Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-06-22 / 25. szám
Mr. Packington elindult otthonából, hogy még elérje a háromnegyed kilenckor induló vonatot. Mrs. Packington a reggelizőasztalnál maradt. Keserves lelkiállapotban volt — minden oka megvolt rá, hogy gyanakodjon férjére. Most nagyon elhagyatottnak és tehetetlennek érezte magát. Az asztalon heverő újság után nyúlt, és tekintete megakadt egy hirdetésen: „Boldog ön? Mert ha nem az, keresse fel Mr. PARKER PYNE IRODÁJÁT, 17, RICHMOND STREET" — Ilyen ostobasági — gondolta Mrs. Packington. — De hátha . . ., elvégre érdeklődni azért lehetne talán... Ami annyit jelentett, hogy Mrs. Packington másnap délelőtt tizenegy órakor — kissé izgatottan bár — beállított Mr. Parker Pyne irodájába. — Foglaljon helyet, asszonyom — szólt hozzá Mr. Parker Pyne. — ön bizonyára boldogtalan, ha ellátogatott hozzám, majd orvosoljuk a bajt. Nézze, asszonyom ... Az ön esete nem kilátástalan, bizonyos rubrikába lehet beosztani. Megállapítom a diagnózist, és meglátja, segítek önnek. Ha nem tévedek a férjével van baj, nemde? Egy ifjú hölgynek udvarol . .. — Igen, — vágott közbe Mrs. Packington. — Egy buta libának. Közönséges, kikentkifent teremtés . .. — De drága asszonyom ,.. miért ne telne a kedves férjének egy kis öröme az Ifjú hölgyben .,. — öröme?! Hát igen... táncolni viszi. A kedvéért felhagyott a golffal is .. . Képzelje csak, hajnali háromkor jár haza ilyenkor. — És, ha nem csalódom, ön ilyenkor féltékenységi jelenetet rendez? — Úgy vanl — bólintott Mrs. Packington. — Mindig jó felesége voltam George-nak. — Feláldoztam magam a kényelméért... és most ön, segíthet, valóban? — De mennyire, kedves asszonyom. Igen, igen, lenne rá mód, egy nagyon jó módszer. Ha teljesen rám bízza magát... s engedelmeskedik nekem. A honorárium kétszáz guines. Kétszáz guines!? Pontosan. A honoráriumot előre át kell adni. Bizalom dolga az egész, ön fizet és nyer egy esélyt. Mrs. Packington megértette, hogy nem habozhat. Beleegyezett tehát. Mr. Parker Pyne erre behívta titkárnőjét: — Egy dossziét kérek, miss Lemon, és kérem, értesítse Claude-ot, hogy hamarosan szükség lesz rá ... Új kliens? Igen, új kliens. — S azzal máris Mrs, Packlngtonhoz fordult! — Asszonyom, menjen most nyugodtan haza. Holnap a reggeli postával megkapja az utasításokat, és nagyon kérem, teljesítse azokat pontosan. Mrs. Packington bizakodva Indult hazafelé. A férje este örömmel állapította meg, hogy a szokásos féltékenységi jelenet elmaradt, felesége csöndes és magába mélyedé. George rádiót hallgatott és azon tűnődött, vajon Nancy, a drága gyermek, megengedi-e neki, hogy egy bundával lepje meg. Hisz olyan büszke kislány, Szegényke a legutóbb Is panaszkodott, hogy mennyire fázik vékony kabátjában. Valahogyan majd csak sikerül elfogadtatnia a bundát... Milyen élvezet Nancyval vacsorázni ... hogyan irigylik a férfiak érte.. . Milyen irigy Mária!... még ezt a kevés örömet is irigyli tőle! Rosszkedvűen kikapcsolta a rádiót és aludni tért. Másnap reggel Mrs. Packington két váratlan levelet kapott. Az egyikben egy ismert szépségápoló intézet vezetője közölte vele, hogy a nap egy bizonyos szakában várják látogatását. A második egy neves divatszalonból érkezett: még aznap délelőtt várják... A harmadik, várt levél Mr. Parker Pyne-től jött, aki arra kérte, ebédeljen vele még aznap a Ritzben. A kozmetikus alapos kezelésbe vette Máriát. Utána a szabóhoz sietett. Csinos, üde arcával, tökéletes kosztümjében valóban kezdte magát máris jobban érezni. Fél kettőre megjelent a Ritzben. Mr. Parker Pyne kifogástalan öltözékben várta. — Elragadó — jelentette ki. — Férjét kész helyzet elé állítjuk. Ha megengedi, bemutatom önnek egy fiatal barátomat. .. s azután magukra hagyom önöket. .. PETRŐCI BÁLINT^ fíW "IVfim S i y ü v & Már a második pohár bort teszi az asztalomra. Szomorúan nézek utána ... Megváltozott. Megváltoztak az emberek. Képmutatók lettünk. Ha képmutatónak érzem magam, nem ítélkezhetek mások felett. Nincs egymáshoz egy igaz szavunk sem. Félünk... Mitől félünk? Az igaz, őszinte szótól? Mert kihasználhatják ellenünk? Kihez legyünk őszinték, amikor önmagunkhoz sem tudunk azok lenni?! Tudjuk, hogy mit akarunk, s aszerint cselekszünk. Ügy faragjuk képünket, szavunkat, hogy elérjük céljainkat. Becsapjuk saját magunkat, mert nem vagyunk azok, akik vagyunk. Bennem is éti egy idegen ember, akit magamba kényszerítettem, hogy igazgasson, mozgasson, még saját akarata ellenére is. Rípacs vagyok! Ripacsok vagyunk, rossz színészek! Tudjuk ezt, és mégsem hagyjuk abba a játékot. Mert élni akarunk, egykét százassal nagyobb fizetést akarunk. Az állásunkat féltjük, s úgy viselkedünk, hogy egy rossz szót se mondhassanak rólunk, mert nincs annyi bátorságunk, hogy újrakezdjük az életet, ripacskodás nélkül, álarc nélkül. Csak most akad meg a szemem a kis, karcsú nyakú vázán. Az asztal szélén díszeleg, benne két piros kelyhü, zöld levelű pipacs. Poros művirág, öntözni sem kell. De senkinek sem jut az eszébe, hogy lefújja róla a port II. folytatás A kezébe veszi a vázát, és közelről nézi a poros művirágot. Majd oldalt emeli, és lefújja róla a port. ... Ki fújja le rólunk a port? Pipacs, ripacs. Egyformák vagyunk. Művirágok, müemberek vagyunk! Visszateszi a vázát. A szájához emeli a boros poharat. Kortyint egyet. Rágyújt. Unatkozó emberként körülnéz. Még kevesen vannak a kávéházban. Kora délután van. ... Miért gondoltam, hogy épp most kell idejönnöm? Kire, mire várok? A vitatkozó, újságot böngésző nyugdíjasokat nézzem? Az egymáshoz bújó szerelmespárt? Mögöttük olajos dobogó, fekete zongora, falhoz támasztott bőgő, letakart dob, állványok. Es mikrofon. A dobogó előtti asztalnál két fiatal nő ül. Hajuk kócos, homlokukat takarja. Az egyik élénkszőke, a másik fekete. Festik a hajukat és festik a szemüket. A zenészekre várnak? Vagy? A szőke mosolyog, alig észrevehetően int, az asztalukhoz hív. Kis kurva! Émelyeg a gyomrom ... Mit szól majd az asszony, ha megtudja, hogy három év után beültem a kávéházba? Ha már egy üveg bor lenne bennem, a kis kurva szoknyája alá nyúlnék. Még nagyon józan vagyok. Furdal a lelkiismeret, mit szól majd az asszony ... Kitől tudná meg? Nincs itt egy ismerősöm sem! Milyen jó ez a bor. Könnyít az ember lelkén. És nyugtalanít. Futnak az évek, és nem történik semmi. Minek kellene történnie? Ügy élünk, mint Adám és Éva éltek. Még szent család leszünk. Semmi sem hozhat bennünket kísértésbe. A kis kurva intésére émelyegni kezdett a gyomrom. Nem kell nekem a kis kurva! Kellemes parfüm illata csapja meg az orrát. Felkapja a fejét. Csak a vállára omló fekete hajat látja, a térdig érő szűk szoknyát, formás, szép, szép, táncos lábat. Helyet keres. Az ablak melletti harmadik asztalhoz ül. Vele szemben foglal helyet. Most már az arcát, a fekete haj övezte halvány arcát, éjsötét szemét is látja. Az ujján megpillantja a karikagyűrűt. Fiatalasszony, nem lehet több huszonötnél. A pincér mosolygós kezitcsókolommal üdvözli. Kávét és kis konyakot rendel. A fiatalasszony tekintetét keresi. Amikor találkozik a tekintetük, beletemetkezik az éjsötét szemekbe. Csak egy pillanatig állja az erős férfitekintetet. Pajkosan elmosolyodik, s kinéz az ablakon. Az ajkához emeli a konyakos poharat. A karikagyűrű csillog az ujján. Ki az ura? Ki az a szerencsés férfi? Miért szerencsés férfi?! Felkapja a boros poharát. Néhány pillanatig a kezében tartja. Hiába várakozik, a fekete hajú asszony nem pillant feléje. Leteszi a poharat. Most! A tekintetük találkozik. Megemeli a poharát és az utolsó cseppig kiissza borát. Röpke mosoly a válasz. ... Megittam a szerelmedet! Az enyém leszel! ügy érzi, mintha megbabonázta volna a fekete hajú asszonyt, ö is megérezhette, mert hirtelen elkomolyodik, s mint akit tetten érnek, riadtság szökik a szemébe. Maga elé kapja a kezét. Az éjsötét szemek a karórára pillantanak. Fészkelődik, távozni készül. Gyorsan kihörpinti a kávéját, és fizet. A sarokasztaltól élesen figyelő tekintet követi a fekete hajú fiatalasszony minden mozdulatát. Kecsesen, imbolyogva lépked. Keble szelíden domborodik. Fekete haja a vállára hull. Hol az éjsötét szeme? Az ajtóhoz ér. Mielőtt kilépne, a sarokasztal felé pillant, és mosoly szökken az
