Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-16 / 46. szám
otalmas láda állt a műteremben. Andrej és Larissza voltak a varázslók, az „északi sámánok", akik előbűvöltek belőle egy-egy darabot. S minden darabnak története volt. Mintha egész életűket ott őriznék: a ládafiában Ahol megtorpan a képzelet Szimpla műteremlátogatásnak indult az est. Megkaptam a címet: Andrej Alekszejevics Jakovlev, fiatal festőművész. Leningrád, Volinszkij utca 4-es ház, 18-as lakás. Megvallom őszintén: kezdetben még azon is gondolkoztam, hogy elmenjek-e? Fáradt voltam, torkig tele a műteremlátogatásokkal. Nem bántam meg, hogy elmentemI Jakovlev percek alatt végigfutott az életrajzán. Mint aki attól tart, hogy nem marad idő másra. Érdekesebbre. Harmincnégy éves. Moszkvai születésű. A háború alatt a család Közép-Azsiába evakuált. — Amikor 1946-ban apám először hozott el Leningrádba, a város még romokban állt. Akkor én, egy lelke mélyéig megdöbbent gyerek, elhatároztam, hogy ha felnövök, ez a város lesz az otthonom. Szülei észrevették: a gyereknek tehetsége van a rajzhoz. A moszkvai Szurikov Művészeti Főiskolán tanult. — Aztán Leningrádba jöttem, ahogyan gyerekfejjel elhatároztam. Nagyon tiszteltem ezt a várost. Itt még a falak is művészetről beszélnek. Ha beléptem az Orosz Múzeumba, még a kapu előtt levettem a kalapomat! De az akadémiát hamar meguntam. A negyedik év végén már a könyökömön jött ki az egész, s menni akartam, valahová messze, érdekes emberek közé. Nálunk, a Szovjetunióban, az az izgalmas, hogy lehet választani. A jég hátán akar megélni? Tessék!... A homoksivatag izgatja? Tessék!... Hegyvidékre vágyik? Tessék!... Jakovlev a sarkvidéket választotta. Ha valaki megkérdezte tőle, hogy mi vonzza a jégvilágba, tréfával ütötte el a dolgot, s így felelt: — A bacilusok és a láz! Most is, velem is, tréfálkozott: — Egy olyan szigetre kívánkoztam, ahol nincs művészeti akadémia! Mert mit szólnának a kritikusok, ha én, az aszfaltot taposva, piros eget és zöld havat festenék? Bolondnak, vagy formalistának tartanának, pedig a sarkvidéken ez lehetséges! Ott megtorpan a képzelet Mint Gauguinnek Tahiti 1961-et írtunk, amikor a huszonhat éves Jakovlev a norvégiai Spitzbergákra utazott, s egy évig Barentsburgban lakott. — Nekem a Spitzbergák olyan volt, mint Gauguinnek Tahitii Beleszerettem a sarkvidék keménységébe. Nem festőként „előkelősködött" ott. Teherhordó volt és fókavadász. — Soha nem féltem, nem csüggedtem, ha nehéz volt Is a helyzetem. Csak egyetlenegyszer kérdeztem meg önmagámtól: minek is jöttem én ide? Ez akkor történt, amikor hazavittem ezt a kéthetes, hófehér, halott kis fókát... A ládából előkerült, s a pamlagon „helyet foglalt" a kitömött fókakölyök. — Amikor a fókavadászokhoz szegődtem, még nem tudtam, milyen kegyetlen dolog ez! Huszonöt nap alatt 99 ezer fókát öltünk meg ... Azelőtt nem ismertem ezt az állatot, csak hallottam, hogy a delfinekhez hasonlítják, annyira értelmes, annyi „emberi tulajdonsággal” rendelkezik. Prémje nagyon értékes, s hogy ez ne károsodjon, a norvég vadászok, — elmondani is szörnyűség —, a szemét szúrják ki! Az állat ilyenkor különös hangot hallat, amely kísértetiesen hasonlít erre a négy betűre: „ma-ma... ma-ma..." Ez nem vadászat, ez öldöklésI A szovjetek már három éve nem vadásznak így fókára ... Ez volt az egyik ok, hogy búcsút mondotta Spitzbergóknak. S azért sem maradt ott, mert látta: itt nem találkozhat igazi sarki őslakókkal. Ű pedig azokat kereste. A valódi embereket. Hazatért. Hamu és korom nem kell Kelének A csukcsok saját nyelvükön így hívják magukat: „oravetlan”. Az eszkimók saját nyelvükön így hívják magukat: „inült". Mindkét szónak ez a magyar jelentése: „valódi ember". Jakovlev 1963-ban költözött a csukcsok és eszkimók földjére, Csukotkára, s nyolc hónapig élt közöttük. — Úgy beszélek csukcsok nyelven, mint oroszul. Mégis a férfiak először kinevettek, mert kiderült, hogy én az asszonyok nyelvét tanultam meg, s Csukotkán a nők másként beszélnek, mint a férfiak. A női nyelvben nincs például „r“ betű, hanem „c“ ... Az eszkimóknál minél több tetoválás van a nők arcán és kezén, annál szebbek! De a férfiak nem tetováltatják magukat. Türelmesen ültek neki modellt, de utána meg sem nézték a képet, csak elköszöntek. Akkor szerették és becsülték meg igazán, amikor háromezer kilométert megtett velük a hóban, egy maguk ácsolta kutyaszánon ... Andrej Jakovlev festő, másnéven: Hamu és korom Ismét nyílt a ládatető. Előkerült a szán, s mellőle egy vastag fókabőr talpú gyerekcsizma, amelyen a hullámos díszítést az eszkimó öregasszonyok a fogukkal marják-harapdálják ki. — Milyen egzotikusl — szakadt ki belőlem a kiáltás. — Nem ezgotikus, hanem praktikus! — hurrogott le Jakovlev mérgesen. — A vastag talp véd a hidegtől, s a hullámos díszítés jobban tapad a hóban, jégen ... Csukotkán az őslakók befogadták maguk közé, Jellegzetes csukotkai lány s ennek jeleként csukcs nevet adtak neki: Pojakvin. — Amikor lefordították, kiderült, hogy Hamu és korom lett a nevem I Hirtelen azt hittem, hogy ilyen tapintatosan adják tudtomra, hogy nem tetszem nekik, de aztán hamar rájöttem, hogy szó sincs erről. Máshol van az ok: Kelétől féltenek! Kele a csukotkai ember gondolatvilágában a rossz szellem, az ártó gonosz. Ügy tartják, hogy okvetlenül a szép nevű emberekre felfigyel — mint például Északi Csillag, Jégtündér —, s ezeket magához veszi. — Ma már a csukcs gyerekeknek is rendes nevet adnak, de régen Kőnek, Fazéknak és hasonlónak nevezték el őket, mert minek Kelének egy fazék, mit kezd egy kővel? Szeretetük jele volt, hogy én Hamu és korom lettem! Hét centiméterre a sarktól Amikor hazaért, útjáról hivatalosan beszámolt Moszkvában egy szőke lánynak, aki a Művészeti Szövetségben az északi tájak referense volt. Később újra találkoztak, s Larissza tágra nyílt szemmel hallgatta Andrej szavait. Elérkezett az első kiállítás megnyitójának napja, amely után Jakovlevet — kandidálás nélkül — felvették a Művészeti Szövetség tagjainak sorába. Aztán 1964-ben megjelent, a murmanszki kiadó gondozásában, „Hét centiméterre a sarktól“ című könyve. — Sok pénzem lett hirtelen, amit a képekért és a könyvemért kaptam, de mór új út előtt álltam, abba fektettem minden fillért: Tajmír félszigetre indultam! 1966 volt. Összeházasodtak Larisszával, a művészettörténésszel, aki jelenleg a leningrádi Orosz Múzeum munkatársa. — Tajmíron nyenyecek, dolgányik laknak. Szép arcú, s szép népviseletű emberek. Hasonlítanak egy kicsit az indiánokhoz. A férfiak hosszú hajat viselnek, s itt találkoztam először szeplős arcú sarki kisgyerekkel ... Egy kis faluban éltem, Uszt-Avamban, s bár már hozzáedződtem az észoki éghajlathoz, „fekete viharral" itt találkoztam először, Norilszk városában. Ilyenkor senki sem jár az utcán, leáll a közlekedés, hiszen öt centire sem lehet látni... S miközben előbányószott a láda mélyéről egy tajmíri íjat — amelynek húrját rénszarvas-erekből sodorták zsinórrá — így jellemezte a hatalmas félszigetet: — Sok kis északi nemzetiség lakja. A sok nemzetiségű Szovjetunió — mini, sarki kiadásban! A Moszkva—Anadir járat utasai Tavaly februárban Jakovlev újra nekiindult. Most nem utazóként, hanem művész-látogatóként. Negyvenéves születésnapját ünnepelte a szovjet légiközlekedés, s egy művészcsoport tizenegyezer kilométert repült végig a Szovjetunió északi szegélyén: Alaszkától Arhangelszkig. — Negyvenszer repültünk fel és szálltunk le, s én újra végigjárhattam régi útjaim színhelyét... Ot-hat évvel ezelőtt Csukotkán egy Anadir nevű kis faluban laktam. Ahol hat éve még felöltözve aludtam, mert nem lehetett befűteni, ott, a kis petróleumlámpás helyén lakótelep áll, s minden lakásban távfűtés melegít! Anadirban akkoriban egy egészen kicsi repülőtér volt, s még nyolc kilométert kellett megtenni a jégen a városig. Most hatalmas repülőtér fogadja a Moszkva—Anadir légijórat utasait! Alig hittem a szememnek, hogy ötemeletes épületeket látok, itt a sarkon, s a városokban televíziós központot, amely hetenként kétszer sugároz saját műsort!... Mi az az öt-hat év? Egy lélegzetvétel az ember életében. De aki meg akarja tudni, hogy valóban mennyi fér öt-hat évbe, annak én Anadir példáját emlegetném ,.. Erre ittuk meg a búcsú-poharat. Meg arra, hogy Jakovlevnek, a festőnek, nem hiába van „honvágya" a sarkvidék után! No meg arra, hogy elég hatalmas a Szovjetunió, ki sem kell tennie belőle a lábát, akkor is marad élete végéig „felfedezni való" érdekesség. Somos Agnes A szerző felvételei Lefestette, hogyan készül a sátor, amelyben majd ő lakik Apa, fia és a sarki táj, ahol megtorpan a képzelet!
