nők múlt évi átlagos havi keresete 1500 korona volt. Az üzem saját üzletében a kissé hibás árut, fehérneműt és a polyeszter kabátokat áron alul vehetik meg a dolgozóink. A munka lelkiismeretes végzésével párhuzamosan törődünk a, dolgozók politikai nevelésével és fejlődésével is. Ennek eredményei a kötelezettségvállalások, amelyek teljesítése és túlteljesítése a dolgozók öntudatának mércéje. VARGA MAGDA Foto: CSTK Az emlékműveknek jellemük van. Éppen úgy, mint az embereknek. A hivalkodó, túlcifrázott az idő múlásával egyenes arányban válik divatjamúlttá, s ezért jellegtelenné. A fenségesen monumentális lenyűgöz ugyan, de az ember, aki porszemként áll előtte, éppen e „kisebbségi érzés“ miatt nem tud azonosulni vele. Sok emlékművet láttam már, szerte a nagyvilágban. Volt olyan, amelyiknek képe egy óra múlva már elhomályosult az emlékezetemben, s volt olyan, amelyet szívesen felidézek. Egy azonban szíven ütött... Amikor elindultam Moszkvából Novoszibirszkbe, a Szovjetunió nyolcadik, s Szibéria legnagyobb városába, a moszkvai kollégák azt mondták: Novoszibirszkben nyugodtan bízzam rá magam az APN nyugatszibériai tudósítójára, Nyikolaj Alekszejevics Mejszakra. Nagy szeretettel beszéltek róla. Elmondták, hogy mennyire tevékeny, ügyes, ízig-vérig újságíró, aki mindenhol ott van, mindent lát, mindenről tudósít. Csak győzzem majd szusszal a témákat, amelyeket tőle kapok. Többet nem mondtak róla. Az ősz üstökű, hatalmas termetű Nyikolaj Alekszejevics kocsival jött értem a Hotel Novoszibirszk elé. Szétáradó, igazi orosz „druzsbával“ fogadott, s az első percekben fel sem tűnt, hogy nem szállt ki a kocsiból, s Kolját, a városi Komszomol-bizottság gépkocsivezetőjét küldte elém — „fogadóbizottságnak“... Jártuk a várost. Mejszak elvitt Novoszibirszk régi repülőterére — mert már kettő van —, ahol csak a helyi, „kofajáratokat“, a szibériai gépek fogadják. Megmutatta a világhíres operaházat, az új lakótelepek szívderítő modernségét, a konzervatórium modern orgonáját. Elmentünk Akagyemgorodokba, a tudós városba, majd a város szélére, ahol már — vagy még? — az ősi tajga az úr. Végigfutottunk az aranyló fehér nyírfaligeteken, megcsodáltuk a mesterséges Ob-tenger horizontját... Mejszak — előttem — soha nem szállt ki a kocsiból. Kolja megértette kérdő tekintetemet, s a fülembe súgta: — Nyikolaj Alekszejevics a háborúban mindkét lábát elveszítette! De erről ő soha nem beszél. És mi sem! Én is hallgattam. Csak gombóc szorongatta a torkomat. Üjságíró — két láb nélkül! — Nézze csak, kollegina! — fordult felém a kocsiban Mejszak, a város szülötte. — Ez, ahol most járunk, a Vörös sugárút. Nemrég helikopterrel repültem a város fölött, s láttam, hogy olyan nyílegyenes, mintha vonalzóval húzták volna a térképre ... Tegnap repülőgéppel voltam a tajgán. Ilyenkor csodálatos az a vidék! Ha legkölezebb eljön, elviszem a Bajkál-tóhoz is ... Rajongva beszélt városáról, „atyai“ büszkeséggel. Aztán Koljához fordult, a kiadta az „útiparancsot“ : — A Kirov-városrészbe megyünk. A Síró Anyához... A Kirov-kerületben új lakóházak színes sora mellett haladtunk el. — Néhány évvel ezelőtt itt még krumpliföldek voltak! — mondta Kolja, hogy ő se maradjon ki a büszkélkedő idegenvezetésből. Óriási térség szélén fékezett a Volga. Valahol távol, a betonkockák végén hatalmas, téglalap alakú kőoszlopok emelkedtek komor egyszerűséggel. — Menjen... — tuszkolt ki szelíden Mejszak a kocsiból. — Valakivel majd találkozik ott! Már ott álltam a szürke tömbök tövében, s még mindig nem láttam semmit. Hirtelen felpillantottam, s megláttam a Síró Anyát. Egy oszlopból emelkedik ki szikár, szögletes alakja. Inas balkezét a hasára szorítja, a jobbat pedig keserű vonallá szűkült szája elé tartja, mintha feltörő zokogását akarná elfojtani ... Körülötte, a kőtömbökön ezernyi-százezernyi apró kőbetű sorakozik. Nevek, nevek, nevek ... — Az oszlopokra harmincezer nevet véstek fel! — hallottam a hátam mögött Kolja hangját. — Azoknak a nevét, akik a második világháború alatt veszítették el az életüket. Szovjet földön, Berlin alatt, vagy éppen Magyarországon ... Közelebb hajoltam az egyik örök-kpszorú fölé. A táblán ez állt: „Mescserjakov Karp Vasziljevicsnek, született 1912-ben, elesett 1944-ben Magyarországon — feleségétől és gyermekeitől“... Az éles szibériai szél belekapott a fémlevelekbe, a vasvirágokba, s furcsán zizegő, elnyújtott dallamot csalt elő. A kő-anya sír... Könnytelen fájdalommal siratja az elesett harmincezret... Nagyritkán még jönnek a kőszobrászok, s egy-egy új nevet vésnek fel az oszlopok üresen hagyott részeire: valakit már nem várnak tovább, valakinek hamvaira rábukkantak, távol Szibériától, távoli békés ország régi temetőjében ... A Síró Anya háttal áll az utca zajló-nyüzsgő forgatagának. Befelé fordul, hivalkodásmentes, szemérmes és örök fájdalommal. Visszaültem a Volgába, Nyikolaj Alekszejevics Mejszak mellé. Nem kérdezett semmit. Hallgattunk mind a ketten. Irta és fényképezte SOMOS AGNES
