Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-24 / 34. szám
egészen hátra lökdösi, s még a fejével is utónanyomul, hogy lássa, megfelel-e a rejtek. Fölegyenesedik, meredten áll, ujja közt kialszik a gyufa. All a sötétben, nem moccan. Mintha ott sem volna. Idegen, titkokkal terhes lény, minden tette, minden mozdulata távoli és különös. Az asszony legalább így érzi. Mintha nem is volna az anyja. Lehet, hogy már rákapott az italra, vogy más vétekbe esett. . . Ó, nem, nem erről van most szó, ezt meglátná rajta. De mi szállta meg mindnyájukat? Egyszerre mintha kicserélték volna őket, mintha belekóstoltak volna a tiltott gyümölcsbe s azóta nem bírnak már beletörődni az életbe, amit eddig éltek. Sejti, hogy a fiú viselkedése valamiképpen összefügg azzal a távoli dörgéssel, de sehogyan sem képes felfogni azokat a szavakat, amiket esténként itt-ott elejteget. Soha nem hallott, újdonatúj szók zaklatják a gondolatait s gyötrik az emlékezetét. Soha nem merte kimondani idegenek előtt: partizánok, parasutiszták. Kik lehetnek? Mit akarnak? Honnét jöttek? Azt beszélik, a hegyekben tanyáznak. De nem úgy, mint a mieink, nem favágók, nem erdei munkások. Inkább mintha rejtőzködnének. Miért? Ki elől? Nincs, aki megmagyarázza. Firtatni meg nem akarja, mert hisz ő is ... a fia is belekeveredett. Még előtte, az anyja előtt is titkolja, de azért sejti, tudja már... Nem, nem szabad tudakozódnia, az emberek még kifürkésznének valamit abból, hogy mit csinál a fia éjszaka, hol bolyong. Hol volt például a múlt szombaton? Azt mondta, hogy levágja a zabot a Mogyoróson. Még gereblyét is vitt. De hogy estére nem tért meg jókorra, utánament, és a zabot lábán találta. A kamrából másnap egy darab szalonna és egy egész kenyér hiányzott. Hát mire jó ez? Miért nem mondja meg, mire kell? Kezdetben valóban várta, hogy a fiú bizalommal lesz hozzá. Még arra is készült, hogy megmossa a fejét. Persze, nem gondolt valami hosszú prédikációra, csak meg akarta mondani, hogy a zab még mindig lábon várja a kaszát, le kell vágni és aztán kicsépelni. Tűzifát készíteni. Ki végzi el, ha nem a fia? Arra is gondolt, hogy egy-két szóval megemlíti a maga öregségét. Meg azt, hogy kiskorától egyedül nevelte őt. Csakhogy a legény nem szólt, maga meg nem kezdhette. Csak annyit tehet, hogy lopva figyeli. És az arcába néz, ha úgy véli, nem ügyel rá. Szeretné kiolvasni, mi játszódik le benne, micsoda hatalmak bűvölték meg, hogy szolgálatukba szegődött. Hogy úgy jön-megy, mint az alvajáró, a munkát szinte révületben végzi, étvágya sincs, és órák múlnak el anélkül, hogy szavát lehetne hallani. Szürkületkor pedig éppen csak egy kicsit rendbe teszi magát, bekap egy-két falatot és máris siet el valahová. Ez volna minden. Ennyit tud a dologról. De mire jó mindez, kiért és ki ellen történik, és mi köze hozzá a fiának? Ki vitte oda? És mikor történhetett, hogy semmit sem vett észre? Hallja, hogy óvatosan leveti és a földre teszi előbb az egyik, majd a másik bakancsát. Csendesen az ágyba bújik. Azt is tudja, hogyan fekszik most, hogyan tette kezét a feje alá és nézi a mennyezetet. Pontosan tudja, milyen most az arca, mire hasonlít leginkább. Miért nem tudja hát a többit is? Csak valamicskével többet, hogy megismerje azt is, ami most még elválasztja a fiától. De ezen a valamicskén nem jut túl. Nincs rajta szemernyi hézag sem. Hallgatja a lélegzését. Hallgatja, hogyan lesz egyre hosszabb, mélyebb. Most már alszik. Most mór vele marad reggelig. De ez a pillanat, fél órával ezelőtt, amikor ott állt a kemencénél, és ujjai közt kialudt a gyufa, úgy, hogy észre sem vette — Ilyen pillanat egyszer elveszi tőle. Elképzeli, hogyan történik: egyszerűen, szó nélkül eltűnik a sötétben, vagy mond előbb valamit? és mi lesz — ez hirtelen jutott az eszébe, s a gondolat, hogy ilyesmi is megeshetik, anynyira felizgatta, hogy kis híján magáról megfeledkezve azonnal tenni akart valamit ellene — mi lesz, ha úgy megy el, ahogy az imént a kemence előtt állt, nem visz magával semmit, legföljebb azt a szörnyű valamit, amit a kemencébe dugott? Mi lesz akkor? Mihez kezd ott, ahova megy? Mit fog enni, mit vesz magára, ha átázik a ruhája? Nemsokára kezdődnek az esős idők, beköszönt a fagy. Zimankó és havazás. Tudja, mivel kell ellátni a férfiembert, ha ilyenkor fáért megy. Nem, ez nem történhetik meg, ezt az egyet nem szabad engednie. S hirtelen, mintegy sugallatra, rádöbben a maga helyére mindabban, ami körülötte készül. Nem szabad félnie semmitől, csupa ismerős dolog ez, olyan, amivel kiskora óta foglalatoskodik: kenyeret sütni, inget mosni és vasalni, tarisznyába készíteni mindent, amire férfiembernek ez erdőn szüksége van. Csodálatos módon megnyugodott. Már nem bánja, hogy így helyes-e, így kell-e lenni. Csak arra gondol, hogy ha valami történik, és a fia is részt vesz benne, ez ne következzék be nélküle vagy ellenére. Hisz tulajdonképpen arról van szó, hogy ellássa a fiát, aki az erdőre megy. Ellássa mindennel, amire szüksége lesz, ha majd beköszönt a zegernyés, esős idő. Nyugodtan fekszik már az ágyon, a fáradtsága eltűnt. Józanul, világos értelemmel vesz számba mindent, mint már annyiszor a múltban, ha csapás érte a gazdaságot, ha meg kellett menteni, ami a termésből megmaradt, vagy újból elölről kezdeni mindent az üszkös, romos telken. Tudja, hol a fiú esőálló, téli ködmöne, tudja, hol a szűrnadrágja, az új bakancsa (jól be kell zsírozni), hol a kucsmája. Mindjárt reggel mindent előkeres, kikészíti a ládára a kamrában. Naphosszat bőven lesz ideje gondoskodni a többiről is. Gyufáról semmiképpen sem szabad megfeledkeznie. (Mihez kezdene a fiú tűz nélkül?) És zsírt is kell magával vinnie, sok zsírt. Hej, mennyi zsírt fogyaszt a férfiember télen az erdőn! Az melegíti bévülről, ha erdei munka közben a kalibában betemeti őket a hó. Szépen előkészít mindent, berakja a tarisznyába. De a fiúnak egy szót sem szól róla, látni akarja a meglepetését, az örömét: hogyan meregeti majd rá a szemét, hogyan mosolyodik el — mosoly virul ki mindkettőjük orcán, és aztán elnevetik magukat: miért is rejtegették egymás előtt a gondjukat, pedig minden sokkal könnyebb és egyszerűbb lehetett volna, ha a fiú kezdettől fogva nem titkolódzik. Csak azt a percet keli kilesnie, amikor elszánja magát. Ha majd hirtelen felkel, szemébe néz, aztán lesüti tekintetét és úgy mondja: „Most már mennem kell, isten megáldja." Valahogy így mondja majd. így vesz majd búcsút. Akár a madár, aki ősszel útra kel délnek, a nap nyomában: két-három napig kering az ismert táj fölött, reggel, alkonyaikor összeverődik a magaszőrű más madarakkal, nyugtalan, nem találja a helyét, valami még visszatartja, de egy minden másnál erősebb szó, a nap és az élet hívó szava végül legyőz benne minden egyebet: egy reggel magasabbra száll, mint szokott, kering egyet a hely fölött, ahol egész nyáron fészkelt, aztán engedve egy ismeretlen kifürkészhetetlen hatalmas erőnek, szárnyalni kezd egyenest délnek. Valahogy így történik majd. Már érzi ezt az erőt, hogyne érezné, hisz az anyja! Érteni nem akarja és nem is kell. Mihelyt rádöbbent, mit kell tennie, mielőtt a fia elmenne — abban a pillanatban fejet hajtott az ismeretlen erő előtt. Különben sem újdonság számára mindez. Mást sem tett soha, csak fejet hajtott olyan erők előtt, amelyeket ésszel fel nem ért, de amelyekből élet sarjadt, élet halt el bennük. Ez is egy ilyen erő. A távoli dörgés, amely most ismét megszólal, nem riasztja többé. Nem is idegen. Ellenkezőleg: mintha titkos szálak fűznék hozzá. Megtalálta a helyét. Azt a helyet, amelyről maga is hozzájárulhat ahhoz, ami ott történik, ahol reng a föld: holnap reggel tarisznyát készít, belecsomagol mindent, amire a férfiembernek az erdőn szüksége van ... Két kezét megbékélten kinyújtja a csíkos dunna hátán, úgy alszik el. Félálmában még egyszer elmosolyodik: azt az örömet el nem engedi. De jólesik majd, ha előbb ő mosolyog a fiára, aztán a fia vissza rá! Ha indulás előtt azt mondja majd neki: „Ne felejtsd el magaddal vinni a tarisznyádat: minden benne van, amire az erdőn szükséged lesz." De jólesik majd, ha a fia a karjába kapja s ő elvész az ölelésében. Ha orcájával érinti a haját és lopva megsimogatja az arcát... zsonyban voltam, Helénnel voltam. Pénteken Angyi születésnapját ünnepeltük. Pontatlan leltár. Semmitmondó leltár ... A környező világot alig észlelő János áthalad a macskaköves úttesten, felkapaszkodik a folyómenti gát sétányára. Megáll. A folyóval szemben áll. Magára kényszeríti, hogy észlelje a világot. Bal felé néz. Alig egy kilométernyire, széles hátú híd íveli át a folyót. Azon a hídon fog keresztülmenni, aztán átvág a városon, hogy odahaza újra magába zárkózhasson ... ... Jobb itt a folyóparton állni. Itt nem zaklat senki... A feleségére kell gondolnia. Már otthon sincs nyugta. Tegnap, tegnapelőtt is zaklatta. Hol vannak azok a szerencsétlen Kuszákék? Miért nem jönnek? Nem akartad — felelte János. De rábeszéltél! Miért beszéltél rá, Jani?! Gondoltam, segíthetnénk rajtuk ... Most már nem akarsz segíteni rajtuk? Az asszony gyanakodva kutatott a szemében. Állta a tekintetét, nem jött zavarba, nem pirult el. Majd szólok Kuszáknak. Pénteken alaposan kibeszéltük magunkat. Látod, be sem rúgtam ... Csak azt nem értette, hogy az asszony miért akar annyira találkozni Kuszákékkal? Valamivel felkeltette az érdeklődését, valamire gyanakszik. Valamit tisztázni akar saját magában, máskülönben nem sürgette volna, mert jobban szereti, ha idegen nem lépi át lakásuk küszöbét... Telefonált Helénnek, és beszélt Kuszákkal. Ma jönnek hozzájuk ... ■.. Jobb itt a folyóparton állni. Estig is itt állnék, hogy ne lássam, mint kutat a két asszony egymás szemében ... Nézi a napfényt tükröző vizet. Az aprócska hullámokon megtörik a napsugár, felcsapódó hátukon megcsillan a napsugár. Motorcsónak egyre erősödő búgása száll a fülébe. Jobbra kapja a fejét. Onnan jön a búgó hang. Megpillantja a vörösre festett motorcsónakot. Az árral szemben szeli a vizet. Elsiklik előtte. Növekszik a sebessége. Mintha a futó idővel versenyezne. Az eleje felemelkedik. Ha szárnya lenne, a levegőbe röppenne, átrepülne a hídon, át a házakon, a városon, a szemközti hegyen, s eltűnne a kéklő távolban ... ... Én nem versenyezhetek az idővel. Engem felfal az idő. Nem hagyom magam! Nem repülhetsz el! Saját magad nyested le a szárnyakat. Nem hagyhatod el azt a helyet, ahol valami történt... A vörös motorcsónak a híd alá ér. Kiröppen a híd alól. Csak a megszelídülő hullámokat hagyja maga után. Megnyugszik a folyó. A napsugár újra az aprócska hullámokat csillogtatja, játszik velük, az elbújó hullámok után fut, s amikor előbukkannak, rájuk veti magát, cirógatja őket. Játszik velük... ... Az élet is játszik velem... Eddig azt hittem, én játszom az élettel... A gát alján, ott, ahol a köves partot nyaldossa a víz, ingre vetkőzött, idősebb ember ül egy nagyobb kövön. Felemeli horgászbotját. A zsineg nem feszül. Nem volt szerencséje, nem akadt hal a horogra. Csak incselkedett a halacska. Vagy a játszi hullám csalta meg a szemét? A fényt viszszaverő hullámok kápráztatják a szemet. Csalódottan visszaereszti a zsineget. Feláll. Két aprócska gyerek lopakszik az öreg közelébe. Tudhatják, hogy nem szereti, ha zavarják őt. Vagy tíz méternyire tőle megállnak, és a zsinegre meresztik a szemüket, ők is azt várják, mikor rántja meg a hal. Izgalmas játék. Az okos ember és a buta halacska játéka. A horogra csak gilisztát kell tűzni, s az ostoba hal bekapja a csalétket... ... Akár a falánk ember. Miért lettem újra falánk ember? Kihasználtam az alkalmat. Nem tudtam, hogy rosszul él az urával. Nem tudtam... Még rosszabb lenne, ha jól élne az urával! Két nővel akarok együtt élni? Szeretem őt! És a feleségedet? Nem tudom elhagyni. Gyenge vagy! Csak saját magadat szereted! Gyenge vagyok, és félek saját magamtól... János a gáttetőn áll. Előtte áramlik a víz. A hullámocskákon megtörik a tűző nap fénye. Előtte a folyó, szemben a város. Nem látja az agyagos színű, fényt tükröző vizet, nem látja a folyón túli épületeket. Fullasztóan lélegzik. Arcáról letörli a verejtéket. A feleségét látja maga előtt. Viaszsárga az arca ... ... Miért látom holtan magam előtt, ö lesz az utolsó, aki megtudja... Ébredj! Tégy valamit! Ne hívd a végzetet! Eljön az magától is... Szúrást, görcsös szorongást érez szíve táján. Ényhe szúrást, görcsös fájdalmat. Tapogatja a szívét. Simogatja, dörzsölgeti. Egyszerre hasítást érez. Gyomra tájékáról indult ki az éles fájdalom, s felfelé tör, mintha éles tőrrel a szívébe hasítottak volna. Egy pillanatra megakadt az élete, a lélegzetét is elfojtotta. Egy pillanatra elsötétült minden előtte. Megszédült, megtánterodott. Akadozva lélegzetet vesz.................... ... Még élek ... Elmúlt a szúrás. Enged a görcs. A szívéhez tapad a keze. Csak nyom, feszül ott valami. Leül a sétány szélére, a zöld fűre. Szűnik szívének heves dobogása. Verejtékben fürdő arca betegesen sápadt. Az inge átnedvesedett. A gyenge szél legyezi, hűsíti forró arcát... ... Nem szabad izgatnom magam. Most már nem szabad. Aminek meg kellett történnie, már megtörtént. Nem szabad izgatnom magam... A zsebébe nyúl, és kiveszi a cigarettás dobozt. Cigarettát dug a szájába. Megkattintja az öngyújtót, szikrát vet a tűzkő, lángra lobban a kanóc. Mélyet szippant, és maga elé fújja a füstöt. A cigaretta megnyugtatja. Nyugtatja a szájából kitóduló füst. A füst az élet jelképe. Még él! A füst után néz. Oszlik a füst. S a szétoszló füstben újra megpillantja a napfényt tükröző vizet. Feláll. Leporolja a nadrágját. Tekintete megakad a horgászó idős emberen. Mintha megérezte volna, hogy figyelik, hátrafordul. A gáttetőn álló János int. Sok szerencsét! A horgász visszaint, s magához hívja a közelében álló fiúkat. Leül. A gyerekek melléje telepednek. És figyelik a vizet, várják, .nikor akad hal a horogra ... ... Helén szeme volt a csalétek ... Azt hitte, már megnyugodott. Nem tud megnyugodni. ... Ne gondolj semmire!... A folyó túloldalán, a híd alól előbukkan a vörös motorcsónak. Vissatér odc, ahonnét elindult... ■.. Mindenki visszatér oda, ahonnét elindult. Semmiből lettünk, semmik leszünk ... ■ folytatjuk —
