Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-02-02 / 5. szám
Raf Volone tavaly a Karlovy Vary-i filmfesztiválon uüritagként vett réwt. Képünkön éppen heves vita közben láthatjuk a rendezőkkel. AZ UTOLSÓ ESTE Ш Ш Ez a csodálatos véletlen annyira „véletlen” volt, hogy csaknem a valószínűtlenség érzését keltette bennem, De nagyon szép volt, — engedjék meg hát, hogy élményemet megosszam önökkel... örült iramban élő nagyvárosban történt, kaotikus, ellentétekkel telített világvárosban, ahol a jámbor páter ragyogó arccal óriási rózsacsokorral siet valahová, míg a fiatal lány, fekete sáljába burkolódzva a templom hűvös félhomályában térdepelve morzsolgatja rózsafüzérét, és ahol nappal egy percnyire sem pihenhet meg az ember, mert lépten-nyomon valaki valamit mindig kinél. De esténként az elmúlt ezredévek hangulata lengi át az utcákat és tereket, Mamma Roma talán estéről estére tér vissza, hogy őrködjön az alvó örök Város fölött. És talán ezért van az, hogy a római esték nem andalítók és nem mómorítók, mivel valamilyen különös, meghitt várakozás vibrál a levegőben. Római tartózkodásom utolsó estéjére hagytam a Sponyol-lépcsőt. Itt akartam elbúcsúzni a várostól, amely annyira elfárasztott és annyira elbűvölt. Magam akartam lenni, de mégsem egyedül — ezért mentem az utolsó estén a Spanyollépcsőhöz. Mert itt lehet beszélgetni és lehet hallgatni, az ember önmagába mélyedhet, vagy tanulmányozhatja a környezetet, a Spanyol-lépcsőn lehet nevetni és lehet sírni, itt senki sem ütközik meg semmin. Mert akik esténként idejárnak, azok mind várnak valamire. Valamire, aminek neve sincs talán üldögéltem a hűvös kövön és egy kicsit irigykedve néztem azt az idős pórt, akik kéz a kézben szótlanul gyönyörködtek a város szépségében. Mintha a saját tulajdonuk lenne Mögöttük a lassan leszálló alkonyatban egy fiatal lány lopott csókot fekete fürtös szerelmese arcára. — Buona serről Óvatosan emeltem föl a pillantásomat. Ki köszönt vajon? Tolakodó gavallér vagy valaki, oki csak éppen egy kicsit szeretne elbeszélgetni valakivel? — Ejnye, hát nem emlékszik? Karlovy Varyban találkoztunk! Én még arra is emlékszem, hogy a szabadságról beszélgettünk . . . Én már mosolyogtam és le nem vettem róla a szemem. Nem tudtam, jól lótok-e. Ö pedig csodálkozva, kérdőn nézett rám jóságos kék szemével, tiszta pillantásával. A homlokán két mély ránc jelent meg. Nem értette hallgatásomat. Hogyan is érthette volna .. . Hiszen nem sejthette, hogy bennem, az érett nő lelkében varázsos, szivárványszínű fénynyel lobban föl egy pillanatra a tizenhatévesek rajongása az eszményképek iránt. Mert a római utca nagyon is valóságos kövezetén ott állt előttem mintegy lelépve a bűvös filmvászonról — Terese Raquin büszke és boldogtalan férje. S nem tudhatta azt sem, hogy ugyanebben a pillanatban magam előtt látom Eddie Carbone-t is, a „Pillantás a hídról" című Miller-dráma filmváltozatának tagbaszakadt hősét. És azt sem tudhatta, hogy váratlan találkozásunk pillanatában egyszeriben, a felvillanó fénysugár élességével tudatosítottam magamban, hogy mindeddig utolérhetetlen olasz neorealista filmek storijai és hősei itt születtek a római utcán. S most éppen-az, aki annyi babért aratott ezekben a feledhetetlen alkotásokban, ő, Raf Valone áll előttem teljes életnagyságban. Nem tudhatta, hogy hallgatásom mélyén milyen érzések kavarognak. Hiszen az ö számára ez a római este nem lehetett soha vissza nem térő varázslat, hiszen valamennyi estéjét úgy tölti, mint a rómaiak — mert ez csak természetes. Éppen о színházból jött, ahol játszik és rendez is. Vastag kordbórsony nadrág-Rat Valone es Miroslav Hormcek. jában, magas nyakú fekete pulóverében pontosan olyan volt, mint azok a fiatalemberek, akik az egész napi loholás után egy kis időre megpihennek itt, a Spanyol-lépcsőn. Sohasem volt, és ma sem az о tipikus filmhős, akiért bomlanak о nők. ö nem „sláger". Aki látta a filmjeit, annak az emlékezetében úgy él az alakja, a játéka, a művészete, mint egy csodálatosan szép, mélyreható élmény, mint egy nagyon nehéz, nagyon komoly szimfónia legszebb tétele. Zárkózott, nem szeret önmagáról beszélni. Most is csak annyit mondott, hogy a filmtől nem vett még búcsút, jelenleg Angliában filmez, egy olasz maffia főnökét alakítja. Nem, ő nem szeret beszélni. Inkább másokat hallgat, és ilyenkor úgy figyel minden szóra mintha régi-régi meghitt barát lenne. Ezúttal sem beszélt önmagáról, boldog volt, hogy egy más ország gyermekének annyira tetszik Róma, az ő városa. Én sem beszéltem, nem is kérdezősködtem, nem filozofáltam, egyszerűen boldog voltam, hogy a Spanyol-lépcsőn egy igaz emberrel találkoztam, egy emberrel, akire méltán mondják mindenütt: igen, ez aztán a színészi *' A lépcsők aljában, ahol illatos mimózák aránylanak a virágárusok kosaraiban, kezet fogtunk. — Arrivederci, signoraI Arrivederci, signor Valone! RiWVfCI IVÓ, Trancík Éva
