Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-03-23 / 12. szám
— Akkor az Isten kéziben vagyunk! S elmondja János úrnak, hogy ami eddig történt, azt játéknak is lehet nevezni; de ami éjszaka fog történni, az nem lesz az irgalom jegyében, mert a kikutatott boszorkány eljön éjféli időben, és rettenetes haragjában megsanyargatja a leleplező személyt. — Te ezt nem mondtad! — nézi János úr a fiút, aki erre nagyot zsugorodik, és azt feleli, hogy akkor kell harangozni, amikor közeledik a vihar. Érzik is mind a ketten, hogy zavarogni kezd a levegő, mintha a föld mélyéből és felülről is keverné valaki. Majd nagy hullámok keletkeznek benne, örvénylik és morog; árnyak születnek benne, kiknek hosszú és csontos fenyegető ujjuk van, s vicsorgó foguk, de sok és rettenetes! János úrnak zöldül az arca, mint rajta a köpönyeg; a fülei néha lekonyulnak, s máskor hátrafelé csúsznak, mintha menekülni akarnának. Aztán a hideg és о meleg egyszerre kezdenek küzdeni érte; remeg mindene, ami nyugdíjban van, és minden erejével csak magát szidja, amiért vénségire ráidézte a fejére ezt a rettenetes nagypénteki éjjelt! — Lefekszem, Gáspár — mondja megadással, és bemegy a szobába. Gáspár megveti neki az ágyát, majd ahogy ágynak eshetik az öreg, odaviszi a fejszét, és a megmaradt fegyvert a keze ügyébe támasztja János úrnak. — Aztán védekezzék, ha eljön az éjfél! — mondja. János úr csendesen imádkozik a hunyorgó lámpa mellett. A szellő karmolja feje fölött az ablaküveget, a kísértetek fekete ruhában táncolnak fenn a hiúban, s künn a szilvafák fenik fekete fogukat a tavaszi szélben. Isten irgalmazzon! S Gáspár, mintha elment volna az esze, ezalatt fütyörészve járja az udvart, és minden gazdasági szerszámot a helyére dug. Azután visszaül a tornácon a székbe, nézi a pajkos testvércsillagokat, és várja, hogy múljék az idő. S amikor már közelednék az éjfél, elindul szépen, és egyenesen Regina nénihez megy. Felzörgeti a nyugodalmas özvegyasszonyt, aki ijedten kérdezi meg tőle, amikor megismerheti: — Hát te mit akarsz ebben az időben? Béhívót hoztam a háborúba — feleli Gáspár. Nem sokáig tapogatja az utat, mert telik az idő. Ráfordítja tehát a szót, amire szükség és jó. Vagyis eléadja okosan, hogy János úrral baj van, mégpedig olyan baj, ami szívből jött, és csak fiatalokkal szokott megtörténni. Sokat vágyódott és epekedett Regina néni utón, szegény jó János úr úgy belézavarodott a hasztalan epedésbe, hogy meg -akarja gyilkolni magát. Most is az ágya mellé rakta a puskát s melléje a fejszét. Regina néni egyre jobban mereszti a szemét, s a végén már a két tenyere is összemegy, mint két öreg szerelmes. — Mit csináljunk, Gáspár fiam? — kérdi könyörögve. Gáspár tudja az orvosságot, s így szól: Fussunk s mentsük meg! Hamar megindulnak, s nagy szuszogva meg is érkeznek a János úr szobájába. A lámpa hunyorog az öreg feje mellett, de maga János úr elcsigázva alszik. — Költse fel! — súgja Gáspár. Ugyanakkor maga félrehúzódik, hogy az öreg ne vehesse észre, ha kipattan a szeme. Regina néni megsimogatja az öreg nyugdíjas legényt; a szája elgörbül, és édes örömkönny fénylik a szemében, ahogy mondja: — János, édes emberem!... János úr kinyitja a szemét, ami úgy rebben rögtön, mint két felkavart madár. S a következő pillanatban ieknjrik, hogy a fegyverhez nyúljon, de akkor ptt terem Gáspár, és megfogja az öreg kezét. — Ejh, ejhl — mondja neki. — Hát így kell fogadni a menyasszonyt! János úr kutatva, majd merengve nézi az asszonyt, s azután Gáspárra tekint kérdő szemekkel. — Hót örvendjen! — mondja neki a fiú. — Ha maga idehívná az én kedvesemet, ne féljen, én is örvendenékl » Abban a pillanatban csodálatos változás látszik a János úr arcán: kivirul, mint a tavaszi mező, benépesedik szép és megható virágokkal, s a lélek szellője játszadozik hegyein és völgyein. Azután megfogja a Regina néni kezét és azt mondja: — Most már nem vagyok egyedül Gáspár csendesen kimegy, és a tornácon leül a székbe, mintha vigyázna a tavaszi világra. S miközben örömteli bölcs arcát babusgatja a hold, a nagy csendben hallatszik, amint a cinegék valahol pihegnek. ^5 4—i s :o Ы :o Ы ^3 ^3 h-H Hosszú álma után ruhátlanul még, langyos sugarak zuhanyában nyújtózkodik a jegenyeakác. Tavaszi ünnep máglyái lobognak, száll az avar füstje magasra, pattog a száraz gally a tűzben. Gereblyét, ásót, fűrészt fog a kertész, s színek, illatok, ízek mestere, újra kezdi az ősi munkát, az életadót; segédei a föld, a nap, a felhők. Körülötte szelíd csibék a feketerigók, a harkály is éppen csak tovarebben előle a szomszéd fa törzsére, azon kutat tovább. Ha szólni tudnának, talán a fák is testvérként üdvözölnék. Köszöntelek, emberiség-bátyám, öreg melós. Elnézem agyagos-maszatos ujjaidat: hogyan terelik emberi cél felé a nagy növényi készülődést. Ezek a munkában piszkolódott kezek tűznek a lányok hajába virágot, ők adnak kényesen-fehér asztalunkra zsenge salátát, csípős fiatal hagymát, vérbélű körtét, arany húsú duránci szilvát. Ezek a kezek írják a verset, rakják fel a vászonra a szint meg a formát, ők termelik a lelket — E kezek által van örömünk is belőle, hogy emberré szerveződtünk a vak és süket anyagból. Szemtől-szemben a munkával, a munkással, most is, akármikor, elfog a szégyen: Kiáltozásom a népről, az emberiségről, fogadkozásaim és pátoszaim milyen nevetségesek és esendők! z z о < -J => N Z (Л ш »< Mintha fa mondaná a földnek: — Mindent megteszek érted! Levél a fának mondaná: — Fölnevellek! Pitypang pelyhe a szélnek: — Segítelek helyedet megtalálni! Szívem szerint földig hajolnék meg előtte, mégis csak jónapottal köszöntőm a kertészt. Köszönésemre kurtán biccent — nincs már ideje. Jár-kel, teszi dolgát serényen, gondtalanul, könnyű dalocskát fütyörészve. melyest tartsa magát, kedvesen torz fintorral mosolygott rám vissza. Azután baljával a földre könyökölt, jobb kezével átfogta a hinta el-elcsúszott deszkáját, és olyasmit tett, amit igazában csak Nápoly és Capri között szoktak a borzolódó tengeren Hányt. Mellette voltam. Védekezőn tolt el magától. Csuklott, fulladozott, kínos mosolygással törölte le álláról a zöldes, epés nyálat. Már csak vergődött, a szája, a torka egészen száraz volt, lángolt, de az alattomos kígyóerejű rángás nem engedte ki szorításából. És nem is szűnt a következő félórán át. Milyen komoly volt már ekkor a szeme. Milyen elkínzott és milyen döbbent. És nem segíthettem rajta. Az ilyesmit alig lehet megmagyarázni... Elszédült, gyenge volt, még nem szokott hozzá a mozgáshoz, a naphoz... Ennyi történt. De hirtelen, mint a villám hasított belém: és ha komolyabb a baj? Ha valamilyen titkos, belső sérülés ad ilyen jelt? ... Nem mertem továbbgondolni. Az érverését figyeltem, a szemét nyitogattam — mintha valami örvényben keringene: fejjel lefelé zuhant a fénykarikás feketeségbe. Nem tudom, mikor ért véget. Vérét mintha elszítta volna a nap meg a téglavörös ruha, de a teste megnyugodott. Széles, barna bőröve messze hajítva, a réz villámzárak mindenütt nyitva — így feküdt mellettem az öreg fák alatt, a kert vontatott lélegzésében. Sokára, nagyon sokára a szemét is felnyitotta. Négyéves szerelem következett ezután Zsuzsával. De soha olyan boldog, forró három óránk nem volt többé, mint abban az öreg kertben. Mintha ismeretlen hatalmak hajlékony, kemény mogyoróvesszővel irgalom nélkül végigvágtak volna rajtam. Mintha valami meg akarta volna mutatni: milyen romló és tehetetlen a test. Egy egészen bizonytalan titok öltött ránk nyelvet. Repülőgépről néha ok nélkül leválik az egyik szárny, az üvegen hasadás sikolt végig; az anyag azzal bosszulja meg közömbösségünket, hogy mindig a legrosszabbkor fárad el. Ijesztően közel kerültünk egymáshoz az ütéstől. Megkomolyodtunk tőle, felnőttek lettünk. Már régen egy pádon ültünk. Ott roskadozott egy gazzal vert út fordulójában. Ijesztő csend volt. Végig nem láttunk embert ebben az elhagyatott, haldokló édenben. Milyen másképpen dőlt most Zsuzsa hozzám, mint az autóban. A test és a lélek olyan feladásával, mintha megtaláltuk volna a borzongó ismeretlent: hogyan lehetünk teljesen egyek. — Most láttad — (láttam, mennyire fázik) láttad, milyen öreg és csúnya is lehetek ... Soha olyan égő vággyal nem tudtam többé közel hajolni о bordái mögé bújt titokhoz, mint akkor. » Ostoba! — Láttad, milyen lehetek, ha egyedül vagyok... Elfulladtam. — Ha egyedül vagy? ... Hát nem érzed? Éppen az volt szép, hogy ketten voltunk... Először voltam igazán kettesben veled. Mennyi árulás, ostoba hazugság, rosszízű kishitűség tolakodott később közénk. Hogy elrebbent ez a pillanat, mintha madaraival kelt volna szárnyra az egész kert, vagy mintha gyíkjaival menekült volna el a nyirkos kövek alá. Mert a legnagyobb dolgok kellenek két ember boldogságához. Legalább olyan ősi rettegések, mint a halál. De mi élve maradtunk.
