Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-12-14 / 50-51. szám

E

lég szerencsétlenül választottam helyet, pontosan a hátsó kerekek fölé ültem. Erre már csak a negyedik vagy ötödik megállónál jöttem rá, nem is tudom. Addig az ülésbe fogóztam, csodálkoztam azon, hogy mások milyen kényelmesen dőlnek hátra, némelyik utas még olvasott is. Nem volt telt ház a buszon, gondoltam, majd később máshová ülök. Majd. Határidőket szabtam magamnak: ha az a fehér inges fiú leszáll — s mikor zakóját felkapta, és valóban lelépett, nem elszalasztottam az alkalmat? Egy szemüveges néni megelőzött. Maradt ugyan üres hely elég, de valahogyan elment már a kedvem az egésztől. Mindjárt arra gondoltam, anya biztosan kitűnően elhelyezkedett volna régen, apa viszont éppígy ülne, a fenekén szorongva, és kicsire összehúzva magát, mint én. Ettől keserű lett a szám. Elhatároztam, hogy a legközelebbi állomáson valóban intézkedem — a nagy bőrönd maradhat. így azután megnyugodtam, örültem, hogy nem kell majd cipekednem, csak pár

lépés előre a kis kézitáskával — semmiség.

Elengedtem magam egészen lazára, csoda könnyűnek éreztem a testem, most már élveztem az utazást a hátsó kerekek fölött. Remekül hintáztatott a kocsi aljába ágyazott rugósor, az út minden apró egyenetlenségénél meghimbólt, sokkal inkább, mint a többieket. A kerek fésű kipottyant a hajamból, hagytam, hadd csiklandozzák a leomió szálak nyakamat. Tudtam, hogy rémes lehet a frizurám, feltűzve, s egy parányi tupírral még csak hagyján, de így ... Anya megijedne, ha látná, vagy inkább rám ijesztene azzal a mosolytalan szemével, s a régi szigorúságával mondaná: „Legalább rendbe szednéd azt az egy ige hajadat!" Jaj, hogy utáltam, ha ezt mondta. Állandóan rájárt pedig a szája, s én ezért a macskafarknyi, keserves kis copfomba mindig beleakasztottam az ujjam, s annál inkább szétziláltam az egészet annak idején. Folyvást elhatároztam, úgyis megmondom neki, hogy igenis szép fényes, ha mindjárt egy ige is, és nem is egy ige, mert Rózsié még vékonvobb, és én nem is tehetek az egészre1, ts ne bántson vele — azután sohcíer mondtam meg.

Talán, ha most... A himbálózás egészír elringatott, az állomások egymás ütem szalasztottak tovább, s már tudtam: maradok itt a helyemen, hozóig.

Lassan esteledett, zöldszürkébe mosódtak a 'még belátható földek. Erőltettem a szemem, ismerős dűlőket vizslattam hasztalan.

A falu első fényei idegen kockaházakat világítottak meg, készen vagy félig készen szegték be az utat ezek a szokatlan nagy ablakos, itt szokatlan formájú épületek, még az éppen csak elkezdett is: mint egy-egy kiterítkezett gondolat jelezték a jövendőt, s valahogy nagyon is meztelenül vallottak elkövetkezendő életükről az alig félméternyire nőtt alapozások. Nem is tudtam, örömet érzek-e, vágyakozást-e. Vagy viszolygást kiszakadtságomért? Túlságosan fáradt voltam már. Csak néztem ki mereven az ablakon, még arcom is hozzószorítottam, amikor a felsőnél megálltunk. Nem akartam, hogy felismerjenek. Mit is tudnék mondani? Mit beszélhetnék velük?

Már csak két perc — biztattam magam.

Apát rögtön megláttam, leghátul állt, a várakozók mögött, sovány kis arcát felfele, a fénynek tartotta. Bizonytalanul hunyorgott.

Beharaptam a szám: miért hátul? Aztán észrevettem, hogy utolsónak szállók le. Most már jó meleg támadt bennem, a vállába kapaszkodtam.

— Erzsim. Hát megjöttél, Erzsim mondogatta, s már nyúlt a bőröndért.

Nem hagytam. Kétoldalt gazdátlanul csüngő, nagyon üres kezekkel csetlett-botlott mellettem. Akkorákat lélegeztem, mint egy szivattyú; itt már minden puha volt, meg ismerős, meg jó: ez már az otthon volt.

A nagy kaput nyitva hagyták, villany égett a tornácon. Anya az udvar közepén állt, magasan és keményen, éppen mint máskor, mint mindig, amikor csak úgy munka közben egy percre megáll, s mozdulatlanul vár valamire. Valamire, ami talán fontos, talán éppen a legfontosabb, hanem

Az ablakot csak kinyitottam, elébe igazgattam a függönyt. Anya körül megszűnt a zenebona, nyilván feszülten fülelt, hogy azután már indulattal csinnadrattázzon tovább.

— Nincs mi büdös legyen abban a szobában — mondta még, de én csak tettem, mintha nem hallanám, s a szekrény két üres polcára rakosgattam a ruháim.

Anya nem nyughatott, apót vízért küldte. Hogy kiengeszteljem, valamikori barátnőim felől kérdeztem:

— 11us ? . . .

Olyan ellenséges-kurtán mondta, hogy tudtam, nem bocsátja meg az

ablaknyitást:

— Ilus jól járt. Őszre fejezik be a házukat.- Láthattad, a nagy utcán építik, arra jöttél. Traktoros az ura, jól keres, már két gyerekük van.

Nagyot nyeltem.

— örülök neki. Ugye, Kocsis Imre vette el?

— Az hát. Téged is elvett volna, ha nem esz a fene a városért. Huszonöt éves vagy... a végén beérheted az özveggyel. Nem is szeretem, ha kérdez utánad — ‘s elfordult.

Belékapaszkodtam az ágy végébe.

— Anya biztatott a városba, nem?

De ő csak ment a tornácra teríteni,

egyenes derékkal, keményen.

Egy özveggyel . ... beérhetem egy özveggyel ... s milyen sűrű csúfsággal mondta. Ennek akartam én Lajosról beszélni? Lajosról, aki még csak nem is özvegy, hanem elvált, s aki várja a táviratomat, jöhet-e? Dehogy jöjjön, ide nem jöhet — ide nem.

Hallottam, mint vonszolja fel apám rozoga testét a lépcsőkön, hát nem szóltam többet. Nagyjából megmosdottam, a hajam is rendbe tettem, ne egy igézhessen anyám, mert az már sok lett volna első estére.

Vacsora közben aztán megenyhült a hangulat, anya jól főz, meg kell hagyni, ami igoz, igaz. Bár egy éve

RAFFAI SAROLTA

I v

m

w

azért egV lépést sem tenne feléje, ő nem. ő csak áll, csak vár — megtorpanta^.

Apa kézé reszketett, amint a karomhoz ért. Gyorsan ocsúdtam, anyához siettem, megcsókoltam.

— Jó estét, lányom. Hát megjöttél

— mondta.

Mintha megbénultunk volna ott, az udvar közepén. Aztán ő hirtelen sarkon fordult, indult befele.

— Na, gyere hát — szólt vissza —, a tiszta szoba lesz a tied. Kicsomagolhatsz mindjárt.

Apa nem tágított mellőlem, az ajtófélfának dőlve álldogált. Pedig szívesebben maradtam volna most egyedül a kínos tisztára fényezett szobában, ha csak néhány percre is. Agyak, szekrények, tükör, kerek asztalka, két szék, függöny, szőnyeg és villanyvilágítás. Portalan és érintetlen, ropogósán rendes, majdnem ridegen az. Csak a levegő áporodott.

Amint megnyitottam az ablakot, anya keresztülkiabálta az edénycsörömpölést.

— Bemennek a szúnyogok!

Hát bejöttek, mert szúnyogok szúrtak a hangjában, s én ráeszméltem: tudtam előre, s már gyanakodni kezdtem magamra: nem szándékos volt az egész? Ez a levegő szimatolás?

Apára néztem. Vékony nyakát oldalt tartotta, görcsös ujjóval frissen borotvált állón keresett valami felfedezni- és elrendeznivalót.

is elmúlt már, hogy én paprikás csirkét ettem, mégsem a mi, hanem a milyen lágyított el. A rövid, piros lé minden cseppjében érzett a hagymán párolt gyenge hús frissesége, a karikára szelt, kierezett, eleven paprika zamata, meg a házi pirítósú törötté — anya kitűnően főz, no. Kínálni se rest, az is igaz. De hát én hamarjában elteltem vele, csak szopogattam a törékeny csontocskákat, aztán azt figyeltem, mennyi sok bogár kering a villanyégő körül. Két fényes hátú, kemény tomporú kis vacak egymásnak ütődött hallható koccanással, s a szerencsétlenebb meg feketébb egyenest bele anya tányérjába. A csirke taraján kábultan megült, s a fanyelű, kopottas villa már vitte is a nyitott száj felé.

Ne — mondtam ijedten —, bogár van rajta.

Anya sértetten emelte magasra a fejét, hogy a nyakerek vastagon alácövekelték meredek állát:

— Fenemód elkényesedtél te a városban, he. Nincs ebben az ételben semmiféle bogár.

Aztán némán ült, s csak rágott konokul, bogarat, taréjt — a csirke szemeit mutatóujjával nyomkodta ki. Úgy ültek a sötétkék szegélyes, fehér gömbök körme hegyén, mint apró, idegen világbeli, ellenséges állatok. Egyszerre minden ijesztővé vált. A piros, maszatos tányérok, a felettük trónoló, gőgtorony asszony — minden.

Apám sutasága különösen. Mert mélyen az asztal fölé hajolt, harákolt i< kicsit, mint akinek a torkán akadt valami. Felugrottam, ütögetni kezdtem a hátát. Csenevész kis arca színes lett, szeme könnyes.

— Már a porcogóját sem tudom elrágni — mentegetőzött.

— Pistóék mikor írtok? — kérdeztem gyorsan.

Apa még mindig a csonttal bíbelődött, anya egyenest a szemembe nézett:

Nem is tudom, hallod. De nemrég, ők sűrűn írnak. A nyár végén tán le is jönnek, csak hát... most már két gyerek is van, a picivel meg nehéz.

Apához fordult:

— Te öreg, hova 4s rámoltad a leveleiket? Ládd-e, most megmutathatnánk őket Erzsinek.,,De te mindig rámolsz, én meg keresgélek, azzal telik a nap.

Azután nekem:

— Nem tudja ám már, mit hova tesz. öreg csacsi lett apátok. Tudja a bátyád is.

Nem mertem apára nézni, azt se kérdeztem, sűrűbben írnak-e hát Pistáék, mint én — kínomban felálltam az asztaltól, bementem. Mókoltam a táskámmal egy ideig, két kisebb csomagot külön készítettem, s amikor hallottam, hogy anyám megint az edényeivel csörömpöl, kimentem.

A selyempapír zizegésére felneszeit.

— Valamit hoztam ám — próbálkoztam könnyű hanggal. — Ez a magáé, ez meg apáé. No, fogja már.

Vonakodva nyúlt értük:

— Nem kellett volna, lányom, á, nem kellett volna.

Kicsit megzavarodott, s végre valami emberit is láthattam rajta. Tanácstalanul tartogatta kezében a két csomagot, nem tudott mit kezdeni velük, vagy éppen nem akart semmit kezdeni velük, nem is tudtam magam se, csak olyan furcsa félszegen álldogált, egészen nekividámodtam.

— Meg se nézi? — kérdeztem.

— Majd odabe.

A ruhaanyag tetszett neki, tapogatta, simogatta, még meg is gyűrte. Szépen kisimult az, nem maradt semmi törése.

— ünneplősnek gondoltam, azért vettem feketét.

Anya válla enyhén megdőlt.

— Hagyd csak, lányom. Elég vagyok én már a feketéhez.

Apa szeme elhomályosodott, amint az ingeket nézte,

— Nem is volt énnekem még ilyen finom ingem, igaz-e, anyjuk?

Anya megmerevedett:

— Ne beszélj bolondot. Ing — ing.

S elfordult.

Mintha két műszakot csináltam volna végig, olyan összetörtén nyúltam el az ágyban. Atoknehéznek éreztem a testem, de a fejem különösen. Hát az első este elmúlt valahogyan, de mi lesz itt énvelem két hétig? Csak legalább időt ne írtam volna nekik előre. Persze, arra számítottunk, hogy Lajos utánam jön, összeismerkedik velük. De hát elvált ember — anya lenyelné keresztben. Honnan sejthettem volna, hogy még mindig ilyen kemény? Nem törik meg soha, maholnap hatvan pedig. Ügy tartja magát, mint valamikor.

Púbi, persze tetszene, Pubi legény, Pubi divatosan öltözik, Pubi mindenkivel enyeleg, és mindenkit meghódít. Anyának volna mivel dicsekednie a falu vénasszonyoi előtt.

Pedig Pubival csak oddig tartott a barátság, míg a hízott liba meg о karácsonyi kóstoló. Én voltam a szamár, hogyan is hihettem . .. Hány éve már: négy, öt? Képtelen voltam beleilleszkedni a társaságukba. Se a szemem kihúzni rendesen, se tisztességesen feltupírozni a hajam, se kelletődni. Rózsi érti. Rózsinak minden sikerül, pedig olyan falusi, mint én, együtt mentünk fel, mégis, hogy kivakarózott. Mennyivel mutatósabb nálam, bár valamikor még én voltam a szebb . . . itthon még én. De hö azzal próbálkozom, ami neki olyan jól megy: ma-