Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-11-09 / 45. szám

Iagyogó napsütés ébresztett fel. A kis ablakon hatolt be, amely oly magasan volt a falban, mint a kemence. Aranykarddal vágta szét a félhomályt a fehérfalú, tiszta szobában és a nap egyenesen az arcomba sütött.

Ahogyan ez már lenni szokott, ha az ember a háborúban elszállásolja magát: felébredtem és egyszeriben nem értettem meg, hogyan is kerültem ide. Azután eszembe jutott a tegnap esti sikertelen repülőút a sűrű márciusi ködben, és a légelhárító lövedékek fehér füstje. Majd a nehéz leszállás a havas tisztáson és a hirtelen belénkhasító gondolat: hol is vagyunk? Melyik oldalra is szálltunk le? Egyszerre piszkos, szennyes, de jól ismert katonabekecsben és prémes sapkában emberek futnak gépünk romjai felé a mély és olvadó hóban. A mieink! És egyszerre gyöngeség fog el.

Egy gépesített tüzérezred körzetében szálltunk le, ha ugyan leszállásnak lehet nevezni azt a rosszul sikerült huppanást. Az erdőben rövid pihenőre megállapodtunk. A tüzérek a gárdisták vendégszeretetével osztották meg készletüket a vendégekkel, akik egyenesen az égből pottyantak közéjük. Ogy, ahogy tudták, bekötözték a pilótát, akinek feje megsérült a leszállásnál, majd egy erdei kunyhóba vezettek bennünket. A háziasszony, egy idősebb, jól megtermett asszony gondjaira bíztak bennünket, azután elbúcsúztak és megígérték, hogy rádión közük majd a front vezérkarával tartózkodási helyünket.

Mindent megtettek érdekünkben, amit csak tudtak, mivel a sötétség beálltával a gépesített tüzérezrednek már támadásra kellett indulnia. Lemondtunk a vacsoráról, alig vártuk, hogy a háziasszony jószagú, zizegő szalmából megvesse ágyunkat a kemencén, és mindjárt el is aludtunk.

Ez történt tegnap. Most pedig a közeli tüzérségi harctól remeg a ház, csörömpölnek az ablakok, táncolnak a polcokon a tarkára festett agyagedények, és a mennyezetről dróton lecsüngő bádoglámpa úgy mozgott, mint az inga. A bombarobbanásokra a tornácra nyíló ajtó nyikorogva kinyílt és becsukódott, a befűtött kemencéből pedig láng és füst csapott ki a szobába.

Békésen illatozott a friss keriyér. A közeli harc zaján át nevetés hallatszott fel a kemencére. Zajos gyermeknevetés és csendes, gyengéd asszonykacaj.

Elsőül a pilóta nézett le. Zaj nélkül mellékúsztam én is. Kedves kép tárult szemem elé.

A napsütötte földön, háttal felém, karcsú nő ült. Kerekarcú, fekete szemű, erős, kétéves kisfiúval játszott, ölébe rejtette a kisfiú arcát, dús hajával betakarta és ijesztő hangon — amelyből azonban boldog nevetés csengett ki — ijesztgette: „Most aztán elviszlek!“

A kisfiú visított, kövér kis karjával, amelyet helyenként mintha cérnával kötöttek volna át, hadonászott és ezt kiabálta: „Nem tel, Tlava mama, nem tel!“ A nő elengedte a gyereket, a fiú talpraállt és most már ő maga támadta meg a nőt, igyekezett a földre lökni. A nő szándékosan eldőlt és mind a ketten nevettek, vidáman játszogattak, mint a macskakölykök.

A repülő kezére támasztotta bekötött fejét és úgy nézte a játékot. Komoly, téli naptól lebarnult arcán gyengén és meghatott kifejezés látszott.

— Milyen fiatal anya!

— Látta az arcát? — kérdezte a repülő.

A nő, úgy látszik, meghallotta suttogásukat és megfordult. Majd hogy fel nem kiáltottam a meglepetéstől. Nem lehetett több 17 évesnél, de arcának valami különös, fakó színe volt. Ügy tetszett, mintha jól megtermett, magas lánytestéhez márványszobor fejet ragasztottak volna, amire szénnel vagy kátránnyal rajzolták fel szemöldökei széles ívét. Ajka annyira sápadt volt, hogy csak körvonalai látszottak. Ami pedig különösen csodálatos volt ezen a szokatlan márványarcon: a betegségnek még csak nyomát sem láttam rajta. Telt, igen élénk, lányosán kerek orcája és álla volt.

Amikor meglátta, hogy nézzük, felugrott, megfogta a kisfiút és mezítelen lábai könnyű járásával a kemence mögé vitte.

— Ej, bolondok vagyunk, fiacskám ... Nevetgéltünk és felkeltettük a bácsikat — hallatszott a hangja a kemence mögül.

— Milyen bácsitat, Tlava mama? Milyen bácsitat? Német bácsitat? — kérdezte a kisfiú.

— Miket beszélsz, kisfiam! A mi bácsijainkat!... Harcoltak és elfáradtak... Akiket úgy vártunk.'..

És mialatt felöltöztünk, a nő — akit a kisfiú „Klava mamának“ hívott — ügyesen és zajtalanul mozogva kopottas, de tiszta abrosszal takarta be az asztalt, és feltálalta a gőzölgő sültburgonyát. Egy nagy köcsög tejet, és egy paradicsommal megrakott színes tálat helyezett mellé, később még egy sósuborkával megrakott másik tál is került az asztalra. Bejött a háziasszony — idős és jól megtermett ukrán nő, akit tegnap este láttunk. A küszöbön buzgón tisztítani kezdte a nedves, óriási csizmákat.

szony.

Felkeltek már? — kérdezte az idősebb asz

Öltözködnek — válaszolta a fiatalabb.

Teherautón katonák jöttek erre. Kiabálták, hogy Zvenigorodkát elfoglaltuk, meg hogy Hrisztyinovka is a miénk már... Hála istenitek, kivártuk ... — És hirtelen keresztet vetett a sarok felé, ahol az ikon állott.

Amikor a fiatalabb a tornácon vizet hozott a mosdáshoz, önkénytelenül is megnéztem szép és különös arcát. A bőr színe és még valami arra a burgonyagumóra emlékeztetett, amely tavasszal nő a föld alatt és nem látja a napsugarat.

Mindkét háziasszony igen vendégszerető volt, és nem mint idegeneket, hanem mint közeli, rég várt rokonokat vendégeltek meg bennünket, akiket hosszú évek óta először látnak az apai házban.

— Egyenek csak, egyenek csak, váljék egészségükre ... Ennyit jöttek a Volgától idáig és mégsincs étvágyuk... — Egyenek, sokat kell még járniok, messze van Beflin! — mondta az öregasszony. — Sajnos, villa nincs — mindent elloptak a németek, a tolvajok, — mondotta mentegetőzve, de mindig elkerülte a tekintetünket.

A falon két ablak között fakeretes fényképek sorakoztak. Valamilyen festő által üvegre festett ukrán táj mellett zömök, régi egyenruhát viselő vöröskatona képe lógott.

— A férje talán? — kérdezte a repülő, öreg katona volt, aki megszokta, hogy mindeh szálláson otthon érezze megát. Mogorva külseje ellenére csodálatosan gyorsan tudott megbarátkozni az emberekkel.

— Nem, ez a bátyám — válaszolta a fiatalabb és csendesen ringatta karjaiban az alvó kisfiút.

—■ Hát a férje hol van? A fronton harcol, vagy talán fogoly!

— Nincs férjem — válaszolta és hirtelen kis vörös folt tűnt fel vértelen halottian sápadt arcán.

Ügy tűnt nekem, hogy valamilyen családi titkot érintettünk, amelyről jobb volna nem beszélni. De mielőtt még figyelmeztetésül a repülő lábára léphettem volna, az alvó gyermekre mutatva már meg is kérdezte:

— Hát ez a kis fickó kié?

A fiatal nő szemét könnyek borították el, és végigfolytak hosszú szempilláin. Magához szorította a gyereket, átszaladt vele a szomszédos kis sötét szobába, még azt is hallottuk, hogy kulcsra zárja az ajtót.

Kínos csönd támadt, amelyet csak a kemencében égő szalma ropogása, meg a tálak csörgése

vadászni, előbb nyúlra majd rókára, de később, amikor már felnőtt, nagyobb vadakra is. Medvékre, farkasokra vadásztak és az erdész nem félt attól, hogy a lánya nehéz pillanatokban megijed.

Amikor kitört a háború, Andrej tényleges idejét szolgálta, az erdész pedig — noha már túlhaladta a korhatárt — önként jelentkezett a hadseregbe. Klava akkor 15 éves volt. Anyja úgy gondolta, hogy mivel mélyen benn az erdőben élnek, távol a forgalmasabb utaktól, a háború majd csak elmegy mellettük és őket nem is érinti. Meg azután a gazdaságot is kár lett volna otthagyni. Szép, jólgondozott kis gazdasága volt az erdésznek.

Így maradtak azután, ahogy Anna Ivanovna kifejezte magát, a „németek alatt“. Az értékesebb dolgokat elásták, a jószágot elrejtették az erdőben. Kezdetben a németek tényleg nem zavarták őket. De azután elkezdték hajtani a fiatalságot Németországba. A falvakban megjelentek a hirdetmények. Kiderült, hogy Klava évfolyamát is behívták. A lány, amikor síró anyjától értesült erről, összehúzta fekete szemöldökét és kijelentette: „Inkább felkötöm magam az első tölgyfára, semhogy elmenjek a fasisztákhoz dolgozni! Komszomolka vagyok, inkább a halált választom!“

Ivanovna ismerte lánya jellemét. Nem hiába vitte magával Klavát medvevadászatra az apja. Az anyja leölt egy hétpúdos disznót — eddig az erdőben egy gödörben rejtegették — és elvitte a sztarosztához, akit a németek neveztek ki, csakhogy be ne hívja a lányt. A sztaroszta megígérte, hogy segít és csakugyan 1942 végéig Klavát nem is bántották. Éjjel-nappal az erdőben volt, csapdával fogta a vadat — mert a németek a vadászpuskákat elvitték — és mindenfelé kereste a partizánokat, hogy csatlakozhassék hozzájuk. .

És bár Zvenigoródka és Hrisztyinovka vasúti csomópontokon gyakran hallatszottak robbanások és az emberek időnként szájról szájra adták a partizánok új meg új tetteit, olyan rejtve működtek, hogy a lánynak — akit különben is kevés ember ismert — nem sikerült összekerülni velük.

Télen azután a németek megint mozgósítottak. Vitték a fiatalokat a német rabságba. Most már nem tettek kivételt és a „munkahivatal“ még külsőleg sem igyekezett az önkéntesség látszatát megőrizni. Különleges SS Sonderkommandók érkeztek teherautókon, körülzárták a falut és megkezdődött a hajtóvadászat a fiatalságra. A fiatal rabok óriási csoportját erős kíséret mellett hajtották Hrisztyinovkába. Klava, aki az útmenti bokrok között húzódott meg, sírt, mikor látta, mi-BORISZ POLEVOJ

szakított meg. Az idős asszony túlzott buzgalommal törülgetett.

A repülő arca elsötétült, hallgatagon itta ki a csészéjét.

— Hát tudtam én, hogy megsértem ...? Véletlen az egész, hogy úgy mondjam, eltévedt golyó ... — Felállt és átkiabált a másik szobába:

— Miért haragudtál meg? Bocsáss meg, ha megsértettelek! — Hát honnan tudhatja az ember nálatok, asszonyoknál, hogy mi az, ami fáj?

— Hiszen nem sértődött meg, csak zavarba hozta a parancsnok elvtárs! — magyarázta meg az öregebbik.

— No persze, zavarba hoztam! A gyerekről kérdezősködtem. Szép kis fickó, hát talán zavarba kell jönni az ilyen gyerek miatt?

— Ugyan, Jurka nem a fia, hiszen még lány... Érti? — mondotta az öregebbik, akiben mind koránál, mind büszke tartásánál és ovális arcának hasonlóságánál fogva fel lehetett ismerni a fiatal nő anyját.

Leült az asztalhoz, a kancsóból friss gyümölcslevet öntött magának — ezzel kínált meg bennünket tea . helyett — répanedvet töltött hozzá, amit az itteni, répában gazdag vidéken cukor helyett használnak, lassan kortyolgatott, és elmesélte ennek a halottian sápadt arcú. sudár, ukrán lánynak a történetét.

Ez a kis, tisztára meszelt és kék, meg sárga színekkel kitett erdei házikó Juhim Zsizslenko erdészé volt. Itt élt feleségével, Annával és gyermekeivel, Klavdiával és Andrejjel. Klava ebben az erdőben született és nőtt is fel. Gyermekkorától megszokta, hogy szabadban legyen, nem félt senkitől és semmitől sem. Apjával együtt járt

lyen hosszan húzódik el előtte a hóban a fiúk és lányok szomorú oszlopa. Letartóztatták és elhurcolták a fiatal tanítónőt is. Éjjel átvizsgálták az erdő közelében lakó kátrányégető kunyhóját és elvitték a gyermekeit. Klava úgy érezte magát, mint farkas a körvadászat idején. A hajtők köre egyre szűkebbre zárult.

Ivanovna elvitte a sztarosztának a második disznót is. Az a vesztegetést kegyesen fogadta, de megmondta, hogy hatalma már véget ért: a németek garázdálkodnak. Akit csak meglátnak, elkapják és már viszik is. Nem válogatnak. Fiatalt, sántát, púpost, egy kalap alá vesznek. Klavdia pedig híres szépség a vidéken, a fejével játszik, ha nem vonultatja be. Mégis azt tanácsolta a sztaroszta Ivanovnának, hogy menjen be Zvenigorodkába a járási Gebietskomissarhoz. Mohó fajta a német, nyomj aranyat a markába, még a Hitlerét is odaadja szőröstül-bőröstül. Lehet, hogy meg lehet kenni a Gebietskomissart valami ajándékkal és az majd kihúzza Klavát a listáról.

Kiásott hát Ivanovna a gödörből két ünneplő férfiruhát, meg egy tucat szép rókabőrt és elment Zvenigorodkába. A sztaroszta nem hazudott! A Gebietskomissárnak szigorú külseje volt, de azért lehetett vele beszélni. Segíteni nem segített ugyan, de tanácsot adott, hogyan tudják majd őt magát becsapni. Jegyeztesse be Fräulein Klavdia házasságát és gyerekét, akkor — úgymond — az összes törvények és rendelkezések alapján mint férjezett Fraut, kihúzzák a listából.

Ivanovna hazafelé menet erdei kunyhójában elelgondokozott. De aljas nép a fasiszta! Megkened a kezét, még saját magát is be hagyja csapni! — gondolta és mérlegelni kezdte a helyzetet. Hát