Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-31 / 35. szám
s ok olyan ember van, aki élete végéig hiába várja, hogy mellszobra legyen, pedig tulajdonképpen csak azért él. A szerényebbek csupán gyenge pillanataikban vágyódnak szoborra, de a végén azt mondják; elég volna egy egész kicsi szobrocska is, és az se lenne baj, ha belül üres volna. Az ilyenek a nappali szobájukban halnak meg, ahol a zongorán önmaguk aranyozott, gipszből készült feje bámul hódítón a hálószoba vagy a spájz irányába. Schupatko lágerführerhelyettes és műkedvelő tenor egy őszi napon az építkezési helyet járta körül, ahol semmit sem építettek. Csak a köveket hordták jobbról balra és balról jobbra. A foglyok között fellelhető egyes entellektüelek ebben a tevékenységben ugyanolyan értelmet fedeztek fel, mint minden más emberi cselekedetben, és ez vigaszul szolgált nekik. A kőhordásra kivezényelt Kommandót a Birodalom ellenségeiből állították össze: hivatásos bűnözőkből, két homoszekszuálls egyénből, akik nem voltak a nemzetiszocialista párt tagjai, hat marxista zsidóból és egy jól megtermett striciből, aki a parancsnoki teendőket látta el berlini dialektusban. Schupatko aznap kitűnő hangulatban volt, s ezt a körülményt szolgálati okokból nem mutatta ki. Pozitív fluidumait inkább befelé sugározta, saját lelkét melegítve velük. Mert a világ acélembernek akarta látni Schupatkót. Nem mindig volt könnyű eleget tenni a világnak, de mégis eleget kellett neki tenni. Schupatko teljesítette ezt a követelményt, megvoltak hozzá a kellékei. Arcán párbajban szerzett sebhely piroslott, dédapjától, aki Bibelforscher volt, keskeny ajkakat és titáni kőhomlokot örökölt. Bármilyen hangulatban volt is Schupatko, mindig férfiasán hatott. Sőt félelmetesen. Ma valahogy, mindennapi kifejezéssel élve, furcsán érezte magát. Furcsán. A búcsúzkodó ősz aranyos színekben pompázott, és még a kövek is meghatőak voltak valahogy. A jótékony meleg elfelejtett fényeket, a nyár elvesztett édességét és távoli kertek illatát hordozta magában. A nap életadón sugárzott, ezt a kommandó legkiaszottabb tagjai is érezték, bár tulajdonképpen nem volt már mivel érezniük. Az egyik úgy érezte, hogy alma illatozik valahol, a másik úgy, hogy kiömlött a bor. Schupatko is énekelt, persze csak befelé; Schubert Stándchenjét énekelte. Leise flehen meine Lieder durch die Nacht zu dir — és valami sohasem érzett titkos könnyeket kergetett szemhéjai alatt. Ma nem rugdalom meg Tesarikot, mondta magában Schupatko, nem, ma nem rugdalom meg azt a koszos disznót, csak egy kicsit megijesztem. Hacsak megint dühbe nem hoz a szemtelen pofája. Annak a lánynak a konyhán megengedem, hogy elővegye az eldugott kendőjét, azt a kéket. Kösse a fejére, és menjen oda a férfiak kerítéséhez. Élj, te cafat. Schupatko elsápadt, annyira megijedt a gondolataitól. Vágyódom? — kérdezte önmagától. Was passiert denn mit mir? Vágyódom valami után, vagy mi a fene van velem? Rothadok. Alighanem rothadok. Isteni érzés. Most már értem, miért dumálnak azok a zsidó firkászok a könyörületességről. Tényleg kellemes dolog... És milyen jól tudják ezt a ravasz farizeusai, a kommunista disznai. Egész idő alatt énekelt magában. Minden érzés, ami most felgyülemlett benne, valahogy művészettel függött össze. Schupatko, a művész, kikívánkozott az uniformisból. Kicsábította az ősz enyészete. De lehet, hogy csak az influenza inkubációs ideje hatott rá. Szombaton kapta el valakitől. A művészet útjai kifürkészhetetlenek. Szellemiségtől és bacilusoktól eltelve lépkedett Schupatko a láger térségein. De világi arca mit sem vesztett gránitkeménységéből. Történt pedig, hogy egy közönséges Häftling, egy hajdani szobrászművész, akit RySáneknek hívtak, éppen ekkor vesztette el a szemüvegét, és kétségbeesetten kereste a sárban. Meg kell mondani, hogy a szemüvegeseknek nem könnyű az élete. A világ hamisítatlan színeket és eredeti érzéseket akar látni. A szemüveges ember pedig mindig kicsit okosabbnak vagy rejtelmesebbnek, sőt mondhatni rosszabbnak látszik, mint a normális ember. Senki sem tudja, mit gondolnak a szemüvegük mögött. Ha rajtuk van a szemüveg, valamivel többek, ha nincs rajtuk, valamivel kevesebbek a Ludvík Askenazy m m m többieknél, márpedig mindkét eset eléggé népszerűtlen. RySánek azonban nem így elmélkedett. Tudta, hogy a szemüveges embernek rosszul megy a sorsa a lágerben, de ha elveszti a szemüvegét, akkor vége van. Lehajolt tehát, merész vágású szobrász-orrát csaknem a sárba dugta, s közben a fenekét süttette a nappal. És mikor rövidlátó szemével egy pillanatra felnézett, inkább megérezte, mint meglátta, hogy Konrad Schupatko lágerführerhelyettes áll fölötte. RySáneknek eszébe jutott, hogy szemüvegének elvesztése ebben a pillanatban szerencsés véletlennek mondható, és hogy tovább keresni a szemüveget annyit jelent, mint a sorsot ingerelni, márpedig a sors tudvalévőén igen csiklandós. A szobrászművészben minden megdermedt. Ügy érezte, kővé válik, mint a mesében. Legszebb halál egy szobrásznak, gondolta magában. Stílusos. Ez volna életem legjobb szobra. — Ki zabái itt agyagot? — kérdezte nyájasan Schupatko. — Milyen állat eszik itt földet? Éhes vagy? Nem ízlik a kosztunk? Nem igyekszünk eléggé? Hiszen a szakácsot az Adlonból hozattuk, Berlin, Unter den Linden. No nézz csak a szemembe! őszintén. Mit keresel? — Jelentem — mondta RySának, és strammul kiegyenesedett —, hogy az agyagot vizsgáltam, ugyanis hivatásos szobrász vagyok, és néha nem bírok magammal, ha ilyen jó agyagot látok. Muszáj megfognom munkaidőben is. Ez a gyengém. Bocsánatot vagy büntetést kérek. És a bal lábával észrevétlenül tovább kereste a szemüvegét. Élő halottnak érezte magát. — Oúúgy? Hát te szobrász vagy? — mondta Schupatko. — No látod, te szobrász. Hát ezért tettünk téged kövek közé. Na bitte. Szóval te is művész vagy. Ein Bildhauer. Cseh vagy? Kit szobortál? BeneSt? Vagy azt a hogy is hívjátok ... Huszt? — Alázatosan jelentem, művész vagyok — mondta Rysánek. — De sohasem hódoltam az elfajzott művészetnek. Csak síremlékeket faragtam, és azokat is csak tisztességes, politikailag nem exponált egyéneknek. — Na gut — mondta Schupatko —, igyekezz túlélni ezt az izét, akkor leszel nálam művész. Ha már minden rendben lesz, titeket művészeket fognak először kiengedni. A Führer szereti a művészeket, ő maga is művész. Nem kell haragudni rá, hogy egypárat lakat alá rak közületek, ő nagyon jól tudja, mi van bennetek. És én is tudom. Mit gondolsz, mi voltam civilben? Szobrász? — kérdezte lelkesen RySának. — Nem — mondta Shupatko. — Tenor. Tenorista. De nem volt időm rá, politikával kezdtem foglalkozni. A politika a művészet halála. Ezt elismered, ugye? Miért nem felelsz? Nem tudod, mit mondj, mi? Ne félj, én nem vagyok spicli. Csak a foglalkozásom az. Belenézett RySánek úr kidüllesztett kék szemébe, és újra megérezte magában azt a kifejezhetetlent. Azt a furcsa bánatos vágyat, amelynek nem volt tárgya, és amely úgy rágcsált a belsejében, mint valami vakondok. Megfigyelte, hogy RySáneknek egészen gyerekes ajka van. És elhatározta, hogy most az egyszer aláveti magát hangulatának, és valami jótettet visz végbe. Gondolkodni kezdett, mi-Búg a motor. Erősödik a zúgása. A vizet sebesen szelő csónak elsiklik János előtt. Nem néz utána. A felvert hullámok megszelídülnek. A táj, a víz szelídsége nyugtatja. Elnéz a folyó felett. Látja a szemközti házakat, a házak mögötti házak tetőit, a tetők felett magasodó templomtornyot. Látja a várost. A házak, a tetők, a templomtorony mögött látja az erdős hegyoldalt. A hegyhát mögött csacsog, csobog a patak ... Ott történt... Eldobja a cigarettavéget. Elindul a híd felé. Már a híd betonjárdáján lépked. Tekintetét nem tudja levenni a város mögött emelkedő zöld hegyről. Ott történt. Süvítő búgás. Vadászgép suhan el a város felett. Csak néhány pillanatig látja a napfényben felcsillanó fémtestet. Csak néhány pillanatig. Ott, valahol a hegytető mögött beleolvadt az ég fakókék színébe. Teherautó dübörög el mellette. A goromba dübörgés szétugrasztja az agyát feszítő gondolatokat. Port vert fel az autó. Meggyorsítja a lépteit. Nem szereti a poros levegőt. Bal felé tekint. A folyó mentén épült, új, háromemeletes, erkélyes házakat szemléli. Az üzem építette. A második épületben laknak. Fürkészi a PETRŐCI BÁLINT XII. nyitott ablakokat. Egyikben sem pillantja meg a fekete hajú Helént... ... Ha tudná, hogy a hídon megyek keresztül, kinézne az ablakon... De nem tudja. Nem néz ki az ablakon. Továbbmegy. Hazafelé ballag. Az órájára pillant. Nemsokára öt óra. öt órára beszélték meg a találkozót. Helént nem is láthatta az ablakban. Már úton lehetnek. A vendégek nem szoktak késni... ... Mire hazaérek, más ismerni fogják egymást ... Lassan ballag hazafelé. Epületsorok között halad, Már nem látja az erdős hegyoldalt, nem látja a folyót, a horgászt. Nem is akarja többé látni, hogy ne emlékeztesse arra, Helén éjsötét szeme volt a csalétek ... Szívszorongva várja, mit fog az asszony mondani. A sarokig kísérik a vendégeket. Elbúcsúznak. Kuszák a karjába emeli a kétéves fiúcskát, és átmennek a macskaköves úton. A túloldali járdán megállnak, és mind a hárman, Helén, a férje és a fiúcska búcsút intenek. János, a felesége és a kislány visszaintenek. Megfordulnak, s elindulnak az otthonuk felé. János rágyújt. Lopva pillant a feleségére. Kíváncsi a véleményére. De nem szólal meg. Most rajta a sor, hogy beszéljen. Nem sürgeti. Ügy sem tudná szó nélkül hagyni Kuszákék látogatását. Hevesebben dobog a szíve. Érzi, hogy dobog a szíve. Azelőtt nem érezte .. ... Miért érzem, hogy van szívem? — Holnap is eljön Tibiké? A kislány kérdezi az anyjától. — Helén néni megígérte, délutánonként kijön a játszótérre, ott majd játszhatsz a fiacskájával ... — az urához fordul. — Szép fiacskájuk van. Az anyja fia. Olyan szép, nagy fekete szeme lesz, mint az anyjának ... — Szép gyerek ... ütni! Nem illik az első látogatást sakkozással el—- Mi már kibeszéltük magunkat... — válaszolja János. — Nem haragszol meg? Meghívtam őket, jöjjenek el máskor is. Megszerettem Helént, sokat szenved... — Jó emberek János érzi, hogy pír önti el az arcát. Már esteledik. Az alkony szürkületében nem árulkodik a pírban fürdő arc. Nem tudta betartani fogadalmát. Nem akart róluk beszélni, nehogy gyanút ébresszen a feleségében. Most az az érzése támadt, akkor válna gyanússá, ha néma maradna. Ezért mondta ki bátortalanul azt a két szót. — ... jó emberek. Nem hiszem, hogy a bomló kévét összefoghatják. — Gondolni is rossz rá. A házuk elé érnek. Kétemeletes épület. A második emeleten laknak. A folyó menti házak szebbek. Azokon erkély is van. Az ember kiállhat az erkélyre, rákönyökölhet a korlátra, gyönyörködhet a folyóban... ... Helén nemsokára hazaér. Tud majd a folyóban gyönyörködni? ... Megállnak a kapu előtt, mintha búcsúznának az estét köszöntő utcától. Kigyulladnak az utcai lámpák. Az asszony halkan megszólal. — Holnap elmegyünk hozzájuk. Helén meghívott minket. Legalább megnézem, milyenek a lakások az új házakban. Ha szebbek, cserélhetnénk valakivel... János merev arccal hallgat. Szólni akar, talán pénzért cserélne valaki, de nem mozdul szólásra az ajka. Szíve táján erősödik a nyomás. Mintha görcsös kéz szorongatná, fojtogatná. Kisebb nyilallás. Csak azt az éles, hasító fájdalmat ne érezze! Behunyja a szemét, hogy ne ködösüljön el előtte a világ ...
