Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-11-30 / 48. szám

SZÍNESCERUZA NÉLKÜL A SZOVJETUNIÓRÓL Zina a „front“ sofőr Zinával Jaltán találkoztam. A küldöttségünket szállító Volga taxi sofőrjére még ma is élénken emlékszem. Vidám mosolygós ar­ca, meglepő életkedve megkapott. Útközben amikor Jaltából Szim­­feropolba szállított, jóízűen neve­tett és vidámsága magával ragad­ta a küldöttség többi tagját is. örültünk, hogy ilyen jó hangu­latban mondhattunk búcsút ennek a nagyon szép városnak, ahol a Nyikitin botanikus kertben több mint félszáz rózsát nemesítenek és szaporítanak, a Magarcs bor­kísérleti intézetben pedig meg le­het kóstolni a Krím félsziget jó­fajta szőlőinek levét. Ebben a tengerparti üdülővárosban láttuk a legtöbb borostyánkövet (jantár) is, amit a tenger „terem“. Sokféle nemzet sokféle figi.. vették kedve­seiknek a szép nyakláncokat, kar­kötőket és brossokat. Gépkocsink azoYi az autósztrá­dán robogott, ahol a világ leg­hosszabb trolibuszvonala van. 60 km hosszúságban bonyolítják le a forgalmat a legkorszerűbb szov­jet trolibuszok. A nagy rohanás közben feltettem Zina Korosztye­­lovának, a mi kedves sofőrünknek a kérdést Nem fél a gépkocsiban? — Akkor sem féltem, mikor go­lyók süvítettek a fejünk fölött. Egy kicsit elszáll a vidámsága és elénk kerekedik egy történet. Tizenhétéves korában 1941-ben önként jelentkezett a frontra. A következő év decemberében már teherautót vezetett a voronyezsi körzetben. Esőben, sárban szállí­tották a frontkatonaságnak a lő­szert. az élelmet. Nagyon sok meg­próbáltatásban volt része. A leg­jobban akkor rendült meg, ami­kor 1943-ban a szintén gépkocsit vezető apja elesett. De akkoriban nem sok idő volt a sírásra, szo­­morkodásra, tovább kellett küzde­niük. egészen addig, míg Rosztov­­ban közölték velük, hogy vége a háborúnak. Akkor találkozott fér­jével. aki tengerész volt és aztán A Kutuzov pthenflnnl később áthelyezték Szevasztopol­­ba. Egy ideig ott tartózkodtak, aztán Jaltában telepedtek le. Idegenvezetőnk int és megállunk a Kutuzov pihenő mellett. Kutu­zov huszárjainak győzelmes csa­tája emlékére emeltek itt emlék­művet és nemrég egy csárdaszerű pihenőt létesítettek. A kiszolgáló személyzet ma is a híres Kutuzov egyenruhában szolgálja ki a ven­dégeket. Ezután már újra a régi Zina ül a volánnál és a háborús élményeket felejtve, vidámabb dolgokról beszélgetünk. — Nem féltékeny a férje? érdeklődöm. — Eddig még nem tapasztaltam mondja mosolyogva. — Nem akadnak hívatlan ud­varlók, vagy huligánok? — Jó, nyugodt vidék ez a mienk. Képzelje, az utóbbi években egyet­len személyautót sem loptak el Jaltában, én már 27 év óta veze­tek gépkocsit, de még nem támad­tak meg. — Ha nem féltékeny, akkor jó ember az ura. — Áldom a napot, amikor talál­koztam vele. Még a vodkát is csak akkor issza, ha én kínálom. Na­gyon szeretek főzni, és úgy látszik az ital ezért nem nagyon érdekli. De amúgy is jól megvagyunk, én orosz vagyok, ő meg ukrán, de a nemzetiséget sohasem hányjuk egymás szemére. — Részt vesz a társadalmi élet­ben is? — Naponta nevelem az embere­ket utazás közben, de a jaltai szovjet mellett tagja vagyok a fiatalkorúak nevelő bizottságának is. Ha rosszul tanulnak a gyere­kek, meglátogatjuk a szüleiket és a legtöbb esetben jó eredményt értünk el. Hány gyermekük van? — Sajnos, már egy sincs. Vitya, a fiam Charkovban tanul, szerelő lesz. Egyhamar nem jön haza. Több gyerekünk nem is volt... — Nem divat már nálunk sem a sok gyerek. Mindenki jól akar élni és általában egy, két, esetleg három gyerek van, legalábbis ezen a vidéken. Véget ér a 60 km-es trolibusz­út, kisvártatva beszáguldunk a szimferopoli repülőtérre. Mind­annyian keményen kezet rázunk Zinával, a frontsofőrrel. Amikor felemelkedik velünk a TU 104-es, akkor értem meg igazán Wilhelm Adam „Nehéz elhatározás“ című könyve egyik bekezdésének mon­danivalóját, amikor azzal indokol­ja a nagy német tragédiát, a né­metek vereségét, hogy Hitler nem számolt a szovjet emberek önfel­áldozásával, a szocializmusba és kommunizmusba vetett hitükkel, a végtelen hazaszeretettel. Íme, egy frontsofőr, aki már 17 éves korában a hazát védők soraiban állt. és a többivel együtt győzött. BÁLLÁ JÓZSEF Úgy készültünk most is, mint máskor. Örömteli izgalom­mal és kiváncsi várakozás­sal. Vajon Zsigó Mária nem beteg-e, Oravecz Róza néni min zsörtölődik majd segitő méltatlankodással? He­­rencsár Anna rászánja-e magát Vra­­nanyból a messzi útra, Telek Margit el tud-e szabadulni pedagógusi teendőitől, Juhász doktor végre ott­hagyja-e két napra a betegeit, hogy átvegye a szekrényünkben halmozó­dó ajándékokat, nyereménytárgyakat, amelyeket lapterjesztéséért kapott?... és az újak, akiket először hívtunk meg, ide találnak-e. A „családi összejövetel“ megható találkozás és ismerkedés. Tanácskozás, amelyből az olvasók és a szerkesztőség egy­aránt erőt merít a további munkához: íráshoz, közéleti tevékenységhez, lap­­terjesztéshez. Szinte törvényerejű szo­kás, hogy szerkesztőségünk novem­ber végén, december elején rendezi nagy olvasó-levelező lapterjesztő ta­lálkozóit. Ezek az értekezletek lénye­gében lapunk értékelő-tervező gyűlé­sei, amelyen olvasóinkkal, munka­társainkkal közösen megvitatjuk, mit csináltunk jól, mit várnak tőlünk az elkövetkező időszakban. Az idei „családi tanács" kissé más volt, mint az eddigiek. Hiszen — mint beszámolójában Szarkáné L. Er­zsébet főszerkesztő mondotta, ez az év a hazai nőmozgalom fontos határ­köve. Száz évvel ezelőtt alakult meg a szlovák asszonyok szervezete, a 2i­­vena. A nőknek ez a tömörülése a nyomor és a magárahagyatottság elleni küzdelem kifejezése volt. A munkanélküliség elől külföldre ván­dorolt sok családapa, s itthon az asszonyok vállára szakadt a család gondja. Az akkori 2ivena szervezetek elsősorban a nemzeti öntudat meg­erősítése érdekében szerveződtek. Hiszen a két fogalom, a nemzetiség és az anyai nevelés, az anyanyelv szerepe nagyon is összefügg. A száz évvel ezelőtt élt asszonyok érezték azt, amit ma már biztosan tudunk, hogy a nők ezreinek joga és köteles­sége hozzászólni a társadalom és a nemzet ügyes-bajos dolgaihoz, hogy ezeket a csalódjuk é; a társadalom javára befolyásolják. Az idén újjá­alakult Szlovákiai Nőszövetségnek ma már közel kétszázezer tagja van. Ez a nőszövetség új alapokon indult és erkölcsi tekintélybeli kérdésnek tekintette, hogy lehetővé tegye a ma­gyar nemzetiségű asszonyok számára is, hogy alkotmányadta jogaikkal él-SZÁMUNKRA AZ Ih /П 44М hessenek és aktívan bekapcsolódhassa­nak a társadalmi életbe is. így a Szlová­kiai Nőszövetség alapszabályzatának és akciósprogramjának megfelelően szerve­zeti vonalon is kialakította a feltétele­ket, hogy a hazánkban élő magyar nemzetiségű nők is aktivan dolgozhas­sanak a nőszövetségben. A magyar és ukrán tagság is, ahogyan a szlovák asszonyok — nemzetiségi alapon is szervezhet klubokat. 'ff! Gyűlésünk résztvevői — legtöbbjük a nőszövetség régi tagja és funkcionáriu­sa, sokan a Magyar Nőtanács tagjai — tehát nemcsak lapunkkal, hanem a csehszlovákiai magyar nők művelődési, szórakozási lehetőségei közvetlen, gya­korlati megteremtésével is foglalkoztak felszólalásukban. Elmondták tapasztala­taikat, beszámoltak eredményeikről és kifejezték azt a kívánságukat, hogy a szerkesztőség — lapunk — továbbra is legyen szószólója, fóruma a csehszlová­kiai magyar nők érdekeinek. Mert bíz­nak bennünk, számítanak segítségünkre, tőlünk várják az útmutatást. Nem csa­lódtak lapunkban a legbonyolultabb időszakban sem, amikor a legtöbb sajtó­termék hangulatkeltő, szenzációhajhászó cikkekkel befolyásolta az olvasók véle­ményét. A „Nő" feladata, felelőssége tudatában mindig olvasói szocialista hazafiságra, proletár internacionalizmus­ra való nevelését tartotta elsődleges kötelességének. Köztársaságunkban nemzetek és nemzetiségek élnek. És a kisebbségben itt élő nemzetiségek egyenjogúságát csak a marx—lenini normák biztosíthatják. Éppúgy, mint ahogy a szocialista építés biztonságát csak a szövetséges szocialista államok közössége adhatja meg országunk szá­mára. Annak tudatában, hogy számunk­ra az internacionalizmus olyan, mint halnak a viz, nem élhetünk nélküle — ir­tunk mindig és írunk ezután is. 1968. januárját mint társadalmunk fej­lődésének fontos határkövét, nagy lehe­tőségét üdvözöltük. Támogattuk a nem­zetiségi kérdés marxista megoldását és javaslatot tettünk a magyar nemzetiségű asszonyok társadalmi-politikai egyenjo­gúsága kérdésének rendezésére. Olva­sóink nagyra értékelik, hogy akkor, ami-MILYEN AZ IDEÁLIS F • • «/> чГ Évezredek óta problémát jelentett az emberiség életében az élettárs keresés. Valamikor a lányok, a nők helyzete egyszerűbb, de mégis nehezebb és lealázóbb volt. öt választották és nem ő választott élettársat. Főszerepet a házasságban az anyagi megalapozottság és a társadalmi helyzet játszott. Jó ha volt, s ha nem, akkor talán helyettesítette a kölcsönös megbecsülés, vagy a beletörődés. Ha mindezt figyelembe vesszük, a keserves, boldogtalan házasság távolról sem volt annyi, mint ma a válás. Most ezek a tényezők nem befolyásolják a házasságot és sok fiatal ember kérdezi, milyen hát az ideális házastárs. Hol, s ho­gyan találom meg őt. Huszonegy éves vagyok, főiskolás és nőtlen. Elha­tároztam, hogy én is megírom véleményemet az ideális élettársról. Ahhoz, hogy megfelelő élettársat találjunk, keresnünk kell az értékeset, a jót, az igazit. A párválasztás lehet ösztönös is. Sokszor akkor jön el az igazi (akad rá példa), amikor az ember nem is várja, nem is gondol rá. Azért a céltudatos keresés biztosabb. Három szempontból szoktuk általában megítélni a másikat: 1. Mit gondol saját magáról? 2. Milyen a kapcsolata a többi emberrel? 3. Milyen a munkához való viszonya? A viselkedésből következtethetünk az emberi tulaj­donságokra. A külső és néhány jellemvonás idővel megváltozhat, de az alaptulajdonságok megmarad­nak. Szerintem az ideális élettársban legyen meg a kellemes családi környezet megteremtésére való haj­lam. Legyen szerény, takarékos, rendszerető, kedves,

Next

/
Oldalképek
Tartalom