Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-03-16 / 11. szám
SIMKO MARGIT Álarc Minden újszülött sírással köszönt rá a világra s megkezdi harcát. Minden újszülött magával hozza egy őse álarcát. E maszk kötelez, hiába jajong az ember, hogy: Ez nem is én vagyok! Nézzétek, bennem vulkánok égnek és napsugár ragyog. De múlnak az évek, csúfak és szépek s ahogy a maszkon gyűlnek a ráncok, az ember megszokja s pajzsként hordja a furcsa álarcot. Féltelek Szeretem én a lépteid zaját ahogy markolod ajtóm kilincsét, az ételt, csókot s az élet minden kincsét. Szeretem okos egyílgyűséged, a szertelen nagy önmagad hitét, mely gyújtogat, csóvás szikrákat szórva szét. Szeretlek én és mosolyt hazudva te örök gyermek, jaj, úgy féltelek, még néhány év és aztán mondd mi lesz veled? Jön majd egy lány. Vad irammal száguld el melletted és széltipró lába könnyen szökken fel a csúcsra s te utána veted magad régi akarással, de el sose éred és a végén te nézel rá ennyi jósággal, szegénykém. Zsámboky egy kis asztalnál, az ablak mellett. Vele szemben a felvevógép, a barna bőrkabátos rendező meg a legénysége. Párbeszédről van szó. — A rendező leül Zsámboky mellé. — Párbeszédet folytatsz a géppel. Feléje fordulsz, és neki mondod el, hogy mi is van a filmedben. Zsámboky bólintott. Persze, mindez belekerül az Előzetesbe. Az író régi, kedves presszójában a filmjéről beszél. — Szóval, nem kell, hogy az asztalt bámuld, és magad elé motyogj. — Szünetet tartott. — Ha engem valami felháborít, akkor az a megkonstruált természetesség. Te nem magadban dünnyögsz, hanem igenis, a gép felé, a nézők felé fordulsz. Beszámolsz a filmedről. A szőke kontyos Ildikó átrepült a stáb fölött, letette Zsámboky elé a dupla feketét. — Azért ezt megihatod. — A rendező elmosolyodott. Felállt, magára hagyta Zsámbokyt. Kissé gyanakodva nyúlt a csésze után. Nem volt ez igazi kávé. Az asztal se az, amire ki szokta rakni a cetliket. És ez az üres presszó! Persze, kirámolták a vendégeket a forgatás miatt. Legalábbis innen, az emeleti részről. Csak a gép, akivel majd párbeszédet folytat. Troli ajtaja csapódott odakint. Hát igen, Zách. Azok az elnyúlt végtelen párbeszédek. Zách ült az utolsó asztalnál, 6 meg az utolsó előttinél. Olykor hátrafordult. Szétszórt kéziratok. A humatartó lobogása. Zách az eltépett kéziratokat bedobta a hamutartóba, és meggyújtotta. A kisasszonyok dermedten nézték. A troliajtó csapódott, Zách felnyögött. — Ez egy hely! Éppen iderakják a megállót! Sárgapulóveres fiú lépett az asztalhoz. Elvette a csészét. A rendező intett, hogy tegye vissza. A gép mögé húzódtak, onnan figyelték Zsámbokyt. Lazíts egy kicsit — intett a rendező. Mit csináljak? Nagyon merev vagy, ülj egy kicsit otthonosabban. — Aha... otthonosabban. Zsámboky újév reggelén bukott be ebbe a preszszóba. Zách újságot olvasott az egyik asztalnál. — Ide kell járni. Hány éve ennek? Tíz? Tizenöt? Zách az utolsó asztalnál ült, Zsámboky az utolsó előttinél. Volt úgy, hogy 6 jött előbb, volt úgy hogy Zách. A barátja szivart rágcsált, kalapját kissé félrecsapta. Ügy jött előre az asztalok között, mint egy kedélyes kis mozdony. Zsámbokyra hunyorított. Az csak legyintett a kézirat fölött. Majd váratlanul egy elcsúszott utalásról kezdett beszélni. Azzal már benne voltak. Elmaradt utalások, végtelen várakozások. Szerkesztők, akik ülnek a kéziraton, tologatják a kéziratot. Csak éppen nem adják le! — ... másfél óráig váratott — mondta Zsámboky —, és aztán mit vágott a pofámba? hogy lebegtetem a figuráimat! — ... én javítottam ki az első vacakjait, és akkor most ez az alak! — ... hogy ma már így nem lehet lebegtetni a figurákat 1 — ... az én érdékemben nem adja le a novellát! Érted ezt? Az én érdekemben! — Laza szerkesztés, elmosódott kontúrok. — Alatta maradok a színvonalamnak. Méltatlan vagyok a nívómhoz. Elhallgattak. Kifulladva bámultak maguk elé. Zsámboky beletúrt a kéziratba. — Elmosódott vagyok? — A hülye fejük! — Majd, mint aki unja az egészet. — Mikor voltál moziban? Egy valamiről nem beszéltek. Az otthonukról. Azokról, akiket otthon hagytak. Zsámboky úgy fordult a gép felé, mintha most mindent el akarna mondani. A félrecsúszott dunyhákat, takarókat. Az áttetszőén vékony kéz útját a takarón. Az a kéz él csak az egész nőből. Rántott egyet a takarón, igazított valamit, majd elindult a gyűrődések között. Zsámboky elég gyakran járt Záchéknál. Megállt az ágynál, odabólintott annak az élettelen arcnak. Az arc merev maradt. De a kéz felemelkedett. Az ujjak szétnyíltak, mintha el akarnának válni egymástól. Zách az ágy körül járkált. Megigazította a párnát. Odahajolt az asszonyhoz, talán mondott is valamit. Egy mosoly foszlánya jelent meg azon az arcon. Babaarc. Megöregedett, ráncokkal átszőtt babaarc. Zsámboky kapott egy teát. Közben azon tűnődött, hogy mióta fekszik Zách felesége? Mióta nem tud felkelni? Az ágy örökké megvetve. Ronda dolog, de Zsámboky valósággal felüdült. Mert otthon... Na igen, de anya legalább a lakásban mozgott. Kiflivégek, cukordarabkák, cigarettacsikkek jelezték útját a hálótól a fürdőig. Valami hártyaleválás volt a szemével, és ezen a műtét se segített. Az ágy a központja. Örákig tudott kávézgatni. Kávézás után a cigaretta. Egyszer felgyújtja az ágyat. De csak az ágyat. A szoba többi része valamiképpen sértetlen marad. Egy égő ágy fogadja majd Zsámbokyt, ahogy hazajön. — Mondhatnál valami ingerlőt. — A rendező előbbre jött. — Ingerlőt? — Nézd, én tudom, hogy háztetőkről szól ez a film, de ha mégis volna valami... — Hát amikor az öreg megtalálja a levelet. — Miféle levelet? — Tulajdonképpen nem is levél, inkább csak levélfoszlány. — Maradjunk a háztetőknél. Beszélj a háztetőkről. — Kezdhetem? — Mindjárt. Majd ha a tábla csattan. A csapó táblája, csattan a csapó táblája. Zsámboky ezt úgy mondta magában, mint egy iskolás, A tábla nem csattant. A rendező kissé ellenségesen nézte Zsámbokyt.- Pétert felvették a főiskolára. — Még mindig az az ellenséges tekintet. Mintha Zsámboky hosz-
