Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-30 / 13. szám

Fáknak támaszkodva vártak tizenkét társukra, akiktől csak az imént váltak el.

Alig negyedóra múlva megérkeztek. Nesztelenül, libasorban. A jelszón kívül egy hang nem hallatszott. Csak amikor Szemjon Alekszandrovics köré gyűltek, hogy meghallgassák újabb parancsait, riasztotta fojtott beszéd a ködös csendet, mintha titkolni akarnák, miben állapodnak meg.

— Jozskó és Tyapák elment, tizenhatan maradtunk, — kezdte Szemjon, — párosával, rajvonalban helyezkedünk el, le a völgyig. A géppuska a közepén lesz, hogy egyaránt lőhesse a hegy tetejét meg az alját is. Megértettétek?

Az emberek bólintottak.

— Ahol legnagyobb lesz az ellenállás, a két szárnyon kissé előrenyomultok, hogy széthúzzátok a támadók erejét, — folytatta. — Nem szabad bekeríteniük ezt a két hegyet. Hajnalra a társaink mór új állást foglalnak el, akkor majd mi is visszavonulunk. De csakis akkor. Addig ki kell tartanunk.

Az emberek ismét bólintottak, mindnyájan egyetértettek parancsnokukkal.

A rajvonal legaljára a szepességi Ondris került, legfölülre Antonín. Mindegyik egy-egy, harcban edzett, bátor bajtársával. A középen Szemjon Alekszandrovics foglalt állást a gépfegyverével. A pohorellai Debnár Mihály volt vele, aki nemrég három csatában vett részt, legutóbb ugyancsak Szemjon Alekszandrovics oldalán harcolt.

A könnyű géppuskához való lőszert elosztották egymás közt, együtt vitték az állásba.

— Készen vagyunk, előre, — szólt Ondris és elsőnek indult meg lefelé a hegyoldalban.

Felkerekedtek a többiek is. Ondris hirtelen visszafordult, odament Szemjonhoz, mintha mondani akarna valamit, de csak a kezét szorította meg, megveregette a vállát. Mintha ígéretet tenne, köszönetét mondana valamiért.

Antonín a hegy nyergén maradt Bobocky Mátéval, egy podbrezovai szikár, de inas legény. Csak valamivel nyomultak előbbre, hogy jobb kilátásuk legyen mindkét irányban. Egy ikerfenyő mögött helyezkedtek el, ennek a villája embermagasságban ágazott szét. Vagy ötven méterrel lejjebb két testvér őrködött, Petró Jozsó meg Danyó Királyhegyaljáról, kemény legények, akár a tölgyfa. Abaposztóból varrt gúnyájuk, amely valamikor fehér volt, most szürke a koromtól, földtől és korhadt falevelektől, már aszerint, hova heveredtek harc közben vagy pihenés idején. Mikor magukra maradtak, Danyó, a fiatalabbik odasúgta a bátyjának:

— Nem tetszik ez nekem.

— Mi nem tetszik?

— Hát hová az isten haragjába fogunk lőni, hisz öt lépésre se látunk?

— Majd világítanak, ne félj.

— Világítanak, világítanak, — morog Danyó, — olyan ez, mint a szembekötősdi, nem pedig becsületes csata. Hogyne mérgelődnék, amikor azt sem látom, hogy kire puskázok.

— Talán nem tudod, miért vagy itt?

— Tudom, tudom, de...

— Ne okoskodj. Reggelig a németek szép csendben bekerítenek. De ne félj, Szemjon jól átgondolta a tervét. Azt fogják hinni, hogy itt legalább két század katona áll. Az előőrseink nem lesznek számosak, s mire megérkezik az erősítés, baj nélkül visszavonulhatunk.

Danyó elhallgatott, elismerte a bátyja igazát. Nyugtalansága azonban nem szűnt, cigarettára akart gyújtani, de nem mert, tudta, hogy nem szabad és azt is jól tudta, miért. Mikor úgy érezte, hogy már régen állnak így őrködve, lábával egy követ húzott közelebb és leült. Nemsokára leült Jozsó is.

A fenyőfa mögül nézték az előttük elterülő terepet, szemük már rég megszokta a sötétet, feszült idegekkel, minden zajra ügyelve lestek, őrködtek.

A fiatal, tizenkilencéves Danyó a fenyőfák karcsú, sötét törzsét nézte, amelyekről leszakadt a köd. A magasban imbolygó ágak közt zúgott a szél, kövér esőcsöppeket vert le róluk. Már csak az ágakról hullott a víz, a felhők felszakadoztak, az erdőben valamivel világosabb lett. Nedvesség áradt a fák kérgéből, a nyirkos földből, nedvesség úszott a levegőben, behatolt a ruhájuk alá, fagyosan, borzongatón. Danyó dermedt kezét dörzsölte, nagyot lélegzett. Meleg lehelete megcsapta Jozsót, aki hirtelen öccsére pillantott, rámordult:

— Mi az, te hős? Fázol? Lesz még ez rosszabbul is, ne félj.

Danyó nem felelt, tekintetével a bátyja arcát kereste a feje tetején ülő nemezsapka alatt, s bár körvonalai elvesztek a sötétben, mégis pontosan látta maga előtt az arc minden vonását s eláradt benne a testvéri szeretet, amely annyi nélkülözés, együttesen vívott harc után még inkább megerősödött és most bensőségesen melengette szívét, lelkét. Itt van velem a bátyám, Jozsó, gondolta megindultan, mellettem ül, mindig a közelemben akart lenni, ha komolyra fordult a dolog, s védelmezett, amikor még járatlan voltam a csatában. Jó testvér. Anyánknak is megígérte, hogy mindig rajtam lesz a szeme, amikor látta, mennyire aggódik szegény. Hát én talán taknyos vagyok, mondtam akkor mérgesen. Anyánk szeméből kiszökött a könny. Amikor kötényével megtörülte, így felelt: Csak ti ketten vagytok már nekem, vigyázzatok egymásra, ki viseli majd gondomat, ha ti nem lesztek, hisz apátok nem él... Igen, öt esztendeje hozták haza véresen az erdőből, még három napig szenvedett, aztán vége volt. Danyó maga előtt látta hirtelen apja halálos ágyát, amelyen félig nyitott szájjal feküdt, mellette az anyja tördelte a kezét. Most itt vannak mind a ketten, ő is meg Jozsó, anya odahaza maradt egyedül és biztosan rójuk gondol.

—_ Mért hallgatsz olyan nagyon? — szakította félbe a gondolatait Jozsó és a vállára ütött.

— Sok mindenre gondoltam, az anyánkra is.

így őrködött a tizenhat ember az ördög Lakodalmának lejtőjén, párosán rajvonalra szakadva, szemük az októberi éjszakát fürkészte, készen, hogy pusztító tűzzel fogadják az ellenséget, mihelyt az elsőt megpillantják.

Elmúlt egy óra, elmúlt kettő, s az erdőben ág se reccsent. A szél is elült. Elcsendesedtek a fenyők, ágaikat lógatták, mint nehéz munka után kezét az ember. A fák között felvillantak a csillagok. Tizenhatan őrizték a hegyek csendjét. Ondris, a szepességi fiú mármár elvesztette türelmét. Társával, Kosztolni Janóval egy óriási kidőlt fa mögött ült: a gyökerek kísértetkarokként meredtek a magasba és Ondris már százszor is emelte a fegyverét, várva, hogy kibukkan az első német a völgytorokból. De nem történt semmi. Csak a patak csobogott jobb kéz felől a sziklaomladék között, kissé megduzzasztotta az eső, barátságosan csacsogott, mintha csak kirándulókat üdvözölne, akik idejöttek csodálni a tájat. A víz fölött, a völgy túlsó oldalán meredek lejtő emelkedett, de Ondris azért időnként arrafelé is pillantott, biztonság kedvéért.

Ügy látszik, hiába várunk, — bátorkodott szóra Kosztolni Janó, aki már megunta a tétlen üldögélést. Nyugtalanul gubbasztott a bajtársa mellett, fején ócska, gyűrött sapka, egyre csak köpdösött és leste a sötétet.

— Lesz még meleged is, csak ne türelmetlenkedj ... és add ide azt a fiaskót, — szól rá Ondris s megfogta Jankó kezét, megunta, hogy a szomszédja, talán unalmában, nagyon is gyakran nyúlkál a fenyővizes üveg után.

Ondris jó nagyot kortyintott a palackból. Ahogy megemelte a fiaskót, önkéntelenül az égre pillantott és észrevette, hogy már pirkad. De ebben a pillanatban — a korty még le sem futott a torkán — megütötte a fülét az első puskalövés döreje. Pillantása máris a völgytorok szélét fürkészte. Nem látott senkit. A lövés balról esett, a mieink lőttek. Mindketten a kidőlt fa gyökerei mögé bújtak, feszülten lestek egy bükkfa felé, amelynek rőt levelei fedezték a völgy bejáratát. Valószínű, hogy onnét jön az ellenség, arra vezet a legrövidebb útja.

Hanem amikor balfelé a hegyoldal

közepén kattogni kezdett Szemjon géppuskája, Ondris tudta, hogy hiába lesi a bükkfát.

— Jaj, én szamár, persze hogy nem jönnek keresztül a réten, hisz nem kirándulásra mennekl Hogy is képzelhettem, én hatökörl — ezt hangosan mondta, a vad fegyverzajban fölösleges lett volna halkítani a szavát! — Te is, te fajankó, te se veszed hasznát az eszednek! Ki tudja, van-e egyáltalán!

■ és hátba vágta Janót.

De hiába házsártoskodott Ondris, érezte a hangján, hogy tulajdonképpen örül, mert végre tehet valamit. Arca kipirult, keze idegesen babrált a fegyveren, fészkelődött a helyén, jobbra, majd balra nézett, felállt.

— ülj már le, te sajtkukac, — förmedt rá Janó fojtott hangon, — nem tudod, honnét jönnek ...

— Az anyád kínját nem tudom, nézd csak, honnét lövöldöznek . . .

Lövöldöztek is, éppen abban a pillanatban kezdték el balra a fenyőfák közt.

A vaksi szürkületben, ahogy ritkult a sötétség, az erdőben alakokat lehetett látni, amint a fák törzséhez lapulnak, majd lehajolva tovább ugranak, surrannak, ügyesen menyét módjára.

— Hagyod! — sziszegte Ondris, amikor Janó már-már meg akarta nyomni a géppisztoly ravaszát. — Nem hallottad, mit mondott? Jobbra kerülünk, majd onnét tüzelünk rájuk. Látod, a szomszédjaink is mozdulnak már, félkörbe fogjuk a németeket.

Ügy Is tettek.

Meggörnyedve futottak a lejtő másik oldalára, eltűntek a fiatal bükkfák között, óvatosan furakodtak előre, a rőtre színezódött lombok alatt. A bükkfa, amelyet oly sokáig néztek, már mögöttük maradt, bal kéz felől. Csak most ereszkedtek lejjebb a hegyoldalon. Megálltak egy-egy fenyőfa mögött, vagy tíz méterre egymástól.

— Nagyszerűen lehet őket látni, — suttogta Ondris maga elé és tüzelni kezdett. Az ajkát harapdólta, homlokán megfeszültek az erek, Janóra pillantott, fintorgó mosollyal bólintott feléje, így akarta biztatni. — Csak rajta, Jankó, ne sajnáld, az anyjulr keservét! — hangoskodott, mint mindig, ha szembekerültek az ellenséggel. Nem állta meg szó nélkül, mintha mqgamagát biztatná.

— Pörköld csak őket, Jankó, pörköld, ne sajnáld az ördögöket.

Janó nem is sajnálta. Sapkáját a homlokába húzta, mintha attól tartana, hogy a nagy buzgalomtól még elröpül, ő Is odapislogott Ondrisra, egyetértőén integetett, bólogatott, s meg-megnyalta száraz ajkát.

Az emberek ekkorra már végrehajtották Szemjon parancsát. Félkörbe fejlődtek. Odalenn Ondrisék alatt, a völgytorok túlsó oldalán a bükkfa mögül két bajtársuk géppisztolya kattogott, s legfölül, a hegy gerincén Antonin meg Bobocky Máté fegyvere köpködte a halált. Szemjon géppuskája is fel-felugatott.

A németek visszavonultak, Látták, hogy több mint négyszáz méter széles félkörben kemény, szervezett és előkészített ellenállásba ütköztek. Előbb középen hátráltak meg, visszavonták a támadó éket, igen lassan, a szárnyakat

erősítve, hogy kifürkésszék az ellenfél erejét.

Világos nappal volt már, amikor Szemjon géppuskája messze elöl kezdett kerepelni, ebből a többiek megértették, hogy most már ők is nyomuljanak előre. Vissza kell szorítani a németeket a völgybe, anélkül azonban, hogy átcsapnának az Ördög Lakodalmának túlsó lejtőjére, hisz előbb-utóbb úgyis vissza kell vonulniuk.

Ondris is észrevette, honnét kattog Szemjon géppuskája. Amikor jobboldalt a németek elhallgattak, intett Janónak, hogy jöjjön utána. Vagy kétszáz métert nyomultak előre, óvatosan, fától fához ugorva, megtartva a távolságot maguk és Szemjon állása között. Itt már meredeken ereszkedett lefelé a hegyoldal. Tovább nem mennek. Ondris megállt egy terebélyes, alacsony koronájú, görcsös testű bükkfa mögött, lefelé nézett. Nem látott senkit. Egyre élesebben bontakoztak ki a karcsú fenyők körvonalai, a tarka bükkfák, amelyek itt-ott már lombjukat vesztve, kopáron szomorkodtak. Az ég derűs volt, mintha tisztára mosta volna a tegnap esti eső, kék boltozata szinte ráborult a fák csúcsára.

Ekkor a lejtő szélén újból felcsaholtak a német géppisztolyok. S már harsant is a dühös válasz az ördög Lakodalmáról. Újra kezdődött a tánc. A németek erőnek erejével meg akarták vetni lábukat ä hegyoldalban, de a tizenhat partizán el volt szánva rá, hogy minden körülmények között elűzi őket. Ondris észrevette, hogy Szemjon géppuskája megint előbbre nyomult. Janóra pillantott, aki kissé hátrább egy embernyi sziklához lapult, mondani akart valamit neki. De Janó csak a fejével intett előrefelé, mintha figyelmeztetné.

E pillanatban Janó fájdalmas ütést érzett a bal vállán. Talán az utolsó golyó volt, amelyet az ellenség kilőtt. A németek ugyanis már ereszkedtek le a lejtőn. Ezt látta Ondris, erre akarta figyelmeztetni Janót. Szemében öröm lángolt. Felvillant Janó szeme is, de talán éppen ettől az örömtől nem látta azt a német utóvédet, aki még egyszer hátrafordult és rálőtt.

Amikor a fiatal Jozsó megérkezett a hírrel, hogy minden rendben van, a tizenhat harcos már ismét összeverődött. Az árvái pásztorgyerek Szemjon Alekszandrovicsot kereste, hogy jelentse neki, elvégezte, amit rábíztak, Pjotr Konsztantyinovlcs baj nélkül visszavonult. De hiába beszélt volna a parancsnokhoz. A földön feküdt mereven, holtan.

Arca az ébredő napfényben nyugodt volt és komoly. Amíg élt, mindig fukarkodott a szóval s ajka most félig nyitva volt, mintha mondani akarna valamit, amiről megfeledkezett, amire már nem jutott ideje.

A szürke hajnali köd lejjebb ereszkedett, eltakarta a napot, végigkúszik a fák ágain s ráborul a tizenhat harcosra, akik vállukon viszik Szemjon Alekszandrovics halott testét le a völgybe.

A szepességi Ondris hiába kemény legény, most mégis könny csordul a szeméből. Mutatóujjával elmorzsolja, aztán lenyomja a géppisztoly ravaszát és egész sorozatot lő ki az ég felé, a sűrű ködbe.