Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-04-13 / 15. szám
UDVARHÖLGY Az udvarhölgy magas, nyúlánk lány, szobrászok kifejezésével élve, kitűnően proporcionált és nagyon kedves. Francia filmszínésznő: Veronique Vendellnek hívják. Apja svájci, édesanyja francia. Ö Montpellierben született. Montpellierben ismerkedett meg a világgal is, és 15 éves korában került Párizsba, ahol elvégzett egy jó nevű liceumot, majd beiratkozott René Simon világhírű színiiskolájába, ahonnan a francia film annyi nagy csillaga került már ki. 1962-ben végzett, kitüntetéssel. Ahogy kilépett az életbe a színiiskola falai közül, úgy kapcsolódott sorsa és karrierje Magyarországhoz. Első szerződtető je, mindmáig menedzsere, a világhírű francia színésznő, Marie Bell, abban az évben éppen magyarországi turnéjára készült. Az ifjú Veronique azonban mégse került be a Budapestre utazó társulatba, mert csak modern darabokban játszott, míg a neves tragika Budapestre kizárólag klasszikus műsort hozott. És míg kollégái a magygr fővárosban szerepeltek nagy sikerrel, addig 6 a párizsi színházban egy Anouilh-darabban lépett fel. — Pályám — mondja — ezután közvetve kapcsolatba került Magyarországgal. Mint elsőéves színésznő, életem első filmszerepét a „Mykono-Foto: Bojár Sándor szí ember“-ben játszottam, amelyet René Gainville rendezett, egy francia, aki Budapesten született, élt és nevelkedett. Ez a „magyar“ fiatalember eddigi sikereim egyik megalapozója lett. Filmjében felfigyeltek rám a szakemberek és egymás után kaptam az ígéretesebbnél ígéretesebb filmszerepeket. Hogy ez valóban így van, a filmlexikonok is bizonyítják. Szerepelt például a náluk is nagy sikerrel játszott „Becket“ című színdarab filmváltozatában. Férfipartnerei között volt Peter О Toole, Richard Burton és mások. A neves angol színésszel, Peter О Toole-lal együtt játszott a „Tábornokok éjszakája“ című, haladó amerikai filmben, amelynek legfontosabb jeleneteit Lengyelországban forgatták. Ebben a filmben találkozott először az arab világból Nyugatra származott és a legnagyobb sztárok sorába emelkedett Omar Shariff-fal, akivel néhány hónappal később együtt játszott a „Mayerling“ című filmdrámában, amely a Magyarország felé vezető úton már Bécsig vitte, lévén ez a film a Ferenc József-i Ausztria és az Osztrák- Magyar Monarchia végnapjainak többé-kevésbé hűséges krónikája. S ha Párizstól a táv nagyobb részét már meg is tette Budapest felé, útja hirtelen mégis visszakanyarodott a fény fővárosába, hogy ott egyik főszereplője legyen Roger Vadim „Barbarelia“ című, nagy sikerű filmjének. És ezután jött az utolsó lépés. Dümas világsikerű színműve, a „Neslesi torony“ filmváltozatában megkapta egy udvarhölgy szerepét. A klasszikus színdarabot „Egy királynő titkos szerelmi naplója“ címmel Budapesten forgatták, így a pálya, amely majdnem egy magyarországi szereplés jegyében indul, e budapesti útban eljutott egyik csúcspontjáig. A sors szeszélye, hogy alig egy esztendővel ezután — Erich-Maria Rabenalt, a neves német filmrendező jóvoltából ismét visszatért a magyar fővárosba. Ezúttal a „Nantel grófja“ című filmben alakított ismét egy udvarhölgyet. Az udvarhölgy jelmezében Veronique Vendell nagyon megszerette Budapestet. A filmgyárban, két felvétel szünetében, a francia királynő udvarhölgyének gyönyörű, aranybársony ruhájában céljairól, művészi elképzeléseiről így beszélt: — A nagy vízválasztó életemben Luchino Visconti. Bevallhatom, mindig bolondnak tartottak, amikor barátaimnak és szüleimnek azt mondtam, hogy színésznő szeretnék lenni. Pályafutásom első három éve — úgy tűnt — e pálya ellenzőinek igazát bizonyította. Azután találkoztam Viscontival. Egyszer egy színházi rendezésében, egyszer pedig egyik filmjében szerepeltem, és a nagy rendezővel való találkozás megmutatta e pálya minden küzdelmes szépségét. Ma már világosan tudom: a film több technika — a színház több művészet. A kamerák előtt vak világban mozgunk, pedig közönség nélkül nem lehet igazán érdekeset alkotni. Színpadon mindent lehet. Mondok egy példát. 1964-ben Annie Girardot-val együtt játszottam Arthur Miller „Bűnbeesés után“ című darabjában. A színpadon le kellett vetkőznöm. Egyetlen ruhadarabot se vettem le, sohasem voltam meztelen, a közönség illúziója mégis teljes volt. Az egész a világításon és az alakításon, a mozgáson múlott. Ebben a különös darabban azonban ez a jelenet csak egy epizód, és természetesen nekem az alakítás egésze volt a fontos. És úgy érzem, amiatt nem kell szégyenkeznem. Az udvarhölgy bájosan mosolyog: — Jól érzem magam. Három fiútestvérem van, mind idősebbek, én vagyok a legkisebb és az egyetlen lány. Ha otthon vagyok, még most is birkózunk. Itt, Budapesten, most erőt is gyűjtöttem! Jaj nekik, ha hazamegyek! Itt van Budapesten, de már otthon jár. Megértem. Eddig tizenhét filmben szerepelt Angliában, Amerikában, Spanyolországban, Itáliában, a Német Szövetségi Köztársaságban és most újra Magyarországon is. De mindig párizsi lány marad — a kis francia udvarhölgy ... — vés A Margitsziget egyik szobra mellett
