Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-11-30 / 48. szám

•• sszehunyorított szemmel / Д feküdt a földön, így ép- I pen rálátott a tarkára festett tankokra és fekete lánctalpukra. Oldalt még két, kissé horpadt tetejű, katonákkal megrakott teherautó állt. Felkészültem, gondolta elégedetten.

Már bevethetem a tankokat. Előbbre tolta az első tankot, és közeledett a városhoz. Közben kiabált: tüzérség, irány a katedrális, tüzelj! Egészen a földhöz lapult, csiklandozta a felkavart por. Az orrát majdnem a földhöz nyomta, mert így világosan látta a kormánypalota kupoláját.

Elképzelte, milyen káosz uralkodik az előtte elterülő városban. Az emberek az utcák ellentétes oldalán futkosnak, fedezéket keresnek a tüzérségi gránátok elől és várják, melyik ház dől romba a még megmaradt közül. A kormánypalota szilárdan állt, gyeppel övezett széles talapzatán, csak a kupolája volt némileg ingatag. Lehet, hogy az uralkodó ott futkos a magas, félköralakú oszlopsor alatt és megpróbálja összeterelni szétvert hadseregét. Csak néhány alakot látott a város előtti vonalban, meg egy ügyetlenül elhelyezett sötétzöld tankot, amely idomtalan volt, nevetségesen magas, és félrecsúszott nyílásán egy kis katona maradt függve. Vagy talán tiszt volt? Az uralkodó soha nem fordított gondot a rangjelzésekre.

Az első sárga tank, amely alacsony volt és gyönyörű, mint a japán öngyilkosok apró tankjai, már elérte a főváros peremét. Néhány perc múlva már ott kattognak lánctalpai a pompás emelvény előtt, ahol valaha nagygyűléseket és ünnepélyeket rendeztek. De ebben a pillanatban tompa dörrenés hallatszott, az ő alacsony, sárga tankja felfordult, a belsejéből néhány katona szóródott ki, nem tudni, milyen állapotban.

A túloldalon, a főváros mögött valaki hangosan felnevetett.

Ezért még megfizet, mondta magában, és máris további tankot küldött előre. Egyidejűleg lélekben hallotta a

két teherautó felzúgó motorjának hangját. Bevetek minden tartalékot, határozta el. Megkísérelem. Frontális támadással semmisítem meg. A második tank után menesztem a harmadikat, utána dobom a teherautókat és a katonák a tankok védelme alatt, széles szárnyat alkotva, könnyen behatolnak a város peremére. Az uralkodó sorsa megpecsételődik.

Terve hibátlanul sikerült. Azt a látszatot keltette, mintha csak a második tank érdekelné, de közben katonáit a díszemelvény szürke falai mentén hajtotta előre. Itt tartok majd szemlét, felmegyek az emelvényre, felsorakoztatom összes alakulataimat, kifüggesztem a zászlóimat és olyan díszszemle lesz, amelynek emléke örökre fennmarad. Lefényképezem a katonákat, háttérben a főváros, amely ettől fogva az én városom lesz, belépek a kormánypalotába, és ott lakom addig, amíg egy újat nem építek, vakítóan szépet, a Dél minden pompájával. Egyik kezével a második tankot tolta előre, a másikkal a tüzérséget irányította. Jól irányzott találattól levegőbe repült a főváros nagyszállója, egy gyönyörű, egyszerű stílusú, lapos tetejű saroképület, a város első ilyen jellegű építkezése. Megoerdült a levegőben és messze az ellenséges állások mögött ért földet. Hiszen teljesen szétvered, te idióta! hallotta az uralkodó sipítós hangját.

— Megadjátok magatokat? — kiáltotta a főváros felé. Katonákkal megrakott első teherautóját a székesegyház melletti kis utcába gyömöszölte, hogy végre bejusson a főutcába.

Feleletet az uralkodó nevetségesen rozoga, magas tankja adott. Rávetette magát a gyalogság második autójára, és olyan erővel lökte meg, hogy a teherautó egyik kereke elrepült.

A kisfiú dühösen emelkedett fel a szőnyegről.

— Ez nem játék — mondta megvetéssel. — Tudod, hogy nem kapni ragasztót.

Kezébe vette a parafából kivágott kereket. Szélein ott voltak a megkeményedett ragasztó átlátszó maradványai.

Az uralkodó is feltápászkodott, és leült egy székre. A harcoló főváros impozáns látványt nyújtott. Nincs is olyan kevés katonám, mint azt az ember első látásra gondolná.

— össze kellene szednünk a töltényeket.

Mindkét fiú leguggolt, óvatosan nyúlkáltak a széthelyezett tankok és tüzérségi ütegek közé, bebukkantottak az ágy alá és keresték az üres töltényeket.

— A német töltények jobbak — mondta a fővárost támadó fiú, az ujjai között forgatva egy töltényt. Körme a töltény végén kiképzett menetbe akadt.

— Nem lóg ki a szélük —, tette hozzá a királyi seregek főparancsnoka, a főváros védője, és szívott egyet az orrán.

Az orosz puskákból kilőtt tölténvelc hüvelyei nem fértek be az apró játékágyúkba. Az uralkodó hirtelen felugrott.

— Van egy ötletem! Csináljunk rakétafegyvert!

Rajzolni kezdett az asztalon heverő verseskötet borítólapjára.

A ház csemetéié megrémült. A nagybátyja verseskötete. De azután már csak azt látta, hogv az uralkodó egy ötcsöves rakétavetőt rajzol.

— Két kis deszkát teszünk egymással szembe, mindkettőbe menetet vágunk ...

— Odaszegezzük... De hogyan lőjük ki?

— öt karót szegezünk egv deszkára, és mindent gumival oldunk meg. Meglátod holnan. A főváros nem esik el. Azt garantálom.

— Azt hiszed, hogy nem tudok kifaragni egy rakétavetőt?

A mama lépett be. megbotlott az éjjeliszekrény mellett tartalékolt lőszerraktárban.

— Fiúk, én ezzel az egésszel úgy kihajítlak benneteket. A papucsa, alatt gurulni kezdett egy töltény, az asszony az ágy szélére esett, rémült, arca a takaró díszei közé süllyedt.

Anton Hykisch

HADSEREG

VERESÉGE

Nagy J. rajta

— Jézusmária, gyerekek! Megbolondulok ezektől a töltényektől.

— Ugyan, mama, ne légy nevetséges, ezek csak hüvelyek.

— Hüvelyek?

— Hüvelyek, néni.

— Oh, hüvelyek — hagyta rájuk az anya. Felkelt az ágyról, megigazgatta az ágytakarót, de közben rálépett a tarka parafadugókkal megrakott teherautóra. Elvörösödött, ránézett a fiára, látta, hogy az elsápadt, ezért csak csendesen mondta:

— Tűnjetek el az egész kacattal.

Be akarta vágni az ajtót és talán

meg sem hallotta, hogy az egyik fiú kijelentette:

— Előbb elrakodunk.

Dobozokba rakták az ezredeket és

a divíziókat. Valamennyi parafadugóból készült, az arcuk kifejezéstelen, de a fejükre különböző színű papírokon csíkokat, csillagokat és kitüntetéseket tűztek. A csaták veszteségei nem voltak nagyok, de mégis érezhetők. Az utóbbi időben nem nyitogattak már a városban üvegeket és a dugó-utánpótlás észrevehetően megcsappant. A tartalékegységek feltöltését komoly veszély fenyegette. Már hat óra körül járhatott és a sötét szobában a két hadvezér nagy erőlködéssel kotorta ki az utolsó hadianyagot is a szekrény alól.

Kintről robbanások hallatszottak, majd automatafegyverek sortüze. A fiúk meg se rezzentek, csak az uralkodó mondott valami olyasmit, hogy „no, no“ és idomtalan tankját beletette egy cipősdobozba.

— Megint valami részeg román.

Az anya rontott be a szobába, és

abban a pillanatban zúgni kezdtek a harangok is, amelyeknek egyébként csak karácsonykor volt szabad megszólalniok (a polgári védelem és egyebek miatt). Az asszony nem nézett a fiúkra, hanem az ablakhoz ugrott, és a belső tábláról egy mozdulattal letépte a fekete papírokat. A fiú fel akart kiáltani, hogy mama, vigyázz, hiszen elsötétítés van, de az anyja kihajolt az ablakon és kinézett a térre, amelynek közepén a Szent Háromság szobra alatt abrakoltak az utolsó írének lovai.

A fiú felemelkedett és a hadsereget rejtő dobozt odatette az asztalra, nagybátyja könyve mellé. így szólt az uralkodóhoz:

— Akkor már itt is tudják. Fegyverszünet van. — Az anyja rámeresztette a szemét és fel akart kiáltani: A HÁBORÚ VÉGET ÉRT, vége a háborúnak, gyerekek, de a fia nem engedte szóhoz jutni, — délben már jelentették valamelyik német állomásról.

— Igen, néni, és azóta állandóan dzsesszt játszanak.

A túloldali ablakokból is kihajoltak az emberek, egy asszony fakanállal szétverte a ragasztószalagokkal csíkozott ablaktáblát, az üveg megcsörrent a gyalogjárón. Kiáltások hallatszottak, meg jókívánság-félék.

A fiú az anyját nézte, aki idegesen nevetett és megpróbálta őt megcsókolni. Elhárította az ölelést, szüksége volt erre a mozdulatra, hogy megszabaduljon az ismeretlen kényszertől. Valami gondolkodásra ösztönözte, ahogy elalvás előtt, a nagy felnőttség párnáin, és Európa térképe előtt is elgondolkodott. Van időm, suttogta magában, van időm, mindenre elég időm van még, csak tizenkét éves vagyok. és még nem foglaltam el az uralkodó városát, nem gondolkodhatom most úgy, mint egy családtag. Nem tűrhetem, hogy a kinti harangok kiragadjanak a poros, kopott szőnyegek világából és mással törődjek, mint a saját világommal, amely tele van fel nem épült városokkal és végig nem harcolt játékokkal. Ránézett az uralkodóra és mélyen az emlékezetébe véste Pali arcát, feledhetetlenül lefényképezte, örök időkre, a maga és jövendő gyermekei számára, ezt a széles arcot, a kis szájat, azt az arcot, amely kész volt elfogadni a játékszabályokat és hosszú hónapokon keresztül elviselni a közös fiúsorsot. A nemzeti felkelés óta nem