Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-09 / 45. szám
AZ UTOLSÓ ÓRAK. „Kint nedves, fagyos nyugati szél süvöltött, és az utca hideg sara átáztatta a cipőmet. Két század hosszú köpenyes tiszti iskolás fordult be a Morszkaján, régi cári katonanótákat énekeltek. A legközelebbi utcakereszteződésnél láttam, hogy a városi milíciát lovasították, a milicisták övén vadonatúj pisztolytáska. Egy kis csoport némán bámulta őket. A Nyevszkij sarkán megvettem Lenin Megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat? című brosúráját, s az aprópénzt helyettesítő bélyeggel fizettem. A villamosok lassan jártak. Mind zsúfolt volt, a lépcsőkön is lógtak az utasok. A járdán katonaszökevények egyenruhában cigarettát, napraforgómagot árultak... Felfelé haladtam a Nyevszkijen. A rosszul megvilágított utcán az emberek közelharcot vívtak a legújabb lapokért, és a felhívások, proklamációk előtt nagy csődület volt. A Központi Végrehajtó Bizottság, a parasztküldöttek szovjetjei, a „mérsékelt“ szocialista pártok, a katonaküldöttek szovjetjei adták ki ezeket a felhívásokat — fenyegetőzve, átkozódva könyörögtek a munkásoknak és a katonáknak, hogy maradjanak otthon, és támogassák a kormányt... Egy tülkölő páncélautó lassan fel-alá hajtott az úton. Minden utcasarkon, téren, sűrű embertömeg, vitatkozó katonák meg diákok. Korán, hirtelen sötétedett, kigyúltak a lámpák. De a tömeg hullámzása nem szűnt meg ... Petrográdban mindig így van ez vihar előtt... A város robbanásig telt feszültséggel. Minden élesebb hangra összerezzent. De a bolsevikok nem mutatkoztak: a katonák a kaszárnyákban maradtak, a munkások a gyárakban... Elmentünk egy moziba, mely a Kazanyi Székesegyház közelében volt. Egy vértől csöpögő olasz filmet mutattak be, szenvedély, intrikák. Az elülső sorokban néhány katona és matróz gyerekes kíváncsisággal bámult a vetítővászonra. Nem értették, mire való ez a sok izgalom, ez a sok vérontás ... Innen a Szmolnijba siettem. A 10. számú szobájáték — mondta sápadtan —, akár akarjuk, akár nem. A másik tábor tudja: vagy ők végeznek velünk, vagy mi velük. A FELKELÉS „November 7-én, szerdán, későn keltem. A Péter-Pál erőd felől éppen a déli ágyúszó hallatszott, amikor a Nyevszkijen végigmentem. Hideg barátságtalan idő volt. Az Állami Bank lezárt kapui előtt szuronyos katonák álltak. — A kormány emberei vagytok? — kérdeztem tőlük. — A kormánynak már befellegzett! Szlava bogul (Hála Istennek!) Ennél többet nem tudtam meg tőlük ... A villamosokról fürtökben lógtak az utasok — férfiak, nők, gyermekek. Az üzletek nyitva voltak, és mintha az utca nyugodtabb lett volna, mint az előző napon. Éjszaka a házak falait új, felkelésellenes plakátokkal ragasztották tele — a parasztokhoz, a katonákhoz, a petrográdi munkásokhoz intézett felhívásokkal... A Morszkaja sarkán beleütköztem Gomberg kapitányba, egy mensevik „honvédőbe“, a párt katonai osztályának titkárába. Arra a kérdésemre, hogy a felkelés valóban megtörtént-e már, fáradtan, vállvonogatással válaszolta: — Csórt znajet! (Az ördög tudja!) Meglehet, hogy 'a bolsevikok a kezükbe kaparintják a hatalmat, de három napnál tovább nem tarthatják meg. Nincsenek kormányzásra alkalmas embereik. Talán jó is, ha engedjük, hogy megkíséreljék, legalább belebuknak ... A Szt. Izsák tér sarkán levő katonai szálloda előtt fegyveres matrózok álltak. A szálló halijában sok fel-le sétálgató vagy suttogó hangon beszélgető fiatal tisztet láttam; a matrózok nem engedték ki őket a kapun ... A palota nyugati sarka előtt nagy páncélautó állt. Rajta vörös zászló, újonnan ráfestett vörös betűk: SZRSZD (Szovjet Rabocsih Szoldatszkih Gyepűtatov). A Szt. Izsák téren ágyúkat állítottak JOHN REED m % w \ (Rósz let) ban állandóan ülésezett a Forradalmi Katonai Tanács, egy Lazimir nevű tizennyolc éves ifjú elnökletével. Amikor elment mellettem, szinte félénken szorított velem kezet. De a hangjában öröm csengett: — A Péter-Pál erőd őrsége átállt hozzánk. És éppen most kaptuk a hírt: átpártolt hozzánk egy Petrográdba rendelt ezred is. A katonák gyanakodtak, és Gatcsinában megállították a vonatot, és küldöttséget menesztettek hozzánk. — Miről van szó? — kérdezték. — Mit akartok? Mi éppen most fogadtunk el egy határozatot arról, hogy minden hatalmat át kell adni a szovjeteknek. — A Forradalmi Katonai Tanács azt felelte: — Bajtársak! A forradalom nevében köszöntünk benneteket. Maradjatok ott, ahol vagytok, és várjátok be a további utasításokat. Elmondotta, hogy az összes telefonvonalakat elvágták. A kaszárnyákkal és a gyárakkal tábori telefon útján biztosították az összeköttetést. Futárok és komisszárok szakadatlan áradata. Az ajtó előtt vagy egy tucat önkéntes vállalkozó álldogált, készen arra, hogy a híreket, parancsokat eljuttassák akár a város legtávolabbi pontjaira is. Az egyik közülük, egy cigányképű hadnagy, franciául mondotta: — Minden készen áll. Csak egy gombnyomásra van szükség ... Láttam Podvojszkijt, a felkelés stratégáját, ezt a sovány, szakállas, civil ruhás férfit; Antonovot, borostás állal, piszkos gallérban, szinte részegen a sok virrasztástól; Krilenkót, a mosolygós, széles arcú, folyton beszélő és hevesen gesztikuláló katonát és Dibenkót, az óriás termetű, nyugodt matrózt. Ezek voltak a jelen és a jövő emberei. Lent az üzemi bizottságok helyiségében Szeratov egyre-másra írta alá az állami fegyverraktárnak szóló kiutalásokat: minden gyárnak százötven puskát... Vagy negyven küldött várt a kiutalásokra ... Az előcsarnokban összetalálkoztam néhány, a második garnitúrából való bolsevik vezetővel. Az egyik revolverére mutatott: — Kezdődik a PILLANATOK -1917 fel. A Novaja ulica torkolatában barikádot emeltek: ládák, hordók, egy régi ágybetét, egy vagon. A Mojka rakpart végét farakással torlaszolták el. A ház előtt végig ugyancsak mellvéddé magasodó farönkök... — Gondoljátok, hogy itt harcra kerül sor? kérdeztem. — Bizony, mégpedig hamarosan — felelte egy katona idegesen. — Jó lesz, elvtárs, ha elmegy, mert könnyen baja eshet. Abból az irányból fognak jönni — mutatott a tengerészeti hivatal felé. — Kik fognak jönni? — Azt nem tudnám megmondani, testvér — mondotta, és köpött egyet. A palota bejárata előtt katonák és matrózok csoportosultak. Egy matróz beszámolt a Köztársasági Tanács végóráiról. — Szépen besétáltunk, és minden ajtóhoz katonát állítottunk. Odamentem az ellenforradalmár kornyilovistához, aki elnökölt: — Nincs többé Tanács. Menjetek haza!... Nem messze tőlem egy csomó katonától körülvéve, tábornoki egyenruhában, egy szürke bajuszos, alacsony ember állott. — Alekszejev tábornok vagyok — ordította. Mint felettese és a Köztársasági Tanács tagja, követelem, hogy engedjen be! — Az őrt álló katona a fejét vakarta — nem tudta, mitévő legyen. Megszólított egy tisztet, aki nagyon izgatott lett, amikor meglátta, ki áll előtte, és zavarában katonásan tisztelgett. — Excellenciád — dadogta, a régi rendszerben szokásos megszólítást használva —, a palotába nem szabad senkit sem beengedni ... nincs jogom ... Egy autó haladt el mellettünk. Góc ült benne, hangosan nevetve. Utána egy másik autó. Az első ülésen fegyveres katonák. Bent a kocsiban az Ideiglenes Kormány néhány letartóztatott tagja ült. Peters, a Forradalmi Katonai Tanács lett tagja, sietve jött át a téren. — Azt hittem, hogy ezeket az urakat már tegnap este elfogták — mondta az autóra mutatva. INTERNACIONALIZMUSМИР Amikor kiértünk a Morszkajára, már egészen sötét volt, csak a Nyevszkij sarkán égett egy lámpa. Alatta egy nagy páncélautó állt, motorja zakatolt, és dűlt belőle a füst. Egy kisfiú felmászott az autóra, és az egyik géppuska csövét vizsgálgatta. Mindenfelé katonák és matrózok álldogáltak, mintha várnának valamire. Visszamentünk a Vörös Kapuhoz. Itt néhány katona állt, nézték a Téli Palota kivilágított ablakait, és hangosan beszélgettek. — Nem, bajtársak — mondta az egyik —, nem lőhetünk rájuk. A női zászlóalj is bent van, még azt mondanák, hogy orosz nőkre lőttünk. A Nyevszkij sarkán szintén egy páncélautó fordult be. A toronynyíláson egy férfi kidugta a fejét: — Rajta! Vágjunk át és támadjunk! A másik autó vezetője igyekezett túlharsogni a motorberregést: — A bizottság azt mondja, hogy várjunk. Ezeknek a farakások mögött ágyúik is vannak... Errefelé nem jártak a villamosok, a gyéren világított utcán kevés ember mutatkozott; de néhány háztömbbel arrébb csilingeltek a villamosok, embertömeg hullámzott az utcán, a kirakatok ki voltak világítva, a mozik előtt fényreklámok — az élet a szokásos mederben folyt. Volt jegyünk a Marinszkij Színházba — minden színház játszott —, de ezúttal az utca érdekesebb volt a balettnél... A sötétben farakásokon botorkáltunk át, melylyel a Rendőrségi-híd bejáratát torlaszolták el. A Sztroganov-palota előtt néhány katona tábori ágyút állított fel. Különböző egyenruhájú katonák jöttek-mentek, látszólag minden cél nélkül, és sokat beszéltek... Mintha az egész város a Nyevszkijen sétált volna. Minden utcasarkon óriási tömeg — mindenütt heves vita. Az utcakereszteződéseknél egyegy tucat katona állt őrt, drága prémekbe öltözött öregemberek öklüket rázták feléjük, jól öltözött nők szitkokat szórtak rájuk; a katonák nemigen vitatkoztak velük.“ A HATALOM A MUNKÁSOKÉ BE M A kormánycsapatok egész felkelés alatt egyetlen kísérletet tettek: Sztankevits, az Ideiglenes Kormány biztosa, egy csapat hadapróddal kivonult, hogy visszafoglalja a telefonközpontot. A felkelők nyugodtak voltak és magabiztosak. Olyan nyilvánvaló volt számukra: a hatalom őket illeti. Annyira meg voltak győződve erről, hogy eszükbe sem jutott kételkedni a győzelemben. Ha ellenállásba ütköznek, bizonyára harcolnak. De így minek vért ontani? Arra a néhány polgárra, katonatisztre, hadapródra, akik nem akarják megérteni, hogy az 6 világuknak vége, elég rákiáltani, hogy elkotródjanak. S ha elkotródtak, megvalósul a szabadság, a béke, az igazságosság birodalma. Ma Oroszországban, s holnap az egész világon.
