Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-30 / 48. szám
SZÜLETETT Először Észak-Franciaországban láttam meg a világot. Egy kis bányászfaluban. Kilencéves koromig sok keserűséggel megkóstoltatott az élet. Négyéves voltam, amikor édesapámat elveszítettem. A szilikózis bányászbetegség . .. Hétéves voltam, amikor újra temettünk. A másik bányászt: a bátyámat. A tüdőbaj is bányászsors... Amíg élt a bátyám, mindig daloskedvű volt. Mandolinon játszott, s a mamával hármasban énekeltünk. Később csak ketten maradtunk. Marna mosni járt, s engem mindig bezárt a szobába. Csak egy kócos babám volt. így éltük végig a háborút. Amikor újra csend és béke lett, édesanyám összecsomagolta a cókmókot, s hazatértünk. A mama lengyel lány volt, s letelepedtünk a felszabadult Lengyelországban. Franciaországban mindig csak bányát láttam magam körül. A kis lengyel faluban ismertem meg először a hegyeket, az erdőt. Nem volt a szobában maradásom. Jártam a hegyi ösvényeket és tele torokból énekeltem. Ügy hívtak: a dalos kislány. Amikor arra került a sor, hogy hivatási válasszak, habozás nélkül döntöttem. Tanítónő leszek! Miért választottam a katedrát? Nekem soha vem volt játékom, nem fogócskáztam, nem bújócskáztam. Ügy gondoltam, hogy ha tanítónő leszek, egész életemen át csak játszani fogok, a gyerekekkel ... MINDIG AZ IFJÜ SZERELEMRŐL Valami már akkor azt súgta: a fiatalok az én legjobb barátaim! Közös nyelvünk van, s kitűnően megértjük egymást. Ez beigazolódott! Tizennégy éves énekesnői pályafutásom alatt soha nem énekeltem az elhagyott asszony, a kiégett szerelmes panaszairól. Mindig csak az új, az ifjú szerelemről, az első randevú izgalmáról, a vágyról és a reményről ... Beiratkoztam tehát a tanítóképzőbe. Tanultam, hogy taníthassak S közben állandóan énekeltem, a magam kedvtelésére és a kórusban. Soha nem hittem volna, hogy a dalok segítenek majd az életben minden széphez és jóhoz. A lengyel kisváros tanítóképzőjéből kéthónapos tanfolyamra küldtek Wroclawba. A vizsgán minden jól ment, csak az orosz nyelvvel álltam hadilábon. A vizsga végén — osztálytársnőimmel — felálltunk és énekeltünk. A zsűri összesúgott, s amikor vége volt az éneknek, az elnök a varsói egyetem professzomője így szólt: — Az a kislány, ott hátul, aki olyan szépen énekelt, jöjjön csak ide! Elintézem, hogy különórákat vehessen az orosz nyelvből, s ha szorgalmas lesz, kiküldjük Leningrádba, ösztöndíjasnak. A leningrádi egyetem pszichológia szakára ... A dalnak köszönhetem, hogy hat éven át leningrádi diák voltam. S a dalnak köszönhetem, hogy örökre Leningrádban maradtam! Leningrád ... Tizennyolc évesen érkeztem a Néva-parti városba, olyan világra csodálkozással, mint egy falusi kislány. Életemben először tapostam egy több milliós nagyváros utcáit. Rémisztett a forgalom, mindig eltévedtem a házrengetegben, de hamarosan láthatatlan szálak odakötöztek az Ermitázshoz, a Kirov Színházhoz, a Néva hídjaihoz, a Bronzlovashoz ... A KÖRUSVEZETŐ SZIGORÜ, DE Második évfolyamba jártam, amikor az egyetemi kórus tagja lettem. A kórusvezető egy konzervatóriumi hallgató volt: Alekszander Bronyevickij. Akkor fejezte be a karmesteri szakot, s felvette a zeneszerzésszakot. Amikor először meghallgatta az énekemet, csak a fejét csóválta. Később egyre jobban „pikkelt“ rám, csúnyán lehordott a próbákon, s végül kijelentette: — Vedd tudomásul, hogy hangod ugyan van, de nem tudsz énekelni! Milyen alapon akarsz szólózni? Előbb tanulj meg énekelni! A világ tótágast állt velem, aztán minden összeomlott. Én nem tudok énekelni? Hiszen minden sejtemet átitatta a dal, eszmélésem óta énekelek, s akkor jön ez a fiú. Az igazolványomban ma ez olvasható: „Férje neve: Alekszander Bronyevickij.“ Az ő keze alatt születtem másodszor. Énekesnővé. Bronyevickij szigorú és kérlelhetetlen volt. Percnyi pihenőt sem engedélyezett, tanított, gyakorolt velem. Meggyötört. Egyszer elvitt a konzervatórium klubjába. A fiúk — zeneszerzők, karvezetők, hangszeres szólisták — közrefogtak, s két lengyel, meg egy francia dalt énekeltettek velem. Aztán olyan „bűvészmutatványt“ produkáltak, amilyent még soha nem láttam, öt percen belül elkészültek a három dal hangszerelésével, s tizenöt perc múlva már énekelte a vokál is. Megszületett a leningrádi egyetemisták amatőr-együttese: a „Druzsba“! Szilveszter éjszakáján mutatkoztunk be, a tanárok és zenepedagógusok előtt. A hatás olyan volt, mint egy bombarobbanás! A konzervatórium patinás falai visszhangzottak a modern zenétől. Előadás után odajött hozzám néhány zenetanár: — Jöjjön, tanuljon énekelni a konzervatóriumban! Udvariasan megköszöntem, de határozottan visszautasítottam: — Én pszichológus akarok lenni, s nem énekesnő! Csak azt nem tudtam, hogy Bronyevickij miért mosolyog az orra alatt. VILÁG KÖRÜLI ÜTTAL IS FELÉR Együttesünk híre hamar bejárta Leningrádot, s jöttek a jelentkező ösztöndíjasok. Egy bőgős a bányászati főiskoláról, egy gitáros az újságíró-szakról. Ahányan voltunk annyi nemzetet képviseltünk. Igaz „Druzsba“ t>olt ez! Az első nagy turnéra három hétig utazott az együttes. Vlagyivosztokba, — vonattal! Repülőjegyre még nem telt a diákzsebből. En ebből a turnéból kimaradtam, mert éppen államvizsgáztam. A diplomamunkám címe ez volt: „A művész hatása a nézőre“. Becsülettel elvégeztem a pszichológia-szakot. A „Druzsba" amatőr együttes volt, s hivatásos lett. A lengyel Tribuna Ludu egyszer azt írta rólunk: a fiatal pulzusok ütemére énekelnek ... Műsorunk régi népdalokból és modern sanzonokból, pantomimből és vokál-számokból áll, s az együttes vezetője: Bronyevickij. A múltkor megpróbáltuk összeszámolni vele, hogy tizennégy év alatt hány koncertet adott az együttes? Négyezernél abbahagytuk a számolást... Csaknem minden szocialista országban jártunk, többször is, felléptünk Párizsban, s négyszer körbe utaztuk a Szovjetuniót. Ez felér egy világkörüli utazással! A „BEJÁRÓ MAMA“ RUHÁJA Ha nincs turné, ha nincs előadás, olyanok vagyunk a férjemmel, mint a magunkba roskadt aggastyánok. De ez ritkaság! Kilencéves kislányom, Ilona akit lett származású nagymamája kérésére neveztünk el így, pedig én Juditot akartam, mert a magyar filmekből ez a név nagyon megtetszett — furcsa, de találó „titulussal“ emleget mindenkinek. Azt mondja: — Nekem „bejáró mamám“ van! Mindig rohan, s csak azért jön haza, hogy egyen és aludjon ... Szomorú, de Ilonának igaza van! Ez a pálya sok anyai örömtől megfosztja az embert. De az anyai büszkeség azért megmarad! Ha felveszem az öltözőben a színpadi ruhámat, s kiállók a reflektorfénybe, legszívesebben körbe forognék, mint egy manöken, s elmondanám a nézőknek: — Ezt a ruhát a kislányom tervezte! Ilona kitűnően rajzol, még talán divattervező lesz belőle. Tegnap is hozott haza egy ötöst. De a nézőket ez nem érdekli. Csak én ismerem a ruha titkát. És Ilona, aki a leningrádi Budapestszkaja ulica egyik lakásában várja haza „bejáró mamáját", kétszer született mamáját. SOMOS ÁGNES ^4 aS 'S ■v > % Ч-* , ö I *:C ►» О id I v С 'S
