Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-02 / 9. szám

FENYVES GY.

ШЩА

IV.

DEA EX MACHINA

Romilda és Sofia munkakedvét minden kis siker fokozza. A beszédórákat most már a házban tartják. Sofia járni, mozogni, játszani tanul. Olykor-olykor már hárman játszanak — ha nincs Iskolában — a tízéves Maria is bekapcsolódik a munkába.

Ekkor születnek meg a messzevezető, nagy tervek, amelyekről korábban Romilda mindig csak álmodott. Most először tűnnek fel és jelennek meg egyéniségében későbbi határozott, céltudatosságának jelei, amelyért az olasz sajtóból a csúfolódó, de egyben nagyra-Az első színházi élmény: Edvardo de Filippo „Filumena Marturano“ című darabja. Évekkel később „Házasság plasz módra“ címmel film készül belőle — Sofiával a főszerepben. (Jobbról: Marcello Mastrolanni)

Sofia Loren a régi orral, Amerikába Indulása előtt. A kép az elutazás előtt a repülőtéren készült. -mm

És a műtét után... Az arc nem vesztette el karakterét. A Mayo-kllntkab orvosai értik a dolgukat. '

becsülést Is jelentő, „dea ex machina" meghatározást kapja ...

Romilda egy nap maga elé állítja Soflát:

— Tőlem nem tanulhatsz többet. Talán sohasem voltam igazán jó színésznő. De még nagyon fiatal vagy. Majd munka közben rendezőktől, meg munka után, ha már lesz valami pénzed, akár a legjobb tanároktól Is, mindent elsajátíthatsz. Ami tőlem tellett, megadtam neked: ez elég kell, hogy legyen az induláshoz.

Sofia nem érti, milyen Indulásról van szó.

Este mindent megtud. Romilda megbeszéli Menichello nagypapával, hogy lányával Rómába utazik, ahol a Cinecittában próbálnak szerencsét. Barátai ugyanis arról Informálták, hogy ott most sorozatban készülnek az amerikai filmek és több száz, sokszor több ezer statisztára van szükség. Majd statisztálásbál élnek és megpróbálják megtalálni Sofia szerencséjét.

Eljön a búcsú órája. Menichello nagypapa a kapuban megöleli Romlldát és azt súgja a fülébe:

— Járj nagyobb szerencsével.

és Romilda Vlllanl lányával, a tizenöt esztendős Sofiával egy harmadosztályú kocsiban Rámába érkezik.

1950 Júliusa van, rekkenően süt a nap, az örök Város utcáin olvad az aszfalt. Romilda és Sofia, előre lelevelezett címek alapján, lakást keres. Kis csomagjaikkal ide-oda bolyongónak a városban, végül a Via Cosenza egyik öreg házánál, egy hatvan felé járó özvegyasszonynál — lehorgonyoznak. Leteszik a csomagjaikat a bútorozatlan szobában, majd Ismét útrakelnek.

Romilda Rlccardo Scicolone házához vezeti a lányát.

— Menj fel, mondd, hogy itt vagy, kérj segítséget. Én majd megvárlak Itt, az utcán.

De apja házában csak a gyerekek vannak otthon. Sofia és féltestvérei először találkoznak. Néhány szó és Sofia fut az utcára.

— A Clnecittában van, statisztafelvételen. Hajnalra valami amerikai film nagyjelenetéhez több ezres tömeg kell.

Romilda és Sofia autóbuszra ülnek és kisietnek Róma filmvárosába.

A produkció irodák előtt hosszú sorok állnak. Sofia előre furakszlk és odaszól egy titkárnőnek:

— Sofia Scicolone keresi Rlccardo Sclcolonet.

Néhány perc múlva az irodák felől női hang hallatszik:

— Scicolone, jöjjön bel Gyűlölködő tekintetek szállnak a belépő lány után — „neki sikerült".

Riccardo Scicolone felvéteti lányát a statiszták listájára, azután anélkül, hogy szóhoz engedné jutni; belekarol s kivezeti az Irodából. Egyre csak beszélve és mesélve neki, kivezeti a filmgyárból, és a legközelebbi rendőrszobára kíséri.

— Ez a lány kiskorú, vidékről szökött Rómába, itt csavarog, kérem toloncolják vissza otthonába, Pozzuoliba.

Sofia szóhoz sem jut a megdöbbenéstől, s hagyja, hogy elvezessék. Fél órával később, egy rendőr jön érte, kihallgatásra hívja. A rendőrtiszt barátságos, jóindulatú ember. Meghallgatja a tényállást, s utasítást ad egyik emberének, menjen keresse meg a lány édesanyját.

A rendőr fél óra múlva Romlldával tér vissza. Az asszony igazolja magát és Sofia szabad — hiszen, ha itt az édesanyja, akkor szülői felügyelet alatt áll.

Anya és lánya minden elmondanak egymásnak. Először Romilda beszél. Szerencséje volt, gyorsan haladt a sor, s mivel nem tudta, hova lett Sofia, mindkettőjük nevét bediktálta a statisztalistára. Épp a filmgyár kapujában állt, és rá várt, amikor hallotta, hogy a rendőr a portásnál érdeklődik utána. Odalépett, — a többit pedig már tudjuk.

Másfél évtizeddel később, Sofia Loren így emlékezik a Via Cosenzára:

„A szoba keskeny és kopott, a bútor nyomorúságos. Mégis boldog vagyok, úgy érzem, keleti kényelemben élek. Életemben először van saját, önálló ágyam, s életemben először nyújtózhatom ki alvás közben. A szekrény fele is engem illet, s boldog vagyok vele, bár egyelőre alig van mit beletennem.

Másnap hajnalban ötkor kelünk. Nyomorúságosán öltözött, klalvatlan arcú emberek között szorongunk a villamoson, és sietős léptekkel igyekszünk a filmgyárba. Hat óra előtt öt perccel ott kell lennünk. Emlékszem, iszonyú forrónak tűnt ez о júliusi reggel. Világoskék vászonruhát viseltem, fehér magassarkú cipővel, rövid hajam volt, s még mindig olyan soványnak tűntem, mint egy karó.

Néhány perccel később megtudtam, hogy a „Quo vadis" című filmben szerepelünk, a rendezőt Mervln LeRoynak

1957. szeptember 17. Ciudad Juarez, Mexiko. Sofia az esküvője napján. Ezt az esküvőt később válás, majd újabb esküvő követte, de mindig Carlo Ponti állt Sofia oldalán.

Sofia néhány nappal a különös leánykérés előtt, filmgyári öltözőjében

hívják, a női főszereplő Deborah Kerr. Tíz nap alatt ketten, kilencven dollárt kerestünk, és egy flotta-jelenetben, egyetlen pillanatra Deborah Kerr oldalán én Is látható vagyok. Kilencven dollár — közel ötvenezer lírai Ilyen gazdagok még sohasem voltunk I és máris újabb statisztálásokat ígérnek.

Kezd minden rendben és Jól menni, amikor Pozzuoliból ijesztő hírt kapunk. Maria megbetegedett — ezúttal tífuszban — félnek, nem is fog megmaradni.

Anyám csomagol és halálos ijedtséggel siet Pozzuolibe. Engem azonban Rómában hagy.

Minden nap van munkám, egy vagyok a sok ezer statiszta közül, talán a legfiatalabb — a többi lányok körülöttem tizenhét-tizennyolc-húsz évesek. Este, ha vége a munkának, hazasietek.

Egy hét múlva úgy érzem, anyám aggódik. Levelet írok: „Minden rendben van, nem kell aggódnod, nem adok ki sokat. Vettem magamnak egy fekete szoknyát és egy pulóvert, amiben este Is el tudok majd menni, olyat, amilyenre Maria is mindig vágyott. Ha nekem lesz egy másik ruhám, majd neki adom."

Néhány héttel ezelőtt Ismét láttam ezt a levelet. Ügy látszik anyám még ma Is őrzi.

A fekete szoknya és a pulóver pedig valóban Máriáé lesz, mégpedig sokkal hamarabb, mint ahogy azt az eddigiek alapján remélhette volna.

Egy este két lánnyal, akikkel statisztálás közben barátkoztam össze és fiútestvéreikkel, a Colosseum szomszédságában álló kert-lokálba, a „Colle Oppio"-ba megyünk, mert ott szépségversenyt rendeznek. Korán érkezünk, az első sorban kapunk asztalt.

Azután elkezdődik a ceremónia. Érzem, a zsűriből nagyon figyelnek. Negyven körüli, alacsony termetű, szép mosolyú úr.

Fél óra múlva pincér lép az asztalunkhoz és átadja a zsűritag üzenetét: „A kisasszony nem kíván indulni?"

Éreztem, hogy ez sordöntő felszólítás, ezért azonnal igent mondtam. „Ha egy zsűritag érdeklődik utánad, még díjat is nyerhetsz" — gondoltam magamban. és Igazam van. Második leszek.

Iszonyú botrány tör ki. A közönség kiabál, fütyül, a tömegből azt kiabálják: „Kicsinálták az egészetl A lámapofájút (ez én vagyokI) a zsűri nyomja. Csalási" — Másodpercek múlva elcsattan egy pofon, fél perc múlva mindenki verekszik. A rendőrséget kell hívni.

Valaki kézenfog és aránylag simán kivezet. így találkoztam szemtől szembe, így Ismerkedem meg Carlo Pontival. Nem sokat beszélünk. Siet. Névjegyet nyom a kezembe.

— Kérem, holnap keressen fel az irodámban, öt és hat között ott leszek.

Jövő héten: Az első szerepek.