Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-12-07 / 49. szám
Egyenruhás nőt csak egyet láttunk. Fekete kabáthoz fekete szoknyát visel. A mi vasutasainknak kék az egyenruhájuk, ő vajon ki lehet? — Mária Ivanovna Haluzinszkája vagyok — mutatkozott be. A szovjet vasút alkalmazottjaként, mint árukísérő járok ide Tiszacsernőre. Tiszacsernőt már úgy ismerem, mint saját szülőfalumat. Tizenöt éve járok ide csaknem mindennap. Csapi oroszok, Homonna-körryéki ruszinok, nagytárkányi, bélyi magyarok, poprádi szlovákok. Négy nemzetiség, akiket közös nevezőre hoz a tény, hogy dolgozó emberek s akiknek munkájára nagy szüksége van a csehszlovák—szovjet kereskedelemnek. Ha — iparunk, kereskedelmünk vérkeringésében ez a kulcsfontosságú állomás rendszertelenül, vagy rosszul biztosítaná az áruátrakást, egész népgazdaságunk meg- 5Ínylené, hiszen nemcsak textilgyárainkat, de nehéziparunkat is a Szovjetunió látja el nyersanyaggal. Különösen nyersolajra és vasércre van nagy szüksége iparunknak. 1960 és 1969 között 1,8-szorosára emelkedett ennek a két exportcikknek a behozatala. Az 1975-ig megkötött kereskedelmi szerződés értelmében, a csehszlovák fél óhajára az eddiginél is többet szállítanak majd hozzánk ezekből a fontos nyersanyagokból. Ezért figyeli az ország Tiszacsernőt, s vár az átrakóállomás dolgozóitól felelősségteljes és jó munkát. Kovács Elvira AMÍG a paradicsom megszületik A paradicsomban lenni Évának vagy Tiszacsernőn, az nagy különbség. Évának már csak azért is könnyebb volt a dolga a paradicsomban, mert nem volt szabad szombat. S ha nem volt szabad szombat, nem volt előtte öt munkanap sem. Ezzel szemben hogy áll a helyzet Tiszacsernőn? — Hány órát dolgozik hetente asszonyom? (Kis fejtörés, gondolkodás.) 192-t. — ? De hisz az éppen nyolc nap! — Igen, én egy héten nyolc napot dolgozom. (Kellett nekünk rászedni Istent, Ádámot, a vadállatokat, szóval a férfinépséget akkor azzal az almával.) Zavartan topogok a lucskos járda szálén. A tiszacsernői házak nagyon csúnyán néznek rám, az ég is. Csak nyugalom, intem magam, ezt már valahol hallottam. Igen hallottam s nem egyszer, nem kétszer, sokszor. — Hogyha nyolc napból állna egy hát, az is kevés lenne arra, hogy elvégezzek mindent, amit el kell végeznem. — Ezt a mi asszonyaink mondják, a mi dolgozó asszonyaink. — Bocsánat, sietek. Viszontlátásra. — De a neve . . . hogy ... — elment. Viszi a két súlyos bevásárló táskát a mord tekintetű bérházak felé. Siet a hideg lakásba, rendet csinálni, vacsorát főzni, meleget árasztani a férj, a gyerekek köré. Mi lenne ha egyszer nem érkezne meg? X v У Várok, várok, várok. Csak a férj van otthon. Megmutogatja a lakást. Panaszkodik a rossz viszonyokra. Igen, a falról a vakolat levált a szekrény fölött; 63 óta következetesen leszakad ugyanazon a helyen. Ezek a modern lakások már csak ilyen nagyképűek, szeretnek őseikre, a barlangokra hasonlítani. Csakis ezért hidegek, nedvesek, dohosak. Mert nagyképűek. Végre kulcscsörgás az előszobaajtóban. Megérkezik Gerejné a lányával, az üzletből jönnek, mert természetesen első útja a munkából neki is az üzletbe vezet s az is természetes, hogy sorba áll. Most ősszel hamar sötétedik, s mire megjön, már este van. — Ezzel vége a napnak? Csak az első felének. A másodikat most kezdem. — De előbb feltartóztatom néhány kérdéssel. Malvina Gerejová, a tiszacsernői átrakodóállomás alkalmazottja. Könyvelőnő. Nagy pontosságot s felelősséget igényel a munkája. Főleg pontosságot, ezt többször is hangsúlyozza. S ebből adódik minden gondja, baja. No nem a munkájában, hisz ennyi éves praxis után a kisujjában van minden. De mint családanya, mint nő, egyszerűen ráfizet. — Egy fél percre sem ugorhatok el a munkahelyemről. — Nincs ezen mit tagadni — nevet. — Valamennyien „elugrunk“ a fogorvoshoz, postára, fodrászhoz stb. Mert mit hét az ember, ha fél héttől háromig dolgozik s Tiszacsernőn él, ahol háromkor becsuknak az üzletek, és nem rendel a fogorvos. Elugrik. S ha nem teheti, az az ő baja, másnak nem fáj helyette a foga. És „nagyon jó“ még az is, hogy szabadszombaton minden zárva van újabban. Ez nagyszerű rendelet. Mély körültekintésre vall. Mert aki elfoglaltsága miatt — az ilyen egyén dolgozik — s egy buta rendelet miatt egész héten nem tud tisztességesen bevásárolni, az a szabadszombatján utazzon Tárkányba. Üzleteknek csúfolják azt a néhány szűk helyiséget, de csak a bosszúságunkra vannak. Tiszacsernőnek mindig mindenki csak ígér. Igaz, nagyon messze vagyunk a fővárosoktól, egyiktől is, másiktól Í3, s ezen a hosszú úton eltéved az ígéret, hol egyik, hol a másik városba kanyarodik be, és senki sem kanyarítja vissza. Itt Keleten minden megvalósult ígéret jól jön. Erről csak ennyit. — A munkáján kívül még a tiszacsernői közéletből is nagyban kiveszi a részét. ■Watvina Gerejová я tiszacsernői átvakwte- Silomás alkalmazottja — Igen, tagja vagyok a helyi nemzeti bizottságnak, a nőszövetségnek, s nemzetgyűlési képviselő vagyok. — De hisz akkor magának tudnia kell, hogy mi miért van, vagy miért nincs? — Tudom. Minden azért van vagy nincs, mert csak beszélünk. Beszélünk ás jegyzőkönyvet írunk. Tovább nem jutunk. Azonkívül még „feni“ is elfeledkeznek rólunk. Valahogy nem érdekli a távollevőket, hogy milyen nehéz körülmények között élünk, és dolgozunk. Az egységgel is baj van. Jóformán ahány család, annyi vidékről való. Ahhoz, hogy a város közösségi élete kialakuljon, idő kell. Idő és segítség. Pl. nagyon nagy szükségünk lenne egy konzervgyárra, amelyik munkát biztosítana a tiszacsernői asszonyoknak, lányoknak. Hogy ne kelljen más városokba járni dolgozni. Az átrakodóállomás csak kevés nőt foglalkoztat s túlnyomórészt az adminisztrációban. Ezenkívül nincs más lehetőség. Sok munka vár még Tiszacsernő vezetőségére, habár azt hiszem, néhány ésszerű rendelettel már ma is segíthetnének, legalább az asszonyokon. Már az is sokat, jelentene, ha a dolgozó asszonyoknak lenne mikor és miből helyben bevásárolniok. Rengeteg időt, bosszúságot takarítanának meg. S így több idejük jutna magukra. Testi, lelki ápolásukra. Malvina Gerejová becsületesen dolgozik ezen, de egyedül, a többiek passzivitásával szemben. KOVÁCS MAGDA ESTEK A SZÜRKE FALAK KÖZÖTT Hűvös, őszi eső szemerkél. Neonfénynél a lakótelep még szürkébb, még sivárabb, mint nappal. Látszólag rendezett városkép, az ötvenes évek stílusában épült egyforma bérházakkal. Belépek az egyik ház kapuján, koromsötét lépcsőházban tapogatózom fel a második emeletre. Keresem a csengőt, egy gyufaláng fényénél sikerült megtalálnom. Becsengetek, a gyufa elalszik. Kicsit félek is, hogyan fogadják majd az ismeretlen látogatót, aki a lépcsőház sötét hátteréből lép elő. magyar faluban, Kistárkónyban tanít. Mindennap utazik, s viszi magával kislányát, Évikét és még 13 tiszacsernői gyereket, akik helybeli iskola híján utazni kénytelenek, Már nem is reménykedik abban, hogy valaha még lesz Tiszacsernőn magyar iskola. Ami emberileg lehetséges, azt már ő és a magyar szülők megpróbálták, s mégis kudarcba fulladt minden igyekezetük. Pedig az idén is lett volna 45 gyerek, két magyar első osztályt is lehetett volna nyitni. De ez a szándék zátonyra futott a helyi hatóságok „jóindulatának“ hullámtörőjén. Pedig jön a tél, jönnek a hóviharok, s azoknak a kisdiákoknak, akiket a klstárkányi iskola helyszűke miatt már képtelen befogadni, és Bélybe járnak, — ahol csak délután van tanítás —, nagyon keserves lesz a bejárás. Megérkezik a családfő. Babiák Béla, a helybeli átrakodóállomásor, dolgozik már tíz éve. Eredeti foglalkozása formázó vasöntő, jelenleg az állomás mechanizációs részlegén dolgozik. Ű is panaszkodik. Munkaidő után, és szabadnapokon jólesne kikapcsolódni néha, sportolni, — valamikor második ligában futballozott — itt azonban erre nincs lehetőség, Két évvel ezelőtt elkezdték építeni a sportpályát, befektettek több mint százezer koronát, s azóta is áll az építkezés. A MATESZ is csak a környékbeli falvakban játszhat, itt még sosem kapott engedélyt a fellépésre. Nincs könyvüzlete a 2300 lakosú városkának — veszi át a szót Jolán asszony. — Volt ugyan egy bódé az autóbuszmegálló környékén, ahol emléktárgyakat és — nem túl nagy választékkal bár — de könyveket is lehetett kapni, szeptemberben azonban rejtélyes módon az is eltűnt. Aki mégis könyvet szeretne vásárolni, és e célból a közeli kisvárosba utazik, azt különböző meglepetések érhetik. Például az, hogy a hivatalos nyitvatartási időben egy óra hosszat is elácsoroghat a könyvesbolt zárt ajtaja előtt, s végignézheti, hogyan sétál az elárusító a fodrásztól a cukrászdába, a cukrászdából az élelmiszerboltba, és így tovább. Míg ezekről a gondokról beszélgetünk, a két kicsi időnként megjelenik egy-egy frissen festett tájképpel, vagy virágcsokorral, ügyesen rajzol mind a kettő. A kész műveket nekem nyújtják be bírálatra, s nekem természetesen nagyon tetszenek. — Mi leszel, ha felnősz? — kérdezém Évikét. — Orvos — vágja rá gondolkodás nélkül. Ha így folytatja, bizonyára. Évi ugyanis rendkívül értelmes kislány, jeles tanuló, öcsi még nem döntött, hogy pilóta, vagy műkorcsolyázó legyen-e, ezen még töprengnie kell'egy kis ideig. Az az egy azonban bizonyos, hogy édesapja minden sportszenvedélyét örökölte. A kicsikkel folytatott beszélgetés során újabb megoldatlan gond merül fel: a lakótelepen nincs játszótér. A gyerekek, akiket még erőszakkal sem lehet négy fal közé zárva tartani, mozgásra, szabad levegőre vágynak, kénytelenek az aszfaltjárda keskeny sávjára korlátozni minden erejüket, mert tilos a házak közötti parkosított rész négyszögére lépniük. Sok a baj Tiszacsernőn. Nincs magyar iskola, nincs óvoda, játszótér, sportpálya, kultúrház, könyvesbolt, szórakozási és művelődési lehetőség, nincs kulturális élet. Egy valami van csak, s az majdnem minden családban akad: ital, iszákosság, s az ebből adódó családi tragédiák. Amikor Babiák Bélától megkérdeztem, mit csinál esténként a város fiatalsága, tömören csak ennyit válaszolt: iszik. Erről később magam is------ meggyőződhettem. Hajnali fél háromig nem ült el a lárma az utcán. Részegek hangoskodó csoportjai járták a várost és torkuk szakadtából üvöltöztek, verekedtek, vagy énekeltek, ahogy éppen a kedvük tartotta. (Hol vannak ilyenkor a közbiztonsági szervek?) Babiákéktól azzal búcsúztam el, hogy szeretnék egy-két év múlva viszszatérni Tiszacsernőre, hogy lássam, enyhültek-e valamit az itt élők gondjai, szebbé, tartalmasabbá váltak-e hétköznapjai és ünnepei? A ma még serkentő tenniakarás nem változik-e hamarosan fásult közönnyé? Mikola Anikó Esténként, ha összejön a család, és Jolán asszonynak marad egy kis ideje a dolgozatjavítésok, előkészület, írás és a házi munka után, mesét olvas Évinek és Öcsikének Nyílik az ajtó, egy fiatalasszony mosolyog ki rajta, s kedvesen invitál befelé. A lakásban rend, tisztaság és kellemes meleg fogad (bár később megtudtam, hogy a lakótelep blokkházaiba még a mai napig nem vezették be a központi fűtést, minden lakó saját maga gondoskodik a fűtésről). Két kicsi bújik elő a szobából a tévé mellől, a másodikos Évi, s az ötéves öcsiké. Hamar megbarátkozunk. Babiák Béla géplakatos otthonában vagyunk, s míg a családfő távol van (minden percben várják az érkezését) addig Jolán asszonnyal beszélgetünk az örökös asszonyi gondokról; munkáról, háztartásról, gyerekekről. Babiák Béláné tanítónő, egy szomszédos, szín■/ Játszótér nincs a lakótelepen, és a gyerekeknek tilos a park füvére lépniük
