Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-12-14 / 50-51. szám
л t Azokhoz szólok, akiknek életutacskáikon letépett mackófülek hevernek. — A mackó fülét letépni nem szabad! A mackót fülével együtt az állam adja! Mackó fülét tépni tilos, sót büntetendő! Szüléiteket is megbüntette az állam, amikor letépték orrotokat, fületeket, kezeteket, lábatokat. Amikor szétverték fejeteket, léket vágtak hasatokba. De menynyire megbüntette! Büntetésből kivettek a kezeikből s többet nem játszhatnak veletek. Ö, hogy sírnak, jajveszékelnek! Gyöngéd lelkű anyátok inkább az utcára rakna benneteket, csakhogy ne kelljen átélni az elszakadás borzasztó pillanatát. Hisz hús vagytok a húsukból, vér a vérükből! — Kernhäuser vagyok — mondja a jövevény, még nem kerestek, hogy a feleségem szült? — Nálunk nem — feleli némi undorral a szürke kabátos. Ebben a pillanatban nyílik a műtő ajtaja és egy kismamát tolnak a kórterem felé. Mögötte az orvos. — Kernhäuser — mondja, miközben a maszkot leveszi az arcáról. — Kornhauser úr önök között van? Kornhauser ugrik. — Gratulálok — mondja a doktor mosolygó arccal, — ön egészséges, háromkilós fiúgyermek apja. Kornhauser kopasz feje sugárzik a boldogságtól. És mintha győztes hadvezér lenne, köszönés nélkül vonul el előttünk. A szürke kabátos újabb cigarettára gyújt. A felháborodástól remeg kezében a gyufa. — Nincs igazság — mondja. — Az erőszakos frátereké a világ. Pedig mi jöttünk előbb. Szüts István KÖLCSÖNÖZ BOLDOGSÁGOT? Hogyan éljék ezek után túl, hogy elvisznek benneteket ! Most már értitek, miért nem szabad a mackófüleket tépni? xxx — Fiút vagy lányt? Az igazgatónő viszont így szól a belépőkhöz. A becses vásárló azután válogatni kezd az áruban. Ez a helyes pofácskájú lányka megfelelne. Ezzel kihúzza a többi közül. Fölhajtja a szoknyácskáját, biztonság kedvéért beletúr a hajába is. Tiszta. S hogy mennyire fáj ez a lealázó turkálás a gyerekek között az igazgatónőnek, a tanítónőnek, az illető hölgyet nem zavarja s a csöppséget sem. A hölgy szép, tiszta gyereket akar, s a csöppség anyukát. Gyerekkölcsönzés. Hogy mennyire humánus ez a cselekedet, azon lehetne vitatkozni. Adhat valamit az az egy hét a kifosztottnak ? Negyvenötén várnak, negyvenöt senki és mindenki gyermeke, egy maréknyi fényre, karácsonyi melegre. A kassai Jesensky utcai gyermek-otthon védencei ők. A bűnös világ tehetetlen, kiszolgáltatott jelei. Nagy fényes szemeikkel nehezen fogadják be a világot, sokkal kevesebbet tudnak róla, mint azok a gyerekek, akik közé majd elmennek örvendezni a karácsonyfa« alá egy hétre. Mindent megkapnak a gyermekotthonban, még szeretetet is. Az igazgatónő, Vilma KoSfáková és a tanítónők nagy nagy szeretettel gondoskodnak róluk. Az államtól tizenkétezer koronát kapnak évente, a tanítónőktől szeretetet és nem hivatásból jövőt, hanem szívből jövőt, s mégis szegényebbek, mint a mesebeli szegény asszony hamuban sült pogácsán tengődő kisfia. S az, akit semmiféle emberi összefogás nem pótolhat, az anyuka, valahol távol ettől a szürke háztól, még álmában sem gondol arra, akinek úgy hiányzik. Mi lesz belőletek, kik az emberek könyörületességére vagytok utalva? Addig, amíg szép, fényes a szemetek, a baba arcotok ártatlan gyerekségtektól fénylik még, meg-meg simogatnak a nénik. A bácsik talán most sem. S aztán? Sajnos az azutánok nagyon szomorúak szoktak lenni. De most beszéljünk ennek a negyvenötnek a karácsonyáról. Párat majd, akik megtetszenek a jó szívű néniknek, elvisznek családokhoz. Egyszerre feltárul előttük annak a könyvnek a színes oldala, amelyekben nekik csak a szürke lapokon jutott hely s beleremegnek. Sokuk hetekig sír kis ágyában anyuka után, mikor visszatér az otthonba. Szólongatják, maguk mellé hívják. Sokáig nem tudják elfelejteni, s mivel nem értik mi történt, kétségbeesnek, sírnak, időbe telik, amíg megint megszokják s ellenkezés nélkül elfogadják az intézetet. Am az is előfordul, hogy a gyerek menekülne vissza. A zárkózottabb, nehezebben oldódó természetűeket még a sok ajándék és finomság sem tudja megnyerni... Haza akarok menni, haza. Így vergődnek, sóvárognak. Az intézetből idegen családokhoz, idegen családoktól az intézetbe. S mégis, a nagyobb gyerekek már alig várják a karácsonyt. Képesek a legnagyobb árat is fizetni egy kis kölcsönvett boldogságért. Valami megmarad bennük: A vágy. Akik az intézetben maradnak ezekre a napokra, csendesebben, lelki megrázkódtatás nélkül ünnepelnek. Kapnak karácsonyfát, ajándékokat és sok-sok vendégnénit. Ezeknek örülnek a legjobban. Felmásznak az ölükbe s tökéletes a boldogságuk. Arra, hogy másképp is lehetne, még nem gondolnak. KOVÁCS MAGDA
